A másik arcunk – Kácsor-Macska Zsuzsanna

A másik arcunk - Kácsor-Macska Zsuzsanna

Szövetségünk vezetőinek munkájáról rendszeresen tudósítunk lapunkban. E cikksorozatunkban egy másik oldalukat szeretnénk bemutatni. Kik ők, amikor nem dolgoznak. Honnan indultak, hogyan jutottak el jelenlegi pozíciójukba, hogyan élnek a Szövetségen kívül.

Kácsor-Macska Zsuzsanna beszélt magáról:
1982. május 6-án születtem. Kiskunmajsán nevelkedtem hatéves koromig. Nem mondanám magam egy szokványos látássérült gyereknek. Anyukámat már nem tudom megkérdezni, de apukám még ma is azt mondaná, hogy „égedelem rossz kölök volt". Van egy 8 évvel idősebb bátyám, tőle bizony sokat tanultam! Már egészen kicsi koromban megtanította, hogyan kell kimászni a kiságyból. Talán innen ered, hogy én mindenhová felmásztam. Legyen az szekrénytető vagy fatető. Hamar megtanultam biciklizni, és ahol volt helyismeretem kerekeztem is. Édesapámnak volt munkahelye, de mint minden kisvárosi ember mellette mezőgazdasági munkával is foglalkozott. Így voltak állataink és földek is. Szerettem már gyerekként is az állatokat és tudtam, hogy felnőtt koromban nekem biztosan lesz kutyám. Gyakran szöktem el a közeli vasúti sínek mellé játszani, illetve bárhová, ahol lehetett rosszalkodni és főleg felmászni valamire.

Édesanyám kéthónapos terhes volt, amikor elkapta a rubeólát, így én már vakon születtem. Ebben azért sokan kételkedtek a környezetemben. El nem tudták képzelni, hogy a „vak kislány" hogyan képes egyedül balesetmentesen bringát tekerni, a fa tetején ülve két marokra magába tömni a cseresznyét stb... Az, hogy ilyen bátor és főleg rossz gyerek voltam, leginkább a bátyámnak köszönhető, aki mindenre megtanított és bíztatott. Nem szerettem az unalmas játékokat, így nem igen babáztam a szobában. Ritkán esett bajom, megtanultam vigyázni magamra. Ha jött autó, nem szöktem át az úton.

Nem voltam társasági ember, nem szerettek velem játszani a gyerekek. Inkább féltek tőlem. Nemcsak a vakságom miatt, hanem az arcom is riasztóan hatott rájuk. Sokat játszottam egyedül, magamnak kellett kitalálni az érdekes és izgalmas programokat!
Meghatározó az életemben az első hat év. Szívesen emlékszem vissza rá.

Hat év után kerültem fel Pestre a Vakok Általános Iskolájába. Nagy váltás volt és kellőképpen traumaként éltem meg. Sokat köszönhetek az iskolának, megtanítottak az önállóságra, tanultam és sokat fejlődtem, de nem találtam a helyem és nem is tudtam beilleszkedni. Nem a gyerekekkel volt gondom, barátaim is akadtak, de a tanárok nem tudták az én igazságérzetemet, szabadságszeretetemet kezelni. Így inkább háttérben maradtam.
A szüleim messze voltak és keveset tudtak rólam. Sokakhoz hasonlóan fogalmuk sem volt arról, hogy a vak gyerekük mire képes. Az iskolából pedig szakiskolába javasoltak, de elképesztően lázadó, konok és makacs voltam, ha nekem azt mondták, hogy „szakiskola" arra azt mondtam, hogy „gimnázium"...

A „nagyok" közül már akkor voltak példaképeim, akik bebizonyították, hogy akarattal rengeteg mindent el lehet érni. Gyerek fejjel úgy gondoltam, hogy ahhoz, hogy elérjek valamit felnőttként tanulni kell, így nyolcadikos koromban magam vettem kezembe az életem és kerestem meg a majsai gimnázium igazgatóját, hogy felvegyenek az iskolába. Felvettek és el is végeztem. Nem mondom, hogy életem legkönnyebb négy éve volt, hiszen bekerültem egy látó közösségbe a kis makacs természetemmel, ráadásul családom túlóvó magatartásával is meg kellett küzdenem. Az azonban számomra hatalmas pozitívumot jelentett, hogy sem a gimiben sem későbbi tanulmányaim során soha nem részesültem sem negatív sem pozitív diszkriminációban, így mindig tudhattam, hogy a matek órán begyűjtött fasor legalább annyira megérdemelt volt, mint a töri ötösöm.

A gimnáziumból Szegedre felvételiztem szociális munkás szakra. Állami gondoskodásban lévő gyerekekkel szerettem volna foglalkozni. Valószínűleg az általános iskola hatása nem múlt el nyomtalanul, mert akkor még nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha is még egyszer vakokkal foglalkozzak.

Édesanyám hosszú betegség után 13 éves koromban meghalt. Addig is gyakran éreztem, hogy Pestről hiába jövök haza, én csak egy vendég vagyok a családnál. Talán ezért is fogalmazódott meg bennem, hogy árva, félárva gyerekekkel szeretnék foglalkozni.
Az élet viszont úgy hozta, hogy az eredeti elképzelés helyett a látássérültekhez kerültem közel. Életem legszebb négy éve volt a Szegeden eltöltött időszak.

2007-ben először Pécsre kerültem animátornak egy kiállításra, ez hasonlít a pesti „Láthatatlan" kiállításhoz. 2007 őszén kezdtem a Szempont Alapítványnál dolgozni. Érdekesség talán, hogy ugyanazt az utat jártam be, mint egy frissen megvakult személy, csak én a másik oldalon álltam. Elsőként a Tömő és Mária utcai Szemklinikán dolgoztam, majd 2009-től az elemi rehabilitáció területén folytattam a munkát, ezt követte a foglalkozási rehabilitáció területe, végül 2013-tól, kis kitérő után az érdekvédelem területén dolgozom.
2008-ban felvételiztem Gödöllőre a Szent István Egyetemre andragógia/munkatanácsadó szakra, ahol 2011-ben szereztem meg diplomámat.

2008-ban kaptam meg vakvezető kutyámat. Ahogy mondtam, gyerekkorom óta nagyon szeretem az állatokat és nagy álmom volt, hogy legyen kutyusom. A legklasszabb, hogy 24 órában velem van és vihetem magammal mindenhová. A kutya érkezéséhez meg kellett várni, hogy munkahelyem legyen, pénzt keressek, hogy el tudjam látni, meg tudjam neki adni, amire szüksége van. Így sétált be 2008-ban Bogi a konyhámba. Felmérte a terepet és megállapította, hogy tulajdonképpen megfelelő számára. Még Azóta is Bogi van velem, már hét éve. Sok mindenen keresztülmentünk. Az első pár hónap nem volt egyszerű és neki és nekem is tanulnunk kellett egymástól. Nehezen tudtam elfogadni, hogy rábízzam magam és megbízzak benne. De mellettem volt, társam volt és a legnehezebb időszakokban erőt adott, hogy felkeljek, dolgozni menjek és legyen pénzem, mert őt el kell látni.
Linda, a kiképzője, azt mondta, hogy mi olyanok vagyunk Bogival mint a „borsó meg a héja", ezt én is így érzem, s bízom abban, hogy a 9 éves öreg lány még sokáig teszi színessé hétköznapjaimat.

Az érdekvédelem előtti kis kitérő az Svédország, ahol egy évet töltöttem és dolgoztam önkéntesként. 2011-ben egyfajta menekülés volt a külföldi munka, mert nagyon szerettem volna kipróbálni magam egy másik területen, ráadásul pályázatból finanszíroztak, tehát egyáltalán nem volt biztos, hogyha lejár a pályázat, akkor lesz-e továbbra is munkám. Vonzottak a skandináv országok, sokat olvastam róluk. Sokat profitáltam az egy évből. A legfontosabb talán az, hogy megértettem, ha baj van, el tudok menni bárhová, meg tudom valósítani az elképzelésemet. Ez nagy önbizalmat és lendületet adott a továbbiakra. Azt hiszem, hogy az ember elsősorban magára számíthat, magának kell elég akaratot összeszednie és elég kitartással bírnia, hogy elérje a céljait, megvalósítsa önmagát.
Svédországban Koppenhágától kb. 1,5 órára lévő kis városban éltem. A Látássérültek Szabadidős és Sport Egyesülete volt a küldő szervezet, akik által az Európai Önkéntes Szolgálaton keresztül nyílt lehetőségem kimenni, s kipróbálni magam. Egy civil szervezetnél „dolgozgattam" egy évig. Abban biztos vagyok, hogy a svéd élet nem nekem való, én nem tudnám megszokni az ottani életet. A fogyatékosok nagyon keveset kell letegyenek az asztalra. Mindenkinek van minimum egy személyi asszisztense, nagyon kevesen közlekednek egyedül, leginkább taxival járnak. Nem is szeretik az emberek, ha a vakok egyedül közlekednek, azért van az asszisztens, hogy mindent elintézzen a látássérült helyett. Járjon helyette bevásárolni, kísérje mindenhová, főzzön neki kávét a munkahelyén és tegyen mindent a keze alá, hogy lehetőleg fel se kelljen állnia az asztaltól. Nem egyértelműek a törvények, amik a vakvezető kutyákra vonatkoznak, ha hétfőn bevihetem egy étterembe a kutyát, akkor nem biztos, hogy kedden is. Nincs ez leírva, de szépen megkérnek, hogy ne hozzam, egyszerűen csak kérjek inkább házhoz szállítást az ételből. Nem igen értették az emberek, hogy miért nem kísérővel közlekedek, miért akarom a kutyát mindenhová magammal vinni, miért nem írok egy két oldalas újságcikket 3-5 hónapig, mint minden normális svéd látássérült.
Hamar azt éreztem, hogy nincs értéke annak, amit leteszek az asztalra, nem az a fontos, hogy vakként hasznos tagja legyek a társadalomnak. Hiányzik az önállóság és nem is érzik, hogy az jó lenne. A legtöbb látássérült nem tud önállóan közlekedni, nem jár egyedül bevásárolni, nem él és vezet háztartást asszisztens nélkül, és nincs is erre igényük.
Teljesen más világ mint a miénk. Nemcsak egyedül a svéd fogyatékosok életére jellemző ez a szemlélet és életvitel. Ezt igazán akkor lehet megtapasztalni és átélni, ha az ember huzamosabb ideig tartózkodik külföldön. Nagyon hasznos volt számomra ez a tapasztalat is: nem létkérdés számukra, hogy hasznos munkát végezzenek és elismert tagjai legyenek a társadalomnak. A felszínen mindenki mosolyog, mindenkit szívesen látnak. De mihelyt felvetettem, hogy szeretnék munkát vállalni és kint letelepedni, máris ezer kifogással éltek: nem megfelelő a svéd nyelvtudásom, nem tudnak biztosítani segítséget, lakhatást, ellátást stb.

A svédországi kiruccanásom után 2013-ban kerültem a Bács-Kiskun Megyei Egyesület élére. Őszintén meglepődtem, mikor az előző elnök felkért és volt bennem félelem, hogy nem állom meg a helyem, hiszen ilyet még sosem csináltam. Nagy kihívás számomra az érdekvédelem és a sokrétűsége.
Összességében az érdekvédelem sokféle és sokszínű terület. A kezdeti ellenállás már régen elveszett és megszerettem a munkámat. Szeretek a látássérültekkel foglalkozni, ez az én közösségem, közegem. Talán ezért is választottak be a Szövetség elnökségébe. Meglepődtem, hiszen majdnem az ismeretlenségből bukkantam fel és viszonylag fiatal is vagyok. De tetszik a kihívás, úgy érzem, hogy a mostani elnökség jó csapat, jól tud együtt dolgozni, sokat tanulhatok a többiektől és sok új, hasznos dologgal hozzájárulhatok a sikeres 5 évhez.
Egyelőre dolgozom, szeretném jól csinálni a munkám és hasznos dolgokat letenni az asztalra. Persze, ahogy minden normális nőnek, nekem is vannak álmaim. Szeretnék egy kedves, megértő párra találni, családot alapítani, gyereket nevelni. Tudom, hogy akkor megint új fordulatot vesz majd az életem, de azt is tudom, hogy ezt nem lehet megbánni!

(Szerk. Sztakó Krisztina)

Vakok Világa 2015. október