ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Hírek

A vak ember vágya


A vak ember vágya

Nem csupán a vakokat kellene felkészíteni arra, hogyan intézzék ügyeiket a
postán, a boltban, a hivatalban. A látókat is meg kellene tanítani, hogyan
viszonyuljanak a látássérültekhez véli Svicevic Merilin és Félegyházi Török
Zoltán.
Merilin és Zoltán látónak született. Fotó: Gyenes Kálmán
A szegedi hangoskönyvtárban találkozunk Svicevic Merilinnel és Félegyházi Török
Zoltánnal. Beszélgetésünk során két azonos sors rajzolódik ki előttünk. Merilin
és Zoltán is egészségesen született, látásukat gyermek- illetve felnőttkorukban
veszítették el.
Ez nem fáj
A vajdasági születésű, ma Szegeden élő asszonynak nem tudni, egy betegség
szövődményeként, vagy örökletes hajlam miatt nyolcéves korában kezdett
rohamosan romlani a látása. A szüleim viselkedéséből olvastam ki: valami
nagyon tragikus dolog történik velem meséli Merilin. Ezért én is
kétségbeestem. Azonban szerencsés voltam: ugyanabban az osztályban folytattam a
tanulást, ahol elkezdtem, és tanáraim, osztálytársaim valamiféle kiváló ösztön
által vezetve sokat segítettek nekem. Padtársam diktálta a feladatokat, írni
akkor még tudtam.
Később zeneelméletet hallgatott a zeneakadémián, tanulmányait azonban a délszláv
háború félbeszakította. 2000-ben települtek át Magyarországra. Nem fáj ez az
állapot, meg kell tanulni együtt élni vele magyarázza Merilin. Körvonalakat,
színeket még lát, de nem tudja elolvasni azt a rengeteg könyvet, amit szeretne.
Zeneelméletet sem tud tanítani, nem ismeri a Braille-kottát.

A gyerek arca

Merilin szívesen tolmácsolna anyanyelvi szinten beszél szerbül és horvátul,
most pedig németül tanul, és gondolkozik azon is, hogy diplomát szerez
gyógypedagógia szakon. Bár negyvenes évei elején jár, úgy véli, még nem késő
elkezdeni. Szeretne vak gyerekekkel foglalkozni, és azon sorstársaival, akiknek
lelki támaszra van szükségük.
Félegyházi Török Zoltán Kistelekről jár be nap mint nap szegedi munkahelyére, a
Szefóhoz. Ő is egészségesen született.
Gyerekkoromban rémülettel töltött el, ha megláttam egy vak embert az utcán.
Soha nem gondoltam volna, hogy elveszítem a látásom mondja. Zoltánt 1992-ben
retinaleválással operálták, 10 napon belül kétszer is. Látása a második műtét
után kezdett romlani. 1999-ben Pécsett újra megműtötték, 5 hónapig újra látott.
A fiam hétéves volt, amikor először láthattam az arcát mesélte Zoltán. Soha nem felejtem el: tüzetesen tanulmányoztam őt, olyan aprólékosan átnéztem,
hogy zavarba jött. Amikor másodszor veszítettem el a látásomat, az sokkal jobban
megviselt.

A városiak sietnek

Zoltán Kisteleken könnyen elboldogul. Maga intézi ügyeit, a boltban mindig akad
egy ismerős, aki segít levenni a polcról a megfelelő árut. Szegeden is jól
eligazodik, bár nem könnyű neki reggelente átjutni a Kossuth Lajos sugárút egyik
oldalról a másikra. Úgy véli, itt az emberek kevéssé segítőkészek, de ennek
talán az az oka, hogy mindenki siet. Veszélyes-komikus helyzetbe is került már:
egy alkalommal az utcán sétált, s nem vette észre, hogy az egyik csatorna
fedelét levették. Rálépett a vízvezeték-szerelő vállára.

A vakságot szerinte meg lehet szokni, de soha nem lehet elfogadni. A vak ember
mindig is vágyik arra, hogy lásson. Merilin számára furcsa, hogy a látók nem
tudják, hogyan küzdjék le zavarukat: a vakokkal feszélyezetten viselkednek. Úgy
tartja, ez a világ a látók számára épül, így nem csoda, hogy a vakok gyakran
akadályokba ütköznek.

A fehér bot napja

A vakok és gyengén látók száma 44 ezerre tehető Magyarországon. Közülük
sokan elszigetelődve élnek, nehezen mozdulnak ki otthonról. Mások viszont
dolgoznak vagy tanulnak. Szegeden a hangoskönyvtárban működik a vakok
klubja, amelynek tagjai ma délután rendeznek ünnepi összejövetelt a fehér bot napja alkalmából.

Nyemcsok Éva

Delmagyar.hu 2005. október 07.

doboz alja
oldal alja