ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján”? - Lak István - 2.rész


Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján"?

(Beszélgetés Lak István tanár úrral - 2. rész)

- Ma már szinte mindenki számítógépet használ. Te hogy vagy ezzel?
- Életem során nagyon sokat tanultam és dolgoztam, de a számítógép használatát nem tudtam megtanulni, egyszerűen nem fért bele az időmbe. Most sem foglalkozom vele.
- Rengeteg írásod jelent meg a Vakok Világa folyóirat hasábjain. Melyek azok az úti élmények, amelyek elsőként eszedbe jutnak?
- Tagja voltam a turistaszakosztálynak. Vezetőnk 1974-től mind a mai napig Hirth Ignác. A szakosztály szervezésében rendszeresen kirándultunk. Így jutottam el számos nevezetes helyre. Felsorolni lehetetlenség volna mindet, a teljesség igénye nélkül csak párat emelek ki közülük. Pl. amikor Kenderesre látogattunk, a Horthy emlékkastélyba, az erről szóló beszámolómat utólag is sokan elkérték, hogy elolvashassák. Egyébként az volt a szokásom, hogy az elkészült beszámolókat tartalmazó Vakok Világa számot köszönetünk jeleként mindig eljuttattam az idegenvezetőkhöz, vendéglátókhoz is. Nagyra értékelték ezt a gesztust.
Megpróbálok időrendben haladva felvillantani még néhányat a legkedvesebb úti élményeim közül. 1982 nyarának végén „Nagyváradtól Durauig" címmel jelent meg úti beszámolóm. A magyar emlékek nyomában jártunk. Az első napon Nagyváradra látogattunk el. Este Kolozsvárott szálltunk meg. A következő napon, délután Borszéken, a borvizek birodalmában időztünk kicsit. Itt történt az, hogy a vezetőnk azt mondta, innen most mindenki vigyen magával egy palack borvizet, de vigyázzunk, nehogy bedugjuk az üvegeinket, mert felrobbanhat! Másnap a moldvai nevezetességeket látogattuk meg.
Egy másik alkalommal hajós kirándulást tettünk. Ez az út majdnem egy hétig tartott. Budapesttől Orsováig mentünk, a Duna azon a helyen töri át a Kárpátokat. Egykor magyar központ volt ott, de ma már, sajnos, egyáltalán nem beszélnek magyarul a helybeliek. Ez az utazás az 1980-as évek közepén volt. Ki se szálltunk a hajóból, román területen fordult vissza a hajónk Magyarországra.
Kárpátalján 1988 szeptemberében jártunk először. Akkor még szovjet terület volt. Két idegenvezetőnk volt: Dr. Sziky Lászlóné Joli néni az egyik, aki a csoportunkat mindenhová elkísérte. Csodával határos módon sikerült elintéznie, hogy az országhatárnál ne kelljen egyénileg kiszállnunk az autóbuszból, hanem a vámtisztek jöjjenek fel a járműre, és úgy ellenőrizzék az útleveleinket, csomagjainkat. Így 3 órás tortúra helyett fél óra alatt lebonyolódott az egész ellenőrzés. A másik idegenvezetőnk egy helybeli magyar tanárnő, Magyar Éva volt. Ungváron, emlékszem, vettünk egy Évgyűrűk című magyar nyelvű kiadványt, amelyben az ő verseit is megtaláltuk.
Természetesen, felejthetetlen élmény a római út is! 1994 májusában voltunk ott. Bejártuk a római emlékhelyeket, és a látottak/hallottak erősen hatottak ránk. Mindennek a megkoronázása azonban a Vatikán meglátogatása volt, és az, hogy vasárnap délben részesülhettünk II. János Pál pápa áldásában.
2003-ban nagyon jó visszajelzéseket kaptam a „Lébénytől Alsóőrig" című írásommal kapcsolatosan is. Egy kis falucskában laktunk, onnan kirándultunk mindenfelé. Emlékezetes, hiszen osztrák földön magyar ajkú településeken járhattunk. Megható találkozásokban volt részünk, olyanokban, amik örökké belevésődnek az ember szívébe. Ilyen emlék pl., amikor egy helybeli bácsi magyarul megszólított minket, és érdeklődött, honnan jöttünk. Mondtuk neki, Budapestről. Akkor megjegyezte, hogy ő sohasem járt Budapesten, és már nem is fog, mivel megöregedett. Elszoruló szívvel idézem most fel ezt a történetet.
- Mint a szövetség Braille-tanára, rendszeresen közreműködtél a Braille-írás-olvasás versenyek szervezésében, lebonyolításában. Hogyan tudnád röviden összefoglalni tapasztalataidat?
- Az 1980-as évek elejétől 30 éven át vettem részt a Braille-írás-olvasás versenyek szervezésében, rendszeresen benne voltam a zsűriben Nyúl Győző tanár úrral együtt. Ezeket a versenyeket a szövetség aktuális kulturális csoportja szervezte. Később pedig a Hermina Egyesület vette át a szervezést, Bereck Istvánné Erzsike ennek a fő motorja. A kezdet kezdetén nagy volt az érdeklődés, nemcsak idősek, hanem fiatalok is, az iskolából frissen kikerült ifjak is jelentkeztek. Többek között Ferenci Editke és Hegedűs Angéla jut eszembe. Nagyon örültem, amikor egy-egy régi vagy új tanítványom is benevezett a versenyre. Volt olyan esztendő, amikor több mint húszan voltak a résztvevők. Persze, olvasásra többen jelentkeztek, mint az írásra. Az igazság az, hogy az írásverseny kőkemény volt, nemcsak a ponttévesztésből származó hibákat nézték, hanem a helyesírás is számított. Az utóbbi években azonban megfogyatkozott a résztvevők száma. A számítógép előtérbe kerülésével sokat veszített a pontírás a népszerűségéből. Éppen ezért jónak tartom, hogy néhány éve „játék a pontokkal" címmel játékos része is van a versenynek. Ez egy közkedvelt versenyszám.
Egyszer én is játszottam valakivel ezt a játékot autóbuszon, és nagyon élveztük. Erről jut eszembe, hogy a régi öregek nem „Játék a pontokkal"-t játszottak, hanem ugyanezen logika alapján „Játék a színekkel"-t. Ez az 1960-as években volt ismert játék. A bal oldali pontokat felülről lefelé haladva a következő színekkel helyettesítettük: piros, fehér, zöld. Ez nyilván a nemzeti színek miatt alakult így. A jobb oldali pontszámoknak felülről lefelé az alábbi színek voltak megfeleltetve: kék, sárga, fekete. Tehát nem a Braille-betűnek megfelelő pontszámot mondtuk, hanem a színt. Pl. a „d" betű volt a piros, kék, sárga. De egyre kevesebben vagyunk, kíváncsi volnék, ki az, aki még emlékszik erre.
- Ismersz-e még más, pontíráson alapuló játékokat? Vagy használtad-e a pontírógépet tanuláson kívül egyébre, pl. rajzolásra?
- Különböző Braille-alapú játékokkal nem foglalkoztam. De rajzolni rajzoltam pontírásban. Pl. karácsonyi üdvözlőlapokat készítettem úgy, hogy pontírásos fenyőfaformát rajzoltam a síkírásos és Braille-írásos felirat mellé, illetve házasságkötés alkalmából is készítettem olyan üdvözlőkártyákat, amelyeken hatpontok segítségével keresztformát rajzoltam. Gyakran ajándékoztam úgy síkírásos könyveket, hogy azokba Braille-ábécét tettem, és pármondatos pontírásos köszöntést írtam. Ezeknek mindig örültek, mindig külön megköszönték.
- Olvasod-e még a Vakok Világa folyóiratot? Hogy tetszik most?
- Igen, persze, ma is olvasója vagyok a folyóiratnak. Pontosabban hallgatója, mert síkírásban, az öregbetűs változatot járatjuk, és feleségem szokta felolvasni a cikkeket. Nagyon szeretjük, hogy van ilyen öregbetűs változat is. Sok érdekesség van az újságban, nekem talán a legkedvesebbek a visszatekintő jellegű írások. De annak is mindig örülök, ha ismerősökkel készült beszélgetéseket, interjúkat olvashatunk.
- Van-e olyan, a pontíráshoz kapcsolódó esemény, amelyről még szívesen említést tennél?
- Igen. Sok éven át elnökségi tag is voltam, munkám szerteágazó volt. Az 1990-es években Dr. Szigeti György volt a szövetség elnöke. Abban az időben, 1992-ben sikerült kiadnunk az Óda a fényhez című antológiát, amely 36 vak és gyengénlátó szerző verseit, novelláit tartalmazta. Hárman vettünk részt az előkészítésben és az egész munkafolyamatban: Dr. Baranyiné Miks Mária, Rózsa Dezső és én. Szolnokon adták ki a kötetet, és jutányos áron lehetett a kiadványt megvásárolni. Először ötezer példányban fogyott el, majd a kétezres évek elején ismét kétezer példányt nyomtattak. A könyv kapcsán rádióműsor is készült, Kövesdi Zsuzsanna volt a műsorvezető. Sok önkéntes segítőnknek is örömet tudtunk szerezni azzal, hogy ajándékba kapott tőlünk egy-egy antológiát.
Eszembe jut még az is, hogy 1994 őszén német ötlet alapján „Párbeszéd a sötétben" címmel szervezett a szövetség időszakos programot a Városligetben, a szobrászok által már nem használt alkotóházban látó emberek számára. Besötétített helyiségekben nemlátó személyek kalauzolták az érdeklődők 6-8 fős csoportjait. Sokan jöttek, nagy volt a sorban állás. Volt egy terem, ahol növényeket kellett tapintással felismerni, fákat, bokrokat építettek be. Volt olyan, ahol szobrokat lehetett megtapintani, volt, ahol utcazajt kellett felismerni. A végén egy kivilágított helyiségben aztán megláthatták azokat a tárgyakat, amelyeket korábban csak tapintással érzékelhettek. Büfé is várta az érdeklődőket, ahol ismét sötétben üdítőt és süteményt fogyaszthattak, és tapintással kellett felismerniük a fizetőeszközt. Az egész program egyórás volt. Úgy tudom, ma is van ehhez hasonló lehetőség.
- Kérlek, pár mondat erejéig térjünk még vissza Dr. Bánó Miklósra. Engem nagyon megérintett az a mondatod, hogy téged személyesen tanított ő. Milyen tanár, milyen ember volt?
- Dr. Bánó Miklós emlékezetem szerint egy alacsony termetű, vékony testalkatú ember volt. Hosszú éveken át dolgozott a szövetség Braille-nyomdájában ő is és a felesége is. Feleségét Irénkének hívták, ő sem látott. Úgy tudom, Miklós bácsi hídépítőmérnöki végzettséget szerzett, a harmincas éveiben veszítette el a látását. Engem a hatvanas években tanított, ő akkor már a 70-es éveiben járt. Végtelenül türelmes, segítőkész, udvarias, halk szavú embernek ismertem meg. Saját tapasztalatból tudta ő is, mit jelent nemlátó emberré válni. Tanár, tanítvány kapcsolat volt közöttünk, tanórákon találkoztunk. De vannak még idősebb látássérült emberek, akik emlékezhetnek rá.
- A Braille-írás ismerete modern korunkban kinek és miért lehet fontos?
- Fontosnak tartom, hogy a látássérült fiatalok és idősek ma is tanulják meg legalább alapszinten a pontírást. Sőt: nemcsak a vakok, hanem a gyengénlátók számára is ajánlani tudnám ezt. Helle Maximilian mondása jut eszembe, aki valami olyasmit fogalmazott meg egyszer, hogy ő megtanulta a Braille-írást, a számítógép használatát is, de az alap mégis a pontírás. Nemcsak tőle hallottam ezt, Németh Tamás is azt mondja, hogy: Pajtikám, a pontírást mindenkinek meg kellene tanulnia.
Azt is gondolom, nemcsak tiszteletből kellene megtanulni a pontírást, hanem gyakorlati haszna is van, sok esetben nagyon praktikus ma is. A Braille-feliratokkal ellátott gyógyszeres dobozok közt is az a látássérült tud jól eligazodni, aki ismeri a pontírást. Számomra az is meggyőző, hogy nemcsak maguk a vakok tartják fontosnak a pontírás megtanulását és használatát, hanem a látó emberek között is akadnak olyanok, akik ezt vallják, pl. Jakab Miklósné, Erzsike is sokszor beszél erről.
- Mit mondanál azoknak, akik azzal hárítják el a pontírás megtanulását, hogy túl nehéz, túl bonyolult?
- Személyes tapasztalataim vannak arról, hogy a pontírás elsajátítása, ha nehéz is, de megtanulható. Eszembe jut egy történet: a szakmunkásképző iskolába bekerült egy Nyírmada községből származó fiú, Gyetko Mihály (1928-1993). Addig még nem járt iskolába, egyetlen osztály elvégzéséről sem volt bizonyítványa. Béla bácsi kijárta neki, hogy engedélyezzék az iskolába bekerülését. Jól emlékszem a fiúra, hiszen szobatársak voltunk a Hermina út 21. szám alatt, akkor még 6-8 személyes szobák voltak. Jó fejű gyerek volt, tájékozott, a rádiót mindig hallgatta, és minden érdekelte, otthon a gazdasági udvarban is mindent elvégzett.
Szóval velünk együtt tanulta a pontírást. Nehezebben tanult, mint én, de szorgalmas volt, sokat gyakorolt. A pontszámokat könnyen megértette, a tapintása jó volt, de az összeolvasással meggyűlt a baja. Emlékszem, pl. az „alma" szót bontottuk hangokra, úgy magyaráztam neki, hogy kell ezt csinálni. A szakmunkásvizsgát kitűnőre letette. Később esti tagozaton két év alatt elvégezte az általános iskolát is, utána leérettségizett. Kis tájszólással beszélt, szülei egyszerű pásztoremberek voltak. Példaértékűnek tartottam mindig az ő életét, amikor tehette, templomba is eljárt.
De van egy másik esetem is. Braille-tanár voltam már. A VERCS-re járt egy fiú, és Prónay Bea tanárnő engem kért meg, hogy tanítsam meg a pontírásra. Jó fej tanítvány volt, csak nagyon lusta. Nulláról kezdtük a tanulást. Végül sikerült elsajátítania a Braille-írást. De a szülei folyton azt mondták neki, hogy te csak egyél, igyál, mert nem látsz. Sokat beszélgettem vele, és végül megértette, hogy arra az időre is gondolnia kell, amikor már a szülei nem fogják tudni őt ellátni.
- Mennyire sikerült nyomon követned a magyar Braille-írás legfrissebb változásait? Mi a tapasztalatod, véleményed ezekről?
- Igen, hallottam ezekről. A kisrövidírás új szóvégi rövidítéseire rá is csodálkoztam, amikor még pontírásban olvastam a Vakok Világát. De mára már nagyon keveset olvasok Braille-ban. Időm sincsen erre. Tehát nem nagyon foglalkoztam ezzel a témával.
- 2011-ben Braille-munkásságod elismeréseképpen megkaptad az MVGYOSZ-től a Braille-emlékérmet. Mit jelent ez számodra?
- Braille-emlékérmet először 1999-ben kaptam, arany fokozatot. Akkor ugyanis még háromféle fokozata volt az emlékéremnek: bronz, ezüst és arany. Ezt a különbségtételt később eltörölték. Amikor 2011-ben ismét megkaptam, bevallom, nagyon meglepődtem és jólesett.
- Úgy tudom, hogy az utóbbi években egy könyvön dolgozol. Mi ennek a könyvnek a címe, és miről szól?
- A címe: A tövises tarlóktól a hangoskönyvekig. Ez egy önéletrajzi indíttatású könyv, de vannak benne családi, falutörténeti, néprajzi jellegű leírások, magyar emlékhelyeket bemutató részek. Összesen 6 fejezetből fog állni, ezek a következők:
I. Falunk elhelyezkedése és rövid története
II. Napok és munkák
III. Emberek, sorsok falumból
IV. Családunk és életpályám
V. Utak, emlékek
VI. Találkozások, élmények
- Van-e olyan mottód, amellyel munkásságodat, életedet összegezni tudnád?
- Igen. De Engedd meg, hogy a mottó előtt még életem 3 mozzanatát röviden felidézzem. A közös ezekben az, hogy mindhárom eseménysorozatnak 15 éven keresztül részese lehettem, és ezért nagyon hálás vagyok.
Az első: évről évre, április hónapban részt vettem szülőfalumban a József nádor tiszteletére szervezett rendezvénysorozaton. József nádor volt ugyanis a falunk alapítója. Az egyhetes ünnepségsorozat első délutánján a nyitó szentmisét követően mindig Habsburg Lotharingiai Mihály főherceg, József nádor ükunokája mond beszédet a falualapító nádor szobránál. Minden évben találkoztam vele, nagy élmény.
A második: 15 esztendőn keresztül június hónapban Ajkán, a Fekete István emlékére szervezett játékos rendezvénysorozaton mint szervező és zsűritag vettem részt. Hihetetlenül szép és emlékezetes ez is számomra.
A harmadik: az adventi időszakban a hajnali 6 órakor kezdődő szentmiséken (roráté) részt veszek a rákosfalvai Szent István Király Plébániatemplomban. 15 év óta ez minden áldott hajnalon így volt/van. Mindezt nem kérkedésből mondom, hanem hálából és szeretetből a jó Istennek megköszönve azt, hogy kegyelmével egész életemen át támogatott.
És most jöjjön a mottó, ami egy Fekete István-gondolat: „Emlékké válok magam is". Bizony, mindannyian emlékké válunk idővel szűkebb, tágabb családi körünkben, barátaink, ismerőseink számára. Fekete István: Búcsú című versével köszönök most el a kedves olvasóktól:

Elmegy lassan a berek, az erdő,
El a nádas, a tél, a nyár,
A hegy, a völgy, a nappal és az éjjel,
A szemem látta egész határ.
Elmegy? Talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vízen,
Hiszen a Szépség maga az Isten.
S lelkemben ott lesz: hiszem, hiszem.

- A könyved befejezéséhez és megjelentetéséhez sok sikert kívánok. Köszönöm a beszélgetést, az érdekes visszaemlékezéseket és a gyönyörű verset.

Bieber Mária

Vakok Világa 2016. május

doboz alja
oldal alja