Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján”? - Németh Tamás - 1.rész

Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján"?

Beszélgetés Németh Tamás zongoraművész-tanárral 1. rész

- A Vakok Általános Iskolája ifjú zongoratanára voltál, amikor én a nagymúltú tanintézmény falai közé kerültem az 1970-es évek közepén. Nagy tisztelettel emlékszem vissza arra a koncertedre, amelynek helyszíne a Zeneakadémia volt, és jó néhány iskolatársammal együtt magam is a közönség soraiban ülhettem. Lelkes tapssal köszöntöttünk. Akkor voltam életemben először komolyzenei koncerten. A zongora hangzását nagyon megszerettem, kedvenc hangszereim egyike. Tehetséges zongoratanítványodnak nem bizonyultam ugyan, de alapvető dolgokat tőled sajátítottam el. Ma is emlékszem a billentyűk nevére, az ujjrendre, a Braille-kotta alapjaira. Köszönöm szépen, hogy tegező formában beszélgethetünk. Kérlek, először is röviden mutasd be magadat és a családodat!
- 72 éves vagyok, két lányom és négy unokám van. Budapesten élek második feleségemmel, Berta Edinával. 1960 óta vagyok a Vakok Szövetsége, mai nevén a MVGYOSZ aktív tagja.
- Hogyan emlékszel a kezdetekre, gyermekkorodra, szüleidre?
- 1944-ben születtem Baján. Édesapám első osztályú úri szabó mester volt, édesanyám szerb származású, szép énekhangú, víg kedélyű asszony, aki igazi otthont teremtett a családnak. Tőle örököltem a muzikalitást, édesapámtól a formaérzéket. Marika nevű nővérem nálam öt évvel idősebb volt, ő sajnos tízévesen meghalt.
Látásomat másfél évesen, négy műtét után teljesen elvesztettem. Derűs kisgyermekkoromat a zenélés felfedezése gazdagította. Zenei élményeim fő forrása a rádió volt, de egyik nagybátyám harmonikajátékára is élénken emlékszem. Szüleim búcsúkba is elvittek, ahol tamburazenét, fúvósmuzsikát és cigányzenét is hallottam. Szüleim nemegyszer táncra is perdültek ilyenkor. Az élő zene annyira vonzott, hogy úgy kellett elvonszolni onnan. Vásárfiaként kis hangszereket, furulyát, szájharmonikát, játékzongorát kaptam, ezeken szerettem játszani, dalocskákat kikeresgélni. Szívesen énekeltem a felnőttektől hallott slágereket, tréfás nótákat.
Ötévesen kerültem be a budapesti Vakok Országos Nevelő- és Tanintézetébe, ahol tizenegy éven át készítettek fel az életre.
- Hogyan ismerkedtél meg a pontírással?
- A Braille-írást első osztályban Kovács Ilonka nénitől tanultuk, aki igen türelmes, remek tanítónk volt. Szüleimnek is utat mutatott a majomszeretet helyett a vak gyerekkel való következetes bánásmódra. Óráinkra néha bejött kisfia, Csongor, aki felnőttként a Gyengénlátók Általános Iskolájának igazgatója lett.
A Braille-írást kétoldalas, 28 soros, ólom Braille-táblán kezdtük tanulni. Jól emlékszem Ilonka néni szavaira: „Jobbról balra írunk, balról jobbra olvasunk". Élveztük a Braille-lapok behelyezését a táblába, rögzítését, és kivétel utáni megfordítását, játékos lebegtetését és a táblák akkor indokoltnak tűnő jó hangos csattogtatását. Megszerettük a kis pontokat és a pontozót.
- Milyen volt az akkori ábécéskönyv?
- Ritkasoros, szellős, a hatpontok között ábrázolt betűkből, néhány betűs szavak variánsaiból állt ez az olvasókönyv. A betűk módszeres feldolgozásával jutottunk el a rövid mondatok olvasásáig, ezeket írásban is gyakoroltuk. Az olvasás során a helyi érzék, azaz térbeli tájékozódás fejlesztésére tanárunk először kezünk felemelését és visszahelyezését kérte, következő lépésben ölbe tett kezünket kellett visszatenni az éppen olvasott mondatra.
- Volt-e módod megismerkedni a síkírás betűivel, és milyen hasznát vetted ennek életed során?
- A Klein-írás révén ismerkedtem meg a nyomtatott nagybetűkkel. Ezt meglepő módon a pontírás előtt, még az ún. előkészítő osztályban tanultuk. Ezzel leveleztem szüleimmel, bár később édesapám az általam készített Braille-ábécéből megtanulta a pontírást, és aztán már azzal írtunk egymásnak. A Klein-szekrény ólomhasábjainak alsó végén tűkből kiformált latin nagybetűk voltak. A hasábok előoldalán a betűk kidomborított alakját tudtuk kitapintani. A Klein-szekrény egy kinyitható, fedeles ládikához hasonlított, melynek jobb oldalán kilenc sorban kis rekeszekben sorakoztak a betűk. Az abc 35 betűje öt sorba volt elrendezve, soronként hét betű; alattuk egy üres sorral elválasztva az írásjelek, majd a számjegyek és műveleti jelek következtek sorrendben. Baloldalon egy íróráma volt tűpárnával. Az írórámához úgynevezett léptethető sorvezető tartozott. Az A4-es méretű papírt a tűpárnára helyeztük, és a sorvezetőbe jobbról balra szedtük ki a betűket. A lefelé domborított jeleket a megírt lap megfordításával balról jobbra olvashattuk. Nagyon fontos volt a betűk pontos visszahelyezése a megfelelő rekeszbe a gördülékeny használat céljából. Ha egy betű többször szerepelt egy szóban, úgy nem helyeztük vissza a helyére, hanem - általában egy szót raktunk ki, és az ismétlődő betűket azon belül rakosgattuk át. Ez rendre szoktatott bennünket. A síkírású nagybetűkkel írt emléktáblákat azóta is szívesen olvasom és gyönyörködöm a betűk formájában. A Klein-szekrény használatán túl felső tagozaton megtanultunk gépírni is. Ennek köszönhettük a látók világával az igazi kapcsolattartás lehetőségét, és ez a tudás a számítógép használatához is elengedhetetlen.
- Mikor kezdtél zenét tanulni, és hogy ismerkedtél meg a Braille-kottával?
- A zenetanulást és kottaolvasást nyolcévesen kezdtem Zichó József tanár úrnál. Neki köszönhetem, hogy zenei pályára kerültem. Tőle tanultam sakkozni is, ezzel úttörőversenyen egy ízben első helyezett lettem. Az oklevél mellé megkaptam pontírásban Romanovszky Péter Megnyitáselméletét öt füzetben a Vakok Szövetsége kiadásában.
De térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Zichó tanár úr rávezetett bennünket a számjegyek és a kotta szoros összefüggésére. Ha a betűkből számok lesznek számjel használata révén, éppúgy a számokból hangjegyek lehetnek oktávjelek segítségével. Voltak emlékeztető „varázsszavak": a szünetjeleket a „muvx", az ujjrendet az „ablak" szóval rögzítettük, melyben a második „a" betű a kettes pontra csúszott. A nyolcad hangjegyeket a négyestől a nulláig, vagyis a felső négy ponttal fejeztük ki. Ma is jól emlékszem az elmés versikére, melyet a hangértékek könnyebb megtanulására talált ki tanárunk: „Hatos pontot a negyedhez; Hármas pontot a félhez; hármas és a hatos pontot kell szúrni az egészhez."
A hangjegyeket csak pontszámmal volt szabad kimondani, azok betűként olvasása szigorúan tilos volt. Sok olvasógyakorlattal és írásbeli házi feladattal gyakoroltuk be a kottázást. Zongoradarabokat kizárólag a tanárunk által készített kottából tanultunk.
- Működött már az iskolai nyomda a te idődben? Milyen emlékeid vannak erről?
- Az iskolában már az 1920-as években létezett Braille nyomda. Ma is fellelhetők 1926-os datálással kottakiadványok, melyeket elektromágneses lemezírógéppel vittek fémlemezre, aztán papírra préselve sokszorosítottak. Magam is jártam a nyomdában kisgyerekként tankönyvekért vagy Braille-írólapért. Ezt a megbízatást jutalomként kaptuk a már említett kedves Ilonka nénitől, aki osztályfőnökünk volt. A hetedikes- nyolcadikos fiúk nyomdai gyakorlatra is jártak. Egyik osztálytársam nyomdai dolgozó lett a Vakok Szövetségében. Az akkori nyomdász, Bódi István, aki szintén az iskola egykori növendéke volt, munka mellett a jogi egyetem esti tagozatán doktori címet szerzett, és később szövetségünk főtitkára volt 15 éven át.
- Jártál-e általános iskolás korodban Braille-könyvtárba? Voltak-e kedvenc olvasmányaid?
- Már harmadik-negyedik osztályban elég jól olvastunk ahhoz, hogy tanáraink könyvtárba küldjenek. A könyvtár az alagsorban volt. Eleinte féltünk odamenni a hely ismeretlensége és az idegen könyvtáros néni miatt. Úgy rángattuk be egymást a könyvtárba, ahol aztán hamar elpárolgott félelmünk Schnitzl Gusztávné Rózsa néni kedvessége miatt. Először indiánregényeket ajánlott, s ezeket mi egymás kezéből kapkodtuk ki.
Kedvenc olvasmányaim voltak: Gárdonyitól a Láthatatlan ember, Verne Gyula izgalmas kötetei, Dumas-tól a Három testőr és Kodolányitól a Julianus barát. Vakok világa folyóiratot is kölcsönözhettünk a könyvtárból, melyben az engem érdeklő zenei rovat a többi cikkel ellentétben rövidírással volt írva. Jót mulattunk Hohl Jóska barátommal, amikor egy Erkel Ferencről szóló cikkből csak ezt a két furcsa szót tudtuk kiolvasni: "fityy muzskus". Csak később tudtuk meg, hogy ez "fiatal muzsikus"-t jelent.
- Mikor váltotta fel a pontírógép a Braille-táblát? Használtad-e ezen íróeszközöket íráson kívül kísérletezésre, minták, rajzok, díszítések készítésére?
- A pontírógép használatát hatodik osztályban tanították. Szerettem különféle díszítő sorokat, címlapkereteket kitalálni, de rajzolatokat nem.
Kedvelem a lépcsőzetes sordíszeket, pl.: c:-:c:-:c, vagy címlapkeretként: óxoóxo, esetleg: g=g=g=g. Záróvonalban pedig: óo:::::óo.
- Az általános iskola befejezése után hol tanultál tovább? Tanulmányaid során milyen szerepe volt a pontírásnak?
- Zenei előmenetelem révén felvettek a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába, ami egyben gimnázium is volt.
Kivételes helyzet, hogy két vak növendéke is van egy iskolának. Három évvel fölöttem járt sorstársam, Rédai József, aki példaképem és elődöm volt. Készítette előttem az utat. Évek múlva is nagy segítséget nyújtott tapasztalataival, tanácsaival zenei fejlődésemben. Ma Svájcban él.
Az órákon Braille-írógéppel dolgoztam a Bánó-féle 159 jeles rövidírással, amit korábban, hetedik-nyolcadik osztályban tanultunk meg Gábor József tanár úrtól. Írógépemet a szakiskola tanári szobájában tarthattam, ami számomra nagy tisztesség volt, mivel megmenekültem a mindennapi cipelésétől. Braille-ban írt dolgozataimat első évben Rédai Jóska olvasta fel tanáraimnak, másodiktól kezdve saját magam.
Osztálytársaimnál jóval gyorsabban írtam jegyzeteimet a rövidírásnak köszönhetően. Történelemórán például az volt a szokás, hogy a tanár tankönyv helyett saját jegyzetét diktálta füzetéből a padok közt sétálva „Jegyzetünkbe írjuk a következőt!" felkiáltással. Sokszor ínhüvelygyulladás fenyegette látó társaimat a kapkodó, görcsös írás miatt, mivel a tanár a diktálás tempóját hozzám igazította mondván: „Ha a vak fiú le tudja írni, akkor ti miért ne tudnátok?" Társaim kérésére kényszerültem lassabb tempóban írni. Nem egyszer olvashatatlan írásuk kisilabizálása ügyében is hozzám fordultak segítségért.
Természetesen kottáimat is pontírásból tanultam, illetve zenei órákon egyoldalas, tízsoros, csúsztatható Braille-táblával készítettem. Kitűnő tanuló voltam, többször kaptam ezért figyelmes igazgatómtól év végi jutalomkönyveket pontírásban, melyeket a Vakok Szövetségében vásároltak számomra. Mai napig őrzöm ezeket: Madách: Az ember tragédiáját és Arany János Balladáit, Petőfi verseit.
- Hol folytattad tanulmányaidat a szakiskola után?
- A Zeneakadémia - mai Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem - számomra valósággal a zene szentélye volt. Nagy szerencsémre a sorstárs Ungár Imre professzor úr vett fel osztályába 1965-ben, melynek nagy előnye volt, hogy a vak hallgatóval szembeni idegenkedést őnála nem kellett leküzdenem. „Imre bácsi"-val kapcsolatom hamarosan családias jellegűvé vált. Megszűnt a Braille-kották beszerzésének nehézsége, mivel tanárom saját kottáit bocsátotta rendelkezésemre. Az első Braille szentíráskötetet is tőle kaptam. A másik nagy probléma, a hangszergyakorlás is szerencsésen alakult, ugyanis 1965-re megépült a vakok kollégiuma az akkori Május 1. út (ma Hermina út) 21. szám alatt lévő Vakok Állami Intézetének telkén. Ott kétágyas szobákban kaptunk elhelyezést, sőt, Sólymos Dezső igazgató úr megértő támogatása folytán külön zongoraszobát kaptunk egy román diáktársammal. Ennek köszönhetően a szomszédos szobában volt biztosítva a rendszeres gyakorlás. Ezekben az években szinte hetente jártam hangversenyekre a Zeneakadémiára. Magas színvonalú koncerteken sok meghatározó zenei élményhez jutottam. Évfolyamunkra hét zongorista járt, akik között egyedüli vak diák voltam. Kapcsolatunkat barátinak mondhatnám: Hátrányos helyzetemet zenei képességeimmel tudtam kompenzálni közöttük. Tanárainkhoz tisztelettel és nagyrabecsüléssel viszonyultunk.
- Ungár Imre Európa-szerte elismert, Kossuth- és Liszt-díjas zongoraművész volt. Életének 64. évében, 1972-ben hunyt el. Kérlek, mesélj róla! Milyen tanárnak, milyen embernek ismerted meg őt?
- Kellemes orgánumú, megfontolt beszédű, igen olvasott, több nyelven beszélő, nagyon tájékozott és rendkívül érdeklődő ember volt.
Növendékeivel törődő, következetes tanárnak ismertem meg. Zenei tananyagomat körültekintéssel állította össze, lelki-szellemi alkatomra figyelemmel. Különös érzékenységgel elemezte, tanította Beethoven és Chopin műveit. Bach és Bartók művészetének tiszteletére is rávezetett. Kedvenc mondása volt: „Daloljon a kezed alatt a zongora!"
Mivel közel laktunk egymáshoz, fontos fellépésekre, zenei versenyekre való felkészülés idején lakására hívott, ahol időt és fáradtságot nem kímélve hosszú órákon át tanított és beszélt a nagy muzsikusok életéről. Szeretetre méltó, kedves ember volt, aki feleségével együtt családtagként kezelt, fogadott el. Tanév végén otthonra nyári anyagot is jelölt ki a folyamatos anyagvégzés érdekében. Szívesen játszott elő az órákon. Titkon utódjának remélt. Az ő lelkesítő buzdítására neveztem be zenei versenyekre.
Sorstársaira mindig odafigyelt, szövetségünk alelnöki tisztét közel 20 éven át töltötte be. A vak gyermekek zenei versenyein gyakran zsűrizett, a szövetség együtteseire - zenekar, kórus - külön figyelmet fordított. A nagyhírű Homérosz énekkar budapesti hangversenyein rendszeresen fellépett.
Emberszeretetét egyik volt növendéke így jellemezte egy rádiós emlékműsorban: „Aki Ungár Imrével legalább félórát beszélgetett, az jobb ember lett."
- Hazai- és nemzetközi zenei versenyeken is sikerrel szerepeltél. Melyek voltak ezek? Ha választanod kellene közülük, melyikre és miért vagy a legbüszkébb?
- Diplomámat 1970-ben szereztem meg. Tanárom bíztatására a művészpályát elindító zenei versenyekre neveztem be. 1970 márciusában a Magyar Rádió Beethoven versenyén a döntőben végeztem, ez alapozta meg országos ismertségemet. Ugyanez év őszén delegáltak a varsói Chopin versenyre. De az igazi sikert 1972-ben értem el egy bécsi nemzetközi zongoraversenyen, ahol negyedik díjat nyertem. Ennek még tanárommal együtt örülhettünk. Erre vagyok a legbüszkébb is, mivel az ott kapott versenydíjból vásárolhattam meg Bösendorfer zongorámat, mely a mai napig a hangszerem.
- A tanítás során hogy hasznosítottad a pontírást?
- Tanári pályámon 45 éven át végigkísért a pontírás. A tanításhoz az anyagot kölcsönzött kottákból másoltam ki vagy látó kollégák diktálása alapján pontírógéppel rögzítettem.
Tanulóimról Braille-táblás jegyzeteim évi 300 írógéppapírt töltöttek meg. Az utolsó 10 évben elektronikus jegyzetelőgéphez jutottam, melyben az órai feljegyzéseimen kívül a tanításhoz szükséges zongoradarabok kottáit is tároltam. Ám táskámban mindig volt egy könnyű, csúsztatható Braille tábla is biztonság okából. Pontírás ismerete nélkül ezt a pályát nem lehetett volna művelni.

(Folytatás következik)

Bieber Mária

Vakok Világa 2016. november