ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján”? - Nagy Árpád - 1.rész


Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján"?

Beszélgetés Nagy Árpáddal, a Hermina Egyesület elnökségi tagjával (1. rész)

- 2016. október 14-én, az MVGYOSZ székházában a Fehérbot napja alkalmából megrendezett Braille-emlékérem átadójának te voltál az egyik kitüntetettje, a nap ünnepeltje. A rendezvényen az elismerésben részesülők Braille-íráshoz fűződő munkássága tömören ismertetésre került, így a te életutadról is hallhattunk egy összefoglalót. Én azonban a részletekre is kíváncsi lettem. A kitüntetéshez szívből gratulálok, és köszönöm, hogy vállalkoztál erre a beszélgetésre. A tegeződés lehetőségét is köszönöm szépen.
Kérlek, először is röviden mutasd be magadat és a családodat!
- 1945. április 17-én születtem Debrecenben. Édesapám 65 évesen egy balesetben hunyt el. Édesanyám, hála a jó Istennek, sokáig élt, a 94. életévében 8 évvel ezelőtt halt meg. Az első házasságomat nagyon fiatalon kötöttem, két gyermekünk született, egy fiú és egy kislány. Már mindketten felnőttek, 3 unokám van. A válást követően másodjára is megházasodtam, ez a mai napig tart.
- Hol és hogyan ismerkedtél meg a pontírással?
12 éves koromban, amikor 6. osztályos voltam, a tanév vége felé egy baleset következtében a látásom nagy részét váratlanul elveszítettem. Ez egy mészbaleset volt. Egy építkezésnél munkások szórakoztak, egymást dobálták, és mondhatnám: rosszkor voltam rossz helyen, az egyikük az arcomat találta el. Mindjárt kórházba kerültem. Először Budapesten, a Mária utcában, a szemklinikán kezeltek, majd a debreceni szemészeti klinikán Dr. Kettesy Aladár professzor úr operált meg. A bal szemem látását már nem lehetett megmenteni. A jobb szememet többször is műtötték. Azzal sokáig elég jól láttam. Ujjolvasó voltam, a táblán a legnagyobb számot tudtam elolvasni. Most már nagyon keveset látok.
Végül 1958-ban a vakok iskolájában, az Ajtósi Dürer soron folytattam általános iskolai tanulmányaimat. Bentlakó voltam, egy hónapban egyszer lehetett hazamenni. Érdekes helyzet volt, félévkor kerültem be az iskolába, és egy második félév állt rendelkezésemre, hogy megtanuljam a Braille-írás-olvasást. Reizinger Kálmán tanár úr volt a pontírás tanárom, aki egyébként zongorát és zongorahangolást oktatott az iskolában. Vak tanár volt. Naponta két-három Braille-órát tartott nekem.
Nemrég, 2016. október közepén volt az 55 éves osztálytalálkozónk. Remek osztály voltunk. Az egész névsort el tudnám neked mondani. Sokakkal mai napig tartom a kapcsolatot. Néhány fiúval (Fonó Laci, Végh Miki, Varga Janó, Matyi Sanyi) már akkor elkezdtük a közös zenélést, érdekelt minket a könnyűzene. Vaspöri Terézt te is ismerheted, ő Arató Andrással, a férjével a vakos számítógép-használat „anyja". Olyan telefont is használok, amin az általuk fejlesztett program, a MOST (Mobil Segítőtárs) működik. Dr. Krabót György neve is ismerős lehet, ő sokáig volt a szövetség munkatársa, rehab szakember volt, a gyógymasszőrökkel is foglalkozott. Sajnos halottaink is vannak már.
- Emlékszel-e, milyen tapintásfejlesztő játékokkal játszottál, illetve milyen segédeszközökkel tanultad a pontírást?
- Játékokra nem emlékszem. Kétoldalas, ritkasoros, A4-es méretű Braille-táblán tanultam meg írni. Amikor a nyári szünetre hazamentünk, vásároltunk egy Braille-táblát, és a szünetben leveleztem a barátaimmal.
- Milyen volt az akkori ábécéskönyv?
- Arra emlékszem, hogy ritkasoros volt, és a megtanulandó betűket hatpontok közé írták. Pl. kezdetben a hatpontok segítségével tudtuk az „a" és az „á" betűket megkülönböztetni. Gyorsan megtanultam a pontírást. Szeptemberben már teljes értékűen tudtam a Braille-t írni és olvasni. Kétoldalas, sűrűsoros könyvekből gond nélkül olvastam.
- Jártál-e általános iskolás korodban Braille-könyvtárba? Voltak-e kedvenc olvasmányaid?
- Igen, Seres Pista bácsi volt a könyvtáros akkortájt. 8. osztályos korunkban úgynevezett könyvtári óránk is volt, be voltunk osztva a könyvtárba segítőnek. Az volt a dolgunk, hogy a gyerekek által visszahozott könyveket Seres Pista bácsi útmutatásai alapján visszarakosgassuk a helyükre. A polcokon Braille-feliratok voltak, sorszámok. Az alagsorban volt a könyvtár. Azt hiszem, előtte azon a helyen lehetett a kosárfonó tanműhely, mert bal oldalon még ott voltak az ún. áztató kádak. Ezek teteje deszkával volt lefedve, úgy néztek ki, mint az asztalok. Ide pakoltuk azokat a könyveket, amiket visszahoztak a gyerekek. Emlékszem, zömében ritkasoros, Braille-táblával másolt kötetekből állt a könyvtári állomány.
Mindenfélét szívesen olvastam. Az ifjúsági regényeket nagyon szerettem, az abban a korban népszerű könyveket is elolvastam, pl. a „Timur és csapatá"-t, a „Távolban egy fehér vitorlá"-t, de Móra „Kincskereső kisködmön"-ét is. Verne Gyula, Cooper és Karl May könyveit is nagyon kedveltem. Ma is napi szinten olvasok. Igaz, ma már hangoskönyveket hallgatok. De inkább a könyvet választom, mint a televíziót.
- Hogyan emlékszel vissza az iskolai nyomdára?
- 8. osztályos korunkban nyomdai gyakorlatunk volt. Bódy István volt akkoriban a nyomdász. Kézi nyomdagéppel történt a nyomtatás. Papírlapokat válogattunk és hajtogattunk. Segítettünk a nyomdásznak.
- Gyermekkorodban használtad-e a Braille-betűket íráson kívül egyébre, pl. minták, rajzok készítésére?
- Mivel sokáig még elég jól láttam, ha rajzolni akartam, akkor ceruzával, tollal rajzoltam pl. házat, indiánt, lovas katonát. De találkoztam azzal a gyakorlattal, hogy könyvek címoldalait sokszor különböző betűkből készített sormintákkal díszítették, keretezték.
- Az már kiderült, hogy a normál síkírás betűivel az általános iskolában megismerkedtél. Mikor és hogyan tanultad meg a Klein-szekrény használatát?
- A Klein-szekrényt a társalgóban tartották, levélírásra használtuk. Nekem nem tanította senki külön az alkalmazását, hiszen ismertem a síkírásos betűformákat, és volt még annyi látásmaradványom, hogy annak segítségével meg tudtam különböztetni az egyes betűket, írásjeleket. Mai napig jól emlékszem minden betű alakjára. Pl. ha a Hermina Egyesület szervezésében érzékenyíteni megyünk iskolákba, akkor a gyerekek kívánsága szerint még bármilyen szót fel tudok írni az osztályteremben lévő, fekete táblára a fehér krétával. Nem okoz nehézséget az sem, hogy nyomtatott vagy kötött betűformákat írjak. Nemrégen az aláírásomra azt mondták, hogy teljesen jól beazonosítható, nincs szükségem újratanulásra.
- Hol tanultál tovább? Tanulmányaid során milyen szerepe volt a pontírásnak?
- Az általános iskola befejezése után gimnáziumba mentem, de 2. osztályból kimaradtam. Nem a tanulás érdekelt engem, hanem a zene. Akkor volt az úgynevezett beatkorszak. Meg akartuk váltani a világot. 17 éves koromban szerveztem egy gitárzenekart. Téptük a húrokat, nagyon szerettünk együtt zenélni.
Közben rövid ideig telefonkezelőként dolgoztam, és a tanulmányaimat zenei vonalon folytattam, illetve kitanultam a gyógymasszőr szakmát.
- Hol és hogyan képezted magad a zenében?
- A Braille-kottát az általános iskolában megtanultam, de használatára a későbbiekben nem volt szükségem. 1961-ben ballagtam el a vakok iskolájából. Berindán Laci bácsi, aki iskoláskoromtól fogva ismert, és tisztában volt zenei adottságaimmal, meghívott a szövetség zenekarába dobosnak. Vizsgát is tettem könnyűzenészként, először énekből és dobolásból kaptam működési engedélyt, majd harmonikából is levizsgáztam. Végül szintetizátorozni is megtanultam. Akkoriban a szövetségben a könnyűzenészek részére rendszeresen szerveztek úgynevezett korrepetálásokat. Ámon Istvánhoz jártam, aki egy nagyon nagy tudású szórakoztató zenész volt.
A szövetség zenekara 18-20 tagból állt. Játszottunk könnyedebb komolyzenét, pl. Boccherini „Menüett"-jét, csárdásindulókat, a kor szokása szerinti himnuszokat. A szövetség rendezvényein léptünk fel, ill. jártuk az országot, és a különböző vidéki helyi csoportok rendezvényein is zenéltünk. Mindemellett idősek otthonaiban is, gyárakban is adtunk műsorokat. A tagok idővel kiöregedtek, és sajnos nem volt utánpótlás, tehát éppen úgy megszűnt, mint a nagyhírű Homérosz kórus.
Ma már csak hobbiból zenélek, nem dobolok, de harmonikán, szintetizátoron játszom és énekelek is. A dalok szövegeit gyakran átírom magamnak pontírásba, a zenei kíséretet is úgy, hogy harmóniasorokat jegyzek fel, tehát nem a teljes kottát, hanem egy dalnak a harmóniamenetét írom fel.
- Most már aktív nyugdíjasként éled az életed. De hol és mit dolgoztál korábban? Munkád hogyan kapcsolódott a pontíráshoz?
- 2007-ben mentem nyugdíjba. Gyógymasszőrként dolgoztam 33 éven keresztül a MÁV Kórházban, zömében a Reuma Osztályon. Munkám során, napi szinten használtam a Braille-írást. Az asztalomon kezem ügyében volt a Braille-tábla, és annak segítségével jegyzeteltem fel minden fontos információt a betegekről. Mindenkinek külön kezelőlapot írtam, a lapokat mappákban rendszerezve tartottam. Egyszer egy érdekes eset is történt, tulajdonképpen az én pontírásos feljegyzéseimmel „mentettem" meg az osztályt egy peres eljárástól. Az történt, hogy egy beteg utólag panaszlevelet írt, és abban azt állította, hogy a fizikoterápiás kezelések során megsérült az egyik bordája. A korábban már archiválásra került kezelőlapját valamilyen oknál fogva nem tudták előkeresni. Én azonban visszakerestem a saját pontírásos feljegyzésemet dátumra pontosan, és abban benne szerepelt, hogy a beteg engem az első napon a masszázs előtt figyelmeztetett, hogy óvatosan nyúljak hozzá, mert meg van repedve a bordája. Tehát bizonyítani tudtam, hogy eleve sérült bordával érkezett hozzánk kezelésre az érintett beteg. Amikor tudomást szerzett az én feljegyzésem létezéséről, meggondolta magát, és visszalépett a feljelentéstől, tehát nem lett peres ügy.
- Vannak tapasztalataid a Braille-kijelzővel kapcsolatosan?
- Amíg aktív dolgozó voltam, a masszőri munka, valamint a zenélés és a különböző rendezvényekre való rendszeres készülés, a próbák, a hangszeres gyakorlás annyira lekötött, hogy nem volt időm a számítógéppel foglalkozni. Amikor nyugdíjas lettem, úgy éreztem, eljött az ideje az újabb tanulásnak, és először az „Informatika a Látássérültekért" Alapítványnál kezdtem ismerkedni a számítógéppel. Majd a VERCS keretein belül is elvégeztem egy tanfolyamot.
Megkönnyítette a számítógép billentyűzetével való megismerkedésemet az, hogy a vakok iskolájában 8. osztályos korunkra elsajátítottuk a szabályos, tízujjas gépelés módját. Emlékszem, hogy Hammer Attila tanította a számítógép billentyűzetén a gépelést. Magam is meglepődtem, hogy amikor rátettem az alapsorra az ujjaimat, egyszerűen beugrott, hogy melyik betű hol helyezkedik el. A ráismerés örömét éltem át. Amikor pl. azt mondta Attila, hogy a jobb kéz kisujjal nyúljak fel az ó betűhöz, megtettem, és éreztem, hogy benne van az ujjamban a mozdulat.
Nagyjából 10 éve használom a számítógépet. Van egy asztali számítógépem és egy laptopom. Braille-kijelzőm nincsen, de találkoztam vele, több típus is volt már a kezemben. Legutóbb az Okos klubban találkoztam egy nagyon jópofa, kisméretű Braille-kijelzővel. Molnár Ákos hozta el a képzésre, és arról beszélt nekünk, mit tud az okos telefon és egy ilyen kis aranyos Braille-kijelző együtt.

(Folyt. köv.)

Bieber Mária

Vakok Világa 2017. január

doboz alja
oldal alja