Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján”? - Dr. Tolnainé Csattos Márta - 1.rész

Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján"?

Beszélgetés Dr. Tolnainé Csattos Mártával, az ERC vezetőjével (1. rész)

Az 1980-as évek közepe táján a Vakok Állami Intézete Hermina út 21. szám alatti kollégiumában laktam gimnazistaként, amikor az intézmény falai között Csattos Mártával először találkoztam. Több, mint 30 év telt el azóta, és ezalatt az idő alatt, ha messziről is, de figyelemmel kísérhettem Márta szakmai pályájának kibontakozását, magánéletének alakulását. Mindezekről a Braille-írás köré szőtt beszélgetésünk során szót ejtünk majd.
- Kérlek, először is röviden mutasd be magadat és a családodat!
- A Bükk-hegységben, egy nagyon szép kis városban, Miskolc-Tapolcán születtem és nőttem fel. Édesapám vasesztergályosként dolgozott a diósgyőri vasgyárban, édesanyám pedig háztartásbeli volt. Természet közelben, kiegyensúlyozott családi légkörben éltünk. Sokat kirándultunk, kertészkedtünk, szabadidőnkben kézműveskedtünk. Édesanyám Budapest egyik villanegyedében nőtt fel, ott szocializálódott, édesapámmal való házasságkötéséig sosem élt olyan nomád körülmények között, mint azután, de szülőként úgy gondolta, hogy a családját akkor tudja igazán támogatni, ha a háztartás és a gyermekekkel való foglalkozás élvez prioritást az életében.
Én az 1950-es évek gyermeke vagyok, akkor még nagyon egyszerűek voltak az életkörülmények. Húshoz úgy jutottunk, hogy a szüleim állatokat tartottak. Nyaranta kora hajnalban az erdőben gombát szedtünk, szárítottuk és eltettük télire. Édesanyám megtanulta, hogyan kell kacsát tömni, tyúkot vágott, friss zöldséget tartósított, hisz akkor még sem hűtő, sem fagyasztó nem volt. Svájci csomagból érkezett gyapjúpulóvert vásárolt, lefejtette, felmotringolta, majd méretre kötötte a családtagjai számára. A nyári sortunkat mindig az iskolai évzáró után az iskolaköpenyből varrta. Én mint kisgyerek sokat segítkeztem: megtanultam stoppolni, kötni, varrni. Szaloncukrot, grillázst, süteményt készített édesanyám, amiben megtiszteltetés volt feladatot kapnom. Édesapámnak a kerti munkákban segítkezhettem, szenet, fát pakolhattam a kosárba, amit aztán ő a pincéből a lakásba cipelt. Telente együtt lapátoltuk a havat, munka közben és után beszélgethettünk.
- Egészséges kisgyermekként születtél. Mikor és hogyan veszítetted el a látásodat?
- 14 éves koromban jelentkeztek látássérülésem első jelei. Progrediáló szembetegségem elsősorban a sötét adaptációt és a látóteret érintette. Az első furcsaságot akkor vettem észre, amikor bátyámmal és a szomszéd gyerekekkel kertmoziba mentünk, ami ugyebár sötétedés utánra esett. Én bizony nagyon elveszettnek éreztem magam, csak egy fiút láttam, aki fehér pólót viselt, a többieket nem. Megijedtem: féltem is, és szégyelltem a történteket.
- Általános és középiskolai tanulmányaidat hol és hogyan végezted el?
- Általános iskolai tanulmányaimat a helyi iskolában végeztem el, gimnáziumba Miskolcra jártam. Mivel a tágabb családunkban sok pedagógus volt, én a hagyományoktól eltérő hivatást szerettem volna választani. Leginkább a műfordítói pálya vonzott. Jó nyelvtanulási képességeim, a természetközelsége és az olvasás szeretete miatt úgy gondoltam, felnőttként egy tanyán, a szénakazalban hasalva fogok olvasni és fordítgatni.
Nagy elánnal kezdtem el a nyelvszakos gimnáziumot, ami akkoriban kuriózumnak számított, de látássérülésem miatt a megálmodott hivatás felé nem vezetett út számomra. Harmadik gimnázium végén, a SZIK által működtetett pályaválasztási tanácsadóban kértünk és kaptunk segítséget, útmutatást. Ez egy speciális, kifejezetten fogyatékos fiatal személyek számára létrehozott pályaválasztási tanácsadó volt a Hermina u. 21. szám alatt. Az engem akkor megvizsgáló szakember nagyon megértő volt velem, kölcsönös szimpátia alakult ki közöttünk, és később élethosszig tartó „barátság" lett belőle. A pályaválasztási beszélgetésen került elő a választható hivatások között a gyógypedagógia, mint lehetőség.
- Gyógypedagógus lettél. Pályaválasztásodat ezek szerint nagymértékben befolyásolta látássérültséged.
- Igen. Eleinte nem lelkesedtem a gyógypedagógiáért, de mivel mindenképpen tanulni szerettem volna, megalkudtam a lehetőséggel. Később, amikor megbíztak az elemi rehabilitáció módszertanának kidolgozásával, honosításával, a nyelvtudásomat is tudtam kamatoztatni, és a szakmám szerelmesévé is váltam.
- Mikor, hol és hogyan ismerkedtél meg a pontírással?
- Az érettségi évében a Vakok Intézetének kollégiumában laktam. Ekkor már tudatosan éltem: felvállalva látássérülésemet és készülve a gyógypedagógus hivatásra.
A Braille-írást a Vakok Szövetségében egy idős vak bácsitól tanultam meg, aki egyéni tanfolyamot tartott látássérült személyek számára. Semmilyen előkészítés nem volt. Vettük a tankönyvet és sorban tanultuk a betűket. Heti két alkalommal egy-egy órát tanultam kb. 3 hónapig, amire elsajátítottam a pontírást. Akkor még viszonylag távolról láttam a betűket, de nem használtam a szemem, hanem tapintással tanultam meg a betűk felismerését. Braille-táblával írtam, de ez nagyon keserves volt számomra. Később, amikor egy írógépre szert tettem, szinte fellélegeztem.
- Használtad-e a Braille-írógépet íráson kívül egyébre, pl. minták, rajzok készítésére, kísérletezgetésre?
- Sosem használtam a pontírást semmi másra, mint valódi kommunikációra. Hiszen közel 50 éves koromig láttam színeket, festményeket, nagyobb nagyítású fényképeket.
- Amióta ismerlek, a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjában dolgozol, és idővel ennek vezetője lettél. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?
- 1975-ben mint képesítés nélküli nevelő dolgozni kezdtem a Vakok Állami Intézetében, és párhuzamosan megkezdtem gyógypedagógiai tanulmányaimat.
1978-at írtunk, amikor az angolai törzsi háború sebesültjei közül néhányan hazánkba kerültek elemi rehabilitációra. Mivel az elemi rehabilitációnak sem tárgyi, sem szakmai feltételei nem voltak még adottak, a vak fiatalemberek tanítását jobb híján rám, mint nyelveket ismerő és beszélő fiatal szakember-palántára bízták. Nagy lelkesedéssel kutattam fel a rendelkezésre álló szakirodalmat, próbáltam ki módszereket és készítettem prospektus alapján segédeszközöket.
1979-ben szakdolgozatomban, ami a hazai szakirodalom első munkája ebben a témában, rögzítettem mindazt, amire eljutottam. Később sokat publikáltam szakmai folyóiratokban, munkámról pedig mind hazai, mind nemzetközi szakmai konferenciákon számot adtam.
1987-ben egy csoda folytán elnyertem egy amerikai ösztöndíjat: kb. fél évet tanulhattam és dolgozhattam a látássérültek rehabilitációs képzésének fellegvárában, Kalamazzoo Michiganben. Az ekkor kialakult szakmai barátságaim gyümölcseként kért fel a Ponchillia házaspár az általuk publikált „mindennapos" tankönyv nemzetközi szaklektorátusába.
1988-ban férjhez mentem, született 4 gyermekem. A sok kicsi gyermek és orvos férjem munkahelyi túlterheltsége miatt át kellett gondolnom a közeljövőt. Az adott élethelyzetben a kicsi gyermekeim és a családom prioritást élvezve az elemi rehabilitáció elé kerültek, ekkor egy időre szünetelt a gyógypedagógusi hivatásom. Vagy mégsem?
Ezekben az években sok időt szántam azokra a látássérült édesanyákra, akik gyermekei a férjemnél születtek, és csecsemőgondozási nehézségeik támadtak. Meglátogattam őket, együtt agyaltunk, az adott helyzetben milyen speciális módszerek tennék lehetővé a kicsi zökkenőmentes gondozását. Ez persze egy interaktív munka volt; korábbi munkatapasztalataim, az édesanyák tapasztalatai és az új, bevált módszerek összessége sietett segítségünkre.
A GYES-ről visszatérve a munkába, a VERCS-en kialakítottunk egy demonstrációs lakást, ahol mind a látássérült szülők, mind a csecsemőgondozásban érintett szakemberek megismerhetik, kipróbálhatják ezen speciális technikákat. Továbbá megírtam egy tájékoztató kiadványt, aminek a „refrénje": a látássérült édesanya is képes ellátni gyermekét, csak meg kell erősödnie kompetenciájában, és el kell sajátítania, be kell gyakorolnia a gondozás technikáit még azelőtt, mielőtt megszületik a kicsi. Ez a könyv pontírásban is elérhető az érdeklődők számára.
- Tanfolyamaitokon a felnőttkorukban látásukat vesztett személyek az önálló életvitelt segítő módszerek mellett megismerkedhetnek a pontírással és az úgynevezett Moon-írásrendszerrel is. Kérlek, röviden ismertesd a kétféle, tapintáson alapuló írásrendszer hasonlóságait, eltéréseit, és tapasztalataidat az elsajátíthatóságukról és gyakorlati alkalmazhatóságukról.
- Hitvallásom, hogy a látássérült személyeknek is joguk van az írásbeliséghez. A különböző írásmódok: tapintható és elektronikus írás, nem egymás riválisai, hanem lehetőségek a palettán.
Szolgáltatásainkat főként a szerzett látássérültek veszik igénybe. Sokszor idős, tapintási, szaglási nehézséggel küzdő személyek. Mind a Braille-, mind a Moon-írás elsajátítása elsősorban jelzések, feliratok elkészítése miatt életbevágóan fontos számukra. Komoly baleseteket kerülhetünk el, ha a vegyszerek, fűszerek dobozait felirattal látjuk el.
A Braille-írás, más néven a pontírás egy standard méretű pontrendszeren alapszik, melynek a kódjai betűket, betűkapcsolatokat, írásjeleket jelölnek. A Moon vonalrendszerű tapintható írás, aminek a mérete változtatható, és ezzel nagyon súlyos tapintási nehézséggel küzdő személyek számára is lehetővé válik a feliratozás, telefonszám-jegyzék készítése stb. Sajnos Moon-írógép jelenleg nem áll rendelkezésre, mert az Angliában vásárolható írógép csak az angolszász betűkészlettel dolgozik. Így a szöveget egy speciális lapra nyomtatva, hőkezelve lehet előállítani; a tankönyveket így is készítjük. Vagy kerettel és egy egyszerű árral, golyóstollal is írhatunk Moon-szöveget. A Moon-táblával nem tükörképet írunk, mint Braille-ben, hanem valódi képet alkotunk.

(Folyt. Köv.)

Bieber Mária

Vakok Világa 2017. március