- Szolgáltatásaink
- Az MVGYOSZ szolgáltatásai
- Partner szervezeteink szolgáltatásai
- Akadálymentes világ
- Dokumentumok
- Pályázatok - Támogatások
- Irodalmi pályázataink
- Hogyan látod a nem látókat? Rajzpályázat
- Szemléletformálás
- Rólunk szól
- Nekünk szól
- Vakok Világa (archívum)
- Partnereink - Szponzoraink
- Akikre büszkék lehetünk
- Egyesületünkről
- Adatvédelmi és adatkezelési szabályzat
- Hirdetések
Az Angyal lábujjhegyen, nesztelenül kisurrant a karácsonyfa mögül.
Szárnyait lecsatolta és eldugta azokat a kanapé kispárnái mögé.A helyiségben sötét volt, csak egy gyertyaláng világított, ami a mozgást érzékelve lobogni kezdett.
És a karácsonyfa fényei ragyogtak...
Talán még egy halk csengő is megcsendült.
„Hallod-e csont a csendet,
Összekoccannak a molekulák" - futott át a vakember agyán József Attila néhány sora. „Persze itt nincs dermesztő hideg" - vitatkozott azonnal - „ebben az egyenletesen barátságosra felfűtött szobában a molekulák jól érzik
magukat. N2, O2 és amit mi adunk hozzá, CO2 és vízpára."
Ajtó bezárva, de a redőnyöket nem húzták le, had érezze az ünnep hangulatát az utcán bolyongó is.
A szobában ketten voltak.
Álltak a fa előtt ünnepélyesen.
Az Angyal felvett egy csillagszórót az asztalról, meggyújtotta a gyertya lángjánál és a vak ember kezébe adta.
Aztán meggyújtott még egyet és a vak ember mellé lépett.
Megfogták egymás kezét és egymáshoz simultak.
A vak ember roncsolt szemén keresztül is érezte az ugrándozó apró szikrákat.
Elénekelték az ilyenkor szokásos szent énekeket, de agyuk már messze járt.
Gyermekeikre gondoltak.
Mind a három a maguk választotta párjával.
Remélhetőleg ezen az estén ők is így állnak a karácsonyfa előtt, egymás kezét fogva, átélve az együttlét meghitt csodáját.
A legkisebb unokák már biztosan önfeledten játszanak, keresik az ajándékokat, bontogatják a csomagokat és nagyokat kacagnak közben.
Az iskolás is jól érzi magát. Most nincs kötelesség, nincs noszogatás, és még a lefekvést sem sürgetik.
És apa is itthon van...
Csak mi az az izgága gondolat, ami ott belül motoszkál azt nem tudja hová tenni. „Hisztisnek tartanak." - nyilall belé, miközben a karácsonyfa fényeit bámulja. Szereti őket, de ezt hogyan tudná kifejezni? Hogy megértsék? Hiszen hisztizni is csak azért szokott, mert mérges magára, hogy nem tudja megértetni magát. Talán Táncolni kellene, az nagyon jó, valami fergeteges táncot, amibe a talpa is belesajdul. De most csend van. Csak ez az este maradjon így sokáig. Így együtt...
A legnagyobb unoka a legnagyobb rejtély. Mély depresszióból jött fel,és most a bulizós korszakát éli. Azt hiszi, ezzel elhessegeti a marcangoló gondolatait arról, hogy mit kezdjen magával. Eddig mindig megmondták mit csináljon, most meg azt akarják, álljon meg a saját lábán. Tanácsokat adnak szép számmal, de egyik sem olyan amibe bele lehetne kapaszkodni. És ezt a vak ember is tudja, de segíteni nem tud ő sem. Ő is tudja, hogy saját lábon állni csak saját lábon állva lehet megtanulni. Úgy mint a biciklit. Előbb utóbb sikerülni fog, ha hiszünk benne...
Nem tud segíteni.
Már senkinek sem tud segíteni.
A csend mélyül, a külvilág lassan elhomályosodik, majd el is tűnik. Csak a molekulák viháncolnak.
Valahol a nagyon távolból egy gyerekhang mintha azt suttogná: „várlak apa" 32 éve érkezett a hír hogy elment. Még el sem tudtak búcsúzni...
A csillagszórók már rég elaludtak, a gyertyaláng is pislákolni kezdett.
Az Angyal érezte a vakember fájdalmát aztán , egy biztató kézszorítás után, ellépett mellőle felkapcsolta a villanyt és elindult feltálalni a vacsorát. „Beindult az ANTIDEPRESSZÁNS" - gondolta
A vakember, majd morogva megkereste a papucsát.
A varázslat megtört, a romantika elszállt...
„Szellők szárnyán szállj velünk szerelmesen..." - dúdolta mogorván és tapogatva elbotorkált a megterített asztalhoz.
A varázslatnak vége.
De az Angyal maradt.
Vacsora után elmosogatott, csak aztán csatolta vissza a szárnyait.
A vakember akkor már mélyen aludt.
VÉGE
