Arany Amarílisz

Bekúszol az ágyam alá. Alig férsz el. Nem értem, miért szuszakolod be magadat oda. Miért nem fekszel a puha takaródon. Kudarcos napunk volt. Minden szempontból. Együtt gyakoroltuk a közlekedést. Nem ment fényesen. Tartok tőle, nem lesz közös jövőnk. Itt kell hagyjalak, mert nem tudjuk megszokni egymást. Nem tudunk majd levizsgázni. Nem tudtam felvenni a ritmusodat. Nem tudtam semmit sem jól csinálni veled.

- Már háromszor elmondtam, megmutattam, elölről add neki, ne oldalról a jutalomfalatot! - korholt Árpád, a kiképző - Miért nem figyelsz? Hol jár az eszed?
Jogos volt észrevétele. Nem feleltem. Nem mesélhettem el neki a hívást, amelyet hajnalban kaptam. A fiam volt. Nemrég töltötte a tizenkettőt. Arra riadtam fel, hogy csörög a készülék. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Álmodom-e még!
- Itt van a szomszéd Feri bácsi. Azt mondja, apát az árokban találta. Eszméletlenre itta magát megint. - közölte közönyösen
Látott már többször ilyet. Sajnos nem az első eset, bár sajnos mindig elhiszem, hogy az utolsó.
Rutinom van az ilyen helyzetek kezelésében. Ez most mégis hirtelen jött. A megoldás körvonalai sem merültek fel a fejemben. Hogy valamit mégis mondjak, megpróbáltam összefoglalni a helyzetet.
- Kétszáz kilométerre vagyok. Fél óra múlva jön Árpád, a kiképző. Két éve várok vakvezető kutyára. Nem hiszem el, hogy ez történt. - szentségeltem
- Mit csináljak most, anya? - fiam hangjában pánik
- Felhívom apukád szüleit, ha elérem őket, a Mami tíz perc alatt oda tud érni. A Papa ugye messzebb lakik, de húsz perc alatt ott lehet ő is. Az ajtót zárd kulcsra, apukádat ne engedd be. Nehéz kiszámítani ilyenkor a viselkedését. - magyaráztam
- Rendben. - felelte már kicsit nyugodtabban
Anyósom névjegyét kerestem a kontaktok között. Vajon hogyan mentettem el a számát? Nem jutott eszembe. Alig hívom, nincsen miért. Csak azért vagyok én a kedvenc menye, mert nincsen neki másik. Végre megtaláltam: dr. Bányafalvi Annamária.
- Tessék! - szólt bele a telefonba
- Alajos megint merev részegre itta magát. Kérlek, menj át vigyázni az unokádra, mert én egy hétig Debrecenben vagyok kutyaátadón. - vázoltam a szituációt
- Én nem boldogulok egyszerre három gyerekkel! - sápítozott
- Otthon csak egy van, a két kislányra a szüleim vigyáznak vidéken. A fiú nem akart menni, azt mondta, jó lesz neki az apjával. Edzést sem akart kihagyni, szeptemberben kezdődnek a versenyek. - fejtegettem erőltetett lassúsággal
Mindenáron meg akartam őrizni a nyugalmamat, úgyhogy vettem három mély lélegzetet.
- Haza kell jönnöd! - utasított
- Nem fog menni. Most nem.
Olyan határozottan, lelki békével mondtam ki a fenti szavakat, hogy igazán büszke voltam magamra.
- A fiam miattad kerül mindig ilyen állapotba, vállald a felelősséget! - kiabálta - De tudod mit, megoldjuk nélküled, helyetted! - üvöltötte, majd azonnal bontotta a vonalat
Ezek után következett a nehéz, hosszú gyakorlás veled. Árpád búcsúzóul azt mondta:
- Holnapra jobb lesz, meglásd! Barátkozzatok reggelig!
Képtelen voltam válaszolni. Nem tudtam a veled való barátkozásra gondolni. Csörgettem férjem szüleinek telefonjait. Nem vették fel. A fiammal beszéltem, aki elmesélte, apukája kimászott az ablakon, és elment. Hamar rátaláltak a közeli kocsmában. Bevitték a pszichiátriára, ahonnan szintén megszökött, úgyhogy most a zárt osztályra tették. Ott tartják, amíg teljesen ki nem józanodik.
A zárt osztályon van biztosan most is. Fel kéne hívnom a kórházat érdeklődni. Kikeresem a számot, tárcsázok. Te nyugodtan fekszel az ágydeszkák alatt. Én a takarómba burkolódzva várom a kapcsolást.
- Az állapota kielégítő. - mondja a nővér - Üzen neki valamit? - kérdezi
- Azt, hogy szeretem. - válaszolom
- Ilyet a mi betegeinknek nem szoktak üzenni! - lepődik meg
- Sejtem. Tudja, ha nem szeretném, régen elváltam volna. Nem tudom, meddig bírom még. Nem az első eset volt.
- Láttam a papírokból. - jegyzi meg a nővér - Azért átadom az üzenetet. - fejezi be a beszélgetést
Felsóhajtok. Az ágyam alatt felsóhajtasz te is. Elmosolyodom. Éppen úgy sóhajtozol, akár egy ember. Csak utánozol, esetleg érzed, mi zajlik bennem?
A karom lelóg a matracról. Kézfejemen puha simítást észlelek. Az ujjaimhoz érinted lágyan fejedet. Lassan emelgeted. Fel és le. Mintha simogatnál. Te simogatsz engem, nem fordítva. Mintha pontosan tudnád, erre van szükségem. Szeretetteljes, szelíd érintésekre. Megnyugtatásra. Egy társra, aki mellettem áll, aki biztonságot ad.
Végig húzom bundádon a tenyeremet. Sprőd, mégis finom tapintású. Tömör, mint egy sűrű szövésű szőnyeg. A mozdulatot megállítom a fejed tetején. Szomorú vagyok. Elgyötört. A férjem időről időre, pár havonta lerészegedik az eszméletlenségig. Mindig megígéri, ez volt az utolsó alkalom. Bízom benne, mert bízni akarok, hogy tényleg az utolsó alkalom volt. Egyszer eltelt másfél év lerészegedés nélkül. Akkor tényleg azt hittem vége. Sajnos jött a tizenkilencedik hónap egy verőfényes délutánnal, amikor telefonáltak a Honvéd Kórház detoxikálójából.
Tenyeremen finom bökdösést érzek. Majd egy nedves nyelv gyengéd simogatását. Olyan lágy érzés, mint egy álom. Vigasztaló, erősítő. Mintha azt mondanád, veled vagyok. Tudom, mit érzel. Segítek, számíthatsz rám.
Felsóhajtok újra. Megkönnyebbülés jár át. Még nem döntöttem el, merre tovább. De azt tudom, hogy együtt megyünk az úton. Biztos vagyok benne, kísérni fogsz. Hosszú évekig. Amíg erőd engedi.
Kényelembe helyezem magam. Elnyújtózol te is ágyam alatt. Kezem füled selymes szőrét érinti. Mielőtt végleg álomba merülök, még egyszer megnyalintod ujjam végét. Összebarátkoztunk. Szövetséget kötöttünk. Biztosan tudom, holnap ügyesek leszünk.