Barátságnapok

Egy sok évvel ezelőtti nyáron, a világhírű Lápi fesztiválon, a Horváth rezidencián, annak is az árnyas, sörpados és asztalos kertjében pecsételődött meg a barátságunk. Magdusomról addigra már tudtam, hogy valami fura bolygó együttállásnak, vagy a fene se tudja minek köszönhetően, éppen azzal a háromféle aljas szembajjal van megverve, amivel én.

Nemlátni és beleszeretni egymásba húú, csak egy szempillantás lett volna, ha látjuk egymást jól. Így aztán, kellett hozzá legalább öt perc. A következő öt percben már egy padon üldögélve hatalmas, világmegváltó beszélgetés zajlott. Magdusom kezében a gőzölgő kávé, másikban a füstölgő cigi. Egyszer csak egy fergeteges röhögés közben, amúgy legényesen ódalbalöktem. A hófehér nadrágján azonnal egy jókora barna térkép terpeszkedett.
- A francba! Bocsi, bocsi, bocsi!
Elállt a szívverésem is arra a szörnyű gondolatra, hogy itt vége is a bimbódzó frigyünknek. De ő az első forró élmény után azonnal közölte, hogy van egy varázs szere, ami ezt is kiviszi. A márkaneve olló. És beszélgettünk, nevettünk tovább. Hát így kezdődött. Aztán jöttek mentek az e-mailek, sűrűsödtek a telefonbeszélgetések. Istenbizonyra megígértette velem, hogy elruccanok hozzá Kalocsára. Megígértem. Puhítgattuk, főzögettük, rotyogtattuk a tervet, míg végül szeptember elejére kiforrt. Közben Magdusom óvatosan körülérdeklődte az igényeimet, az étkezési és alvási szokásaimról. Megnyugtattam, hogy horkolok, mint egy grízli medve. Sebaj, mert Ő meg kissé süket, pláne, ha alszik. Szeretem-é a veresbort, és a pálinkát? Micsoda kérdés! Hát nem együtt iszogattunk a nyári lápin?
Végre valahára eljött a nap amikor útra kelhettem. Kisebbik leányom vállalta a buszra való felpakolásomat. Étkezni már nem volt időm, de sebaj, Pécsen vettünk néhány pogit. Búcsúpuszik, majd felszuszakolódtam a buszra. Amint elhelyezkedtem, lepakoltam a mellettem lévő ülésre a zsákomat, nekiláttam a botom összecsukásának. Persze, hogy a két utolsó rész megint egymásba szorult. Csavargattam, húztam, toltam, rángattam. Aztán végre egy dühösebb mozdulatnak köszönhetően szétugrott, jókora csattanással nekicsapódva az előttem meredező ülés támlájának.
- Anyádat!
Szaladt ki a számon. Fellélegezve körülnéztem. Akkor kaptam észbe, hogy a pogik a gyermekem tarisznyájában maradtak. Szuper! Valahogy tán kibírom Szekszárdig, ahol is lesz húsz percem az átszállásra. Csak szerzek elemózsiát. Ha másképp nem, hát itt nálam a fehér bot, talán megszánnak a jólelkű emberek. Igaz, hogy nem látszom éppen éhező kódisnak. Ahogy imígyen révedezek a sorsom szörnyűségeiről, mit hallok! Valaki az indulás előtti utolsó pillanatban nyomakodik fel a buszra, sűrű elnézéseket kérve. Háhááá! Hiszen ez az én gyermekem! Gyorsan a kezembe nyomta a pogis zacsit, és már el is illant. Hiába no! Érdemes életet adni ezeknek a kölköknek. Te jó ég! Mekkorák ezek a pogik!? Amikor vettük azt mondta, hogy nem túl nagyok, azért kértem hármat. Egyet meg is bírtam enni, a többit meg próbáltam mindenféle fondorlattal belegyömöszölni a hátizsákomba. Na akkor kardigán kifelé, pogik befelé. Aztán legfeljebb magamra kötöm, sokat nem fog rontani az NDK-s turista kinézetemen. Mire ilyen szépen belaktam a két ülést, már el is hagytuk a tévétornyos várost. Egy újabb küzdelem után előbányásztam az mp3 lejátszómat és füleimet ledugózva elcsitultam.
Bonyhádnál tudtam, hogy a következő megálló Szekszárd lesz. Szépen, ahogy az a menetrendben írva volt, be is csorogtunk a pályaudvarra. Éppen csak egy perccel később sikerült összeszednem magamat meg a holmimat, mint kellett volna. Mire az ülésről kikászálódtam, zsákkal a hátamon, bottal a kezemben, érkeztek a felszállók szaporán. Kisebb tumultust sikerült okoznom a széksorok között. Végre lent álltam, megkönnyebbülve, hogy mindenem megvan, csak a büszkeségem egy része maradt valahol a buszon. Alaposan leizzadtam. Ahogy a barátném szokta mondani: „Még ott is csorgott, ahol sosem volt száraz".
A kalocsai járaton már ügyesebben találtam magamnak helyet. A botom is engedelmesen hagyta, hogy összecsukjam, így megúszta az újabb anyázást. A hírös paprikás város pályaudvarán már rutinosan landoltam. Jé, éppen itt egy sorstárs, kezében fehér bottal. Talán az én Magdusom.
-Segíthetek valamiben?
Kérdezte a takarítónő, egy felmosónyelet tartva a kezében. De már csörgött is a telefonom, és Magdusom érdeklődött, hogy hol a fenében is vagyok. Konkrétan melyik számú megállóhelyen? A készséges takarítónő, kérdésemre bemondta a tízest. Alig köszöntem meg, már élőben hallottam az összetéveszthetetlen, mély, érdes hangot.
- Hol vagy barátnéém? Ordította valahonnét messziről.
- Itt vagyook! Üvöltöttem vissza, hasonlóan diszkréten.
- Akkor szaladjááál!
- Már futoook! Amilyen gyorsan csak a botom engedte, vágtáztam a hang irányába.
Kacagva borultunk egymás keblére, botjainkat kerülgetve, napszemüvegjeinket össze-összekoccantva. Mint hosszú idő után újra találkozó szerelmesek, fojtogattuk egymást még percekig, éppen csak a forró csókok maradtak el, a vélhetően minket megcsodáló közönség megkönnyebbülésére, vagy sajnálatára. Szó szerint megszűnt körülöttünk a világ.
Felejthetetlen pár napot lehettem nála. Később ezek az évente ismétlődő napok igazi, különleges ünneppé váltak. Sokszor emlegetjük azóta is, hogy mi hozott össze bennünket. Éppen az, ami miatt valamikor csaknem összeomlottunk. Akkor amikor a látás elhagyni készült, ha valaki azt merészeli mondani, amit olyan gyakran tesznek béna vigaszul, hogy „minden rosszban van valami jó", vagy a másik klasszikust, hogy „amikor becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik", biztos csúnyán elküldöm a fenébe.
Ma már bármerre indulnék az országban, találok valakit, aki örömmel vár engem, és én is örömmel fogadom. Nem csak a bajainkról szólnak a beszélgetések. Megosztjuk egymással az időnként igencsak fájdalmas, hülye helyzeteket, amiken végül képesek vagyunk egy jót röhögni. Így együtt mégis kicsit könnyebb cipelni ezt a letehetetlen batyut.