Berta Edina: Amikor hazaértem

Felolvasta: Fehér Lili
A díjat felajánlotta: A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége
A díjat átadja: Sztakó Krisztina az MVGYOSZ elnökségi tagja
Jelige: Csavargó

Egész nap zuhog. Általában szeretem az esőt, de ma, ezen a különleges napon, amikor először indulok leendő otthonom felé, a hideg cseppek úgy érnek arcomhoz a májusi alkonyatban, mint egy-egy napsugár.
A találkozót a metró mozgólépcsőjénél beszéltük meg egy oszlopnál. Ő már ott vár csuromvizesen, fázósan összehúzva magát. Pillanatra megállok néhány lépésnyire tőle és nézem félig homályba vesző alakját. Eltettem a szemüvegem. Használhatatlan ilyen időben. Így is látom, vagy csak érzem, hogy gondterhelt. Aggódik. Ő nem vett észre engem. Hiszen nem lát. Jól szétáztunk mind a ketten.
Végigsimítok a karján.
Összerezzen, ám ahogy felismer, vonásai kisimulnak, megölel hosszan, mintha sose akarna többé elereszteni és átadja a vörös rózsát.
Kilépünk a szakadó esőbe. Pár méter csak a villamosig. A járat televan, de kapunk helyet. Pára, komor utasok, levegőtlen a zsúfoltság, én azonban virágillatot érzek és a szememben mindenki mosolyog.
A faluba tartó busz sofőrje barátságosan üdvözöl bennünket, itt már nyugodtabb a világ, csitul a sürgés.
Végül leszállunk.
Már teljesen besötétedett.
Hallom az esőcseppeket kopogni a kabátomon.
Messzebbről már nem.
De nem érdekel.
Örülök annak, amim van, nem bánom azt, amim nincsen.
Ölelő karja a vállamon, szorosan tart maga mellett, megindulunk a háza felé.
Az új otthonom felé. Szeretek vele lenni.
Meredek lejtős utcán haladunk, a házak ablakaira pillantok. Itt behúzott függöny tompítja a kiszűrődô fényt, ott egy csillár izzói látszanak. Meleg színek. Az utcai lámpák tekintete hideg, mint az eső.
Nem szólunk.
Nem kell.
Összetartozunk.
Megérkezünk. Sose jártam még nála.
Ahogy haladunk a háza felé az udvaron át, egyre sűrűbb a sötétség. Nyugtalanító. Szemem nem szokik hozzá ilyen gyorsan.
Érzem a dús növényzet érintését az arcomon. Bokor lehet? Vagy faág? Nekem idegen itt minden. Elbizonytalanodom. Kezd úrra lenni rajtam a félelem.
Eddig én vezettem, most ő megy elöl, határozottan fogja a kezem. Ő itthon van.
Lépcsők fel, lépcsők le, erősödő, egyre rémisztőbb kutyaugatás. Megállunk.
Kulcs csörgése, zár kattanása, ajtó nyikordul hosszan, még hangosabb, vad kutyaugatás. A kezem el nem engedi, bár úgyse tudnék menekülni ebben az irdatlan éjszakában. Túlélem én ezt egyáltalán?!
Ekkor hirtelen felkap a levegőbe. Végigfut az agyamon, hogy mindjárt szétszednek a kutyák, ennyi volt az életem, kész, végem van! Mi lesz most?!
Átemel a küszöbön, a karjaiban tartva leállít a földre. Pillanatra elenged egyik kezével, hogy felkapcsolja a villanyt és lágy hangon így szól: "Isten hozott itthon!"
A félelem azonnal megszűnik, a fénnyel együtt derűs békesség száll a helyébe.
Elszégyellem magam bizalmatlanságom miatt.
Azóta sokszor eszembe jut ez a nap, hazatérésem napja, melyből az ő boldog arca meg két csillogó kutyaszempár az, ami örökre megmarad és ezután minden esőcsepp tükrében feldereng.