Borotva

Sokféle dolog lehet ünnep. A hivatalos és a családi ünnepek, és azok, melyek életünk egy-egy fordulójához kötődnek és elkísérnek. A legnagyobb ünnep és ajándék, amit életünk során megélhetünk: a szeretet, ami egyben - főleg egy gyermek számára. létfenntartó elem is.

Most a kisfiúból fiatalemberré érésemről mesélek. Ezen az úton egy egyszerű, kedves ember kisért. Gondoskodására, barátságára, szeretetére emlékeznem ünnep...
Már nyolc óra van, és még mindig nincs teljesen világos. Szürke a reggel, kicsit szomorkás. Még alhatam volna, hiszen semmi különösebb dolgom nincs, de a hempergés nem az én műfajom. Ébredés, néha egy kis torna, mosdás, borotválkozás, közben a napi tennivalók átgondolása. Ez a megszokott menetrend, diákkorom óta. Nézem a tükröt, és már nem az elnyűtt, ráncos arcot látom, hanem egy pelyhedző állú kamaszt... Eszembe jut az első borotválkozás... Ugyan kicsit „fájdalmasra" sikerült, mégis ünnep volt a maga nemében.
A sátoraljaújhelyi középiskolába való beiratkozáskor kosztos diák lettem. Természetesen ez egy kisfiúnak - akkor még az voltam - nem mindig volt egyszerű. Hiányzott az otthonom és a szüleim. Ez a helyzet azonban nagyon sokat adott is nekem. Így többek között megtanultam alkalmazkodni, elfogadni, megbecsülni az otthont és azokat, akik körülvettek. Csodálatos embereket ismertem meg, akik nélkül szegényebb lett volna az életem.
Az első helyen egy pesti sráccal kerültem össze, azonban nagyon rossz hatással voltunk egymásra - ezért egy másik helyre vitt át édesanyám. Először szomorú voltam, de a kedves Mankó mama és Mankó papa szerető gondoskodása nagyon gyorsan megvigasztalt, noha itt nem voltunk szabadjára engedve. Esténként be kellett számolni arról, mi történt az iskolában, mi a házi feladat. Hétfőnként pedig korábban ébresztettek, és Mankó papa egy-másfél órás komoly számonkérést tartott, az előző héten tanultakból. Nem a bemagolt anyagra volt kíváncsi, beszélgetett velünk az aktuális témákról. A gondjaira voltunk bízva, és odafigyelt ránk, mintha a saját gyermekei lennénk. Fontos volt számára a testi, lelki, szellemi fejlődésünk. Tudta, hogy nem könnyű az otthonunktól távol lenni, és törekedett arra, hogy jól érezzük magunkat.
Amikor jól volt, gyakran beszélgetett velünk az életről. A fotelban ülve, vagy kinn a kertben, a padon ülve, vagy a fűre telepedve. Érdekelte, miről mit tudunk, és hogy gyermekfejjel hogy látjuk a világot. Amit nem tudtunk, elmondta, amit nem jól tudtunk, azt korrigálta, nagy-nagy türelemmel és szeretettel. Közben nagyon sokat nevettünk. Szerettük ezeket a „duma-partikat".
Volt egy rádió, amit vacsora közben gyakran hallgattunk. Ez a rádió elromlott és szervízbe kellett vinni. Vacsora közben rám szólt: „Ejnye, Sándor, kapcsold már be azt a rádiót, hát hírek vannak!" Mire én pattantam, és mikor nevetni kezdtek, akkor jöttem rá, hogy megtréfált engem.
Csendes humorával mindig megsózta az életünket. Nagyon szerettük.
Amikor komolyabb témákról folyt a szó, - még az elején, mikor oda kerültem - azt mondta: „neked még nem szabad szólnod, neked még csíkos a hasad"! Ezt én nagyon komolyra vettem. Határozottan emlékszem, hogy egyszer elvonultam, és egyre nézegettem magam a tükörben, hogy találok-e csíkokat a hasamon.
Később azt is megengedte, hogy postagalambokat tartsak. Amikor hazamentem szünetre, akkor ő etette-itatta a galambokat, és figyelt, hogy minden rendben legyen a dúc körül. A röptetésnél is segített.
Amikor már pelyhedzett a szakállam, egy reggel odahívott magához. A kezembe nyomta a borotváját és azt mondta:
- Tessék fiam. Most borotválkozz meg ezzel. Aztán eredj, és vegyél magadnak egyet. Tartsd magad rendben. Ez úgy hozzá tartozik a tisztasághoz, mint a szappan vagy a fogkrém. Ezt ne felejtsd el!
Ahogy emlékszem, az első borotvahúzások nem mentek teljesen zökkenő mentesen, történt némi fazonigazítás az arcomon, de nagyobb vérontás nélkül megúsztam az ügyet. Egyébként hamar beletanultam, és titkon talán tetszett is a dolog, hogy már komoly fiatalember vagyok, hiszen borotválkozom... Az intelmet pedig nem felejtettem el, soha. Nem érzem magam jól, ha nem tiszta az arcom...
Mélyebb, szorosabb kapcsolat alakult ki kettőnk között, mint a többiekkel. Másképpen is kezelt. Bérmálkozáskor felkértem őket, és vállalták a bérmaszülőséget, aminek akkor még mélyebb jelentése volt.
Sajnos, nem volt egészséges, gyakran voltak légzési problémái, asztmás rohamai. Megvolt az orvosa, aki ilyenkor ellátta őt. Én futottam rendszeresen érte. Egyébként is én voltam a futár. Szerettem futni, gyors is voltam. Vásárolni is futva mentem. Mire a többiek elindultak volna, én már meg is fordultam.
Ezek az asztmás rohamok az évek múlásával gyakoribbak és súlyosabbak lettek. Azt hiszem, ebben egy kicsit mindketten bűnösek voltunk. A cigaretta volt az egyetlen szenvedélye. Amikor össze tudott kapargatni néhány fillért, megállt a konyhában, hátratett kézzel, én mögé mentem, kivettem a kezéből, már futottam is a trafikba egy pár szál cigiért, amit aztán a budiban föltettem egy helyre, hogy ő ott megtalálja. Motoszkált ugyan bennem, hogy talán nem lenne szabad, de annyira szerettem, nem tudtam megtagadni tőle.
Az utolsó alkalommal - látszott, hogy nagyon rosszul van - bárhogy is rohantam, nem tudtam elég gyors lenni. Az orvos azonnal jött, de sajnos, már csak a halál beálltát tudta megállapítani... Nehezen voltam képes megbocsátani magamnak, hogy nem voltam még gyorsabb, bár valahol mélyen sejtettem, nem az én hibám és előbb-utóbb mindenképpen elveszítettem volna Mankó papát.
A halála nagyon megviselt. Ő volt az első szeretett személy, akit elveszítettem, aki elment az életemből. Sokat jelentett nekem. Mondhatnám, apám helyett apám volt. Mert - noha apám is szeretett, - ezt soha nem mutatta ki. Mankó papától pedig oly sok figyelmet és szeretet kaptam!
Ma, 95 évvel a hátam mögött, még mindig gyakran jut eszembe. Többnyire akkor, amikor a borotválkozó tükrömbe nézek. Lehet, hogy furcsa, de a lelkem mélyén még mindig fáj, hogy elment. Még mindig hiányzik.