Czeglédi Eszter Dóra: Valaki mindig figyel

Felolvasta: Harsányi Zsuzsanna
A díjat felajánlotta: a Kecskeméti Szent László Lions Club
A díjat átadta: Mihály László, a Kecskeméti Szent László Lions Club elnöke
Jelige: Gyógyír

Még áprilisban volt, hogy a kezembe nyomtad a lakáskulcsot, aztán kivitted az utolsó dobozt is, és végleg becsuktad magad mögött az ajtót.
40 évig sosem éltem egyedül.
Töltöttem persze egyedül akár heteket is, de az teljesen más volt.
Abban az évben már az első hűvösebb őszi esték idején arra kellett gondolnom, vajon hogyan is fogom tölteni az ünnepeket, amit szokásosan a legközelebbi hozzátartozónkkal szoktunk megosztani.
Azt mondják, hogy egyetlen ember van, aki garantáltan nem hagy el egész életem során, és az én magam vagyok. Elérkezett tehát az ideje, hogy megkérdezzem magamtól, most mitévő legyek. Nem is kellett sokat várnom a válaszra. Mindig is nagyon szerettem utazni, így arra gondoltam, hogy meglepem magam egy tengerparti kirándulással. Lanzarote már csak a nevének dallamosságával is nagyon vonzott. A gondolatot tett követte, és felhívtam egy utazási irodát.
Nem egyszerű négylábú kísérővel utazást szervezni, de rám mosolygott a szerencse, és december 20-án végül el is repültünk a szigetre.
Nem volt nyári meleg, és túl nagy nyüzsgés sem. Sőt, Playa Blanca, az úticélunk, napi sétáink alkalmával kifejezetten nyugodt volt. Talán azért, mert azon felül, hogy rég nem volt főszezon, Gran Canaria és Tenerife még mindig több turistát vonzott egész évben. Ami ennél is fontosabb volt, gyógyítólag hatott a tenger közelsége, a hosszú séták, és hogy a szél apránként, észrevétlenül lefújkodta rólam a ború pókhálóit.
Mások elmondásából tudtam, hogy milyen csodás a víz alatti múzeum, és hogy milyen pompás kilátás nyílik Fuerteventura szigetére, a közvélekedés szerint a legszebb éppen a tengerparti sétányról.
Én a magam részéről tökéletesen boldog voltam, ha ezen a sétányon bandukolhattunk kilométereken át. Még a cipőmet is levettem, és önfeledten tapostam a homokot, vagy bokáig gázoltam a vízben. Kutyám, Sandy nemkülönben élvezte ezeket a mini túrákat, és boldogan követte a példámat. Általában a sétálóutcáig mentünk, ahol négylábú barátnőmet immár vezetőhámba bújtatva baktattunk végig a nagyrészt elhagyatott standok között. Visszafelé is sikerült egy jó támpontot találni, a hotel közelében lévő stéget, ami egészen a vízig nyúlt.
Végül eljött hát az a bizonyos nap is. A negyvenegyedik szenteste, amit, életemben először, egyedül töltöttem. Illetlenül sokat aludtam, szándékosan hosszúra nyújtottam a reggeli kávézást, ésa korai vacsora után ismét sétára indultunk. A tenger visszafogottan morajlott, és barátságosan susogó, apró hullámokat vetett. A sétálóutcában találkoztunk néhány árussal, akik kitartóan várakoztak a készleteik mellett. Végül magunk mögött hagytuk a standokat.
Arra gondoltam, nem szorít az idő, miért ne tehetnénk egy kis felfedezőutat. Így aztán tovább merészkedtünk a szokottnál, és bevettük magunkat a kis utcák labirintusába.
Csak haladtunk, kanyarról kanyarra. A házak fényeiből érzékeltem valamennyit, és itt-ott zene, társalgás vagy kutyaugatás is társult hozzájuk. Amolyan csendes, várakozásteljes hangulat uralkodott. Egy idő után egyszerre két dologra lettem figyelmes. Kifejezetten lehűlt a levegő, és kutyám is kissé izgatottabb lett. Lekérdeztem az időt, és meglepődve állapítottam meg, hogy már több, mint másfél órája jöttünk el a szállásról. És ekkor jött a még nagyobb meglepetés: egyszercsak már nem tudtam, hogy hol is vagyok, és merre kellene visszaindulnom. Elkezdtem latolgatni a lehetőségeket. A telefonomat a hotelben felejtettem, így a navigációt se tudtam segítségül hívni. A házakban persze laknak, de nagyrészt csend van, és egyébként is, kínos lenne bezörgetni valamelyikükhöz és felbolygatni a nyugalmukat. Viszont ilyenformán ki tudja, meddig bolyonghatok még itt.
Végül, további legalább félóra eltelte után, nagy megkönnyebbülésemre tisztán hallottam, hogy valahol egy karácsonyi dal szól. Úgy indultam meg a hang felé, mint egy hajó a világítótorony irányába. Öt perc alatt meg is találtam a zene eredetét: egy ház ajtaja félig nyitva állt, és egy idős hölgy az udvaron tett-vett, miközben két kutya ugrálta körül. Az én kutyám is heves farkcsóválással jelezte, hogy szimpatizál. A hölgy észrevett.
- Holá, buenas tardes! Que paso? Mi történt, kedveském, mi hozta errefelé?
- Jó estét! Bevallom, kissé eltévedtem.
- Ha már így van, nem jön be egy kicsit? Ahogy látom, a kutyák örülnek egymásnak. Egyébként Maria vagyok.
- Nagyon örülök, Paula vagyok. Nem is tudom. Ha nem zavarok...
- Épp ellenkezőleg! Tartok malvasiát is, ötéves.
- Erről a kutyafajtáról még nem hallottam.
Maria úgy nevetett, hogy muszáj volt vele nevetni. Aztán felvilágosított, hogy a malvasia a helyi bor.
Vendéglátóm boldogan elegyedett beszédbe velem. Kérdés nélkül elmesélte, hogy a férje három éve halt meg, és az egy lánya messze, Valenciába költözött. Rendes gyerek, mindig látogatja, de most beteg, ésnem vállalkozott az utazásra.
- Így aztán, kedveském, életemben először egyedül szentestézek - mondta újdonsült ismerősöm elgondolkozva. Semmi dráma, semmi önsajnálat.
Majdnem éjfélig maradtam. Emlékeztünk, sírtunk, de még többet nevettünk. Úgy éreztem, mindig is ismertem ezt a tündéri hölgyet. A visszaúton Maria még el is kísért egy darabon.
Még akkor is mosolyogtam, amikor odaadtam Sandynek a vacsoráját. A szenteste azóta átlényegült a számomra. Megtanultam, hogy a szeretet a szeretteinken túl mindenkivel és mindennel összeköt, és szó szerint mindenütt jelen van.