Disznótor

Tudom, ahogy a címre tekintetek cinikusan mosolyogtok és legyintetek: ezzel a témával már igazi profik szórakoztatták világszerte a kedves olvasót. Ki nem részesedett még e csodálatos élményben? Mit tudna ez az amatőr nekünk pluszban még eladni egy disznótorról?

Biztosan így is van. Csakhogy a disznótor vagy disznóvágás, (melyek között óriási különbség van. Erről lejjebb meg is győződhet a kíváncsi olvasó.) olyan, mint a lakodalom.
Ahány ház annyi szokás. Manapság már, ebben a rohanó és az embereken eluralkodott önzőség és irigység dominálta időkben és az emberek közötti szeretettel, barátsággal töltött kapcsolatokat mellőző világban, mindinkább disznóvágásokról beszélhetünk. Hova tűntek a rég ismert emberi szeretettel és családi összetartó önzetlen erővel töltetű vidám disznótorok? Mert egy disznótor Zoványon, az disznótor volt a javából, míg a disznóvágás csak disznóvágás volt, mintha csak egy baromfi került volna feláldozásra.
De mit is jelentett gyerekkoromban egy disznóvágás, amit inkább kényszervágásnak neveztek? Ezek általában tavasztól késő őszig fordultak elő. Ezekre csak akkor került sor, ha az állat oly jellegű sérülést szenvedett, vagy betegsége miatt, tovább tartására kockázatos volt, gazdája a végső megoldásra kényszerült.
Mivel akkor még nem rendelkeztünk a manapság ismert tartósítási technikákkal, a nyári vágáskor a húst többnyire elosztogatták a rokonok és a barátok között vagy elmérték ezekben az otthoni (a hatóság által tiltott) rögtönzött mészárszékekben. Ezeken a kényszervágásokon kívül egy-egy jobb módú család is megengedhette magának, hogy nyáron is vágjon valami kisebb állatott.
Aztán eljött a tél, de nem ilyen mostani tél, hanem igazi tél. Egy ilyenre emlékszem én is, mikor Katalin napjára megérkezett a hó és március elejéig nem olvadt el a hóember. Mikor még a medve is behúzódott barlangjába és pihent február elejéig, amikor aztán kinézett, észlelve, hogy sokáig tart-e még a tél, jelezve ezt az embereknek is. Ha igen, hát visszabújt még egy időre aludni. Napjainkban már a medve sem telel, inkább felkeresi az ember lakta helyeket egy kis téli eledelért. Ekkor aztán úgy december második hetében elkezdődtek az igazi disznótorok.
Egy ilyenről szeretnék írni nektek és bemutatni életem legemlékezetesebb, otthoni disznótorát. Ez nálunk már előtte való nap elkezdődött. Bizony, egy ilyen családi ünnepre (mert ez az volt a javábból) mindenki lázasan készülődött. Mint mondtam, elött való délben, Ides beáztatta a kovászt és lehozta a padlásról a sózó fateknőt, melyet csak erre az alkalomra használtak és a harminc literes nagy fazekat, melyet jól megtömtünk hóval és már este feltette a tüzelőre olvadni.
Hogy bátyáimnak mit jelenthetett ez az általam sosem feledet disznótor, később sem tudtam meg, hiszen ők öt és tizenhat évvel voltak idősebbek, mint én. Már az előttem született, Gyula bátyám is tíz éves volt, tehát már munkára felhasználható férfi. Hogy ők hogyan élték át, ezt az éjszakát nem tudom, de nekem egész éjjel nem jött álom a szememre, ez biztos. Ides le sem feküdt, egész éjjel felvigyázta a tüzet és mire jöttek a disznófogók, már kisült a finom, krumplis búzakenyér. Igaziból senkit sem kellet kelteni. Négy órakor már mindenki talpon volt.
A naptár december 21.-ét mutatott, a téli vakáció első napját. Így iskolás testvéreim is részt vehettek a reggeli eseményeken, mert másképp nálunk bizony nem volt szabad hiányozni az iskolából, sem szüretkor, sem disznótorkor. Emlékszem, egy szüret alkalmával, mikor nagyon megfájdult a szívem, arra hivatkoztam, hogy bezzeg mikor apám beteg volt neki sem kellet munkába menni, Ides, mindenkori doktorom, nem dőlt be, apró kis cselemnek egy mogyoró vesszővel az iskoláig kísért. Aztán később még egyszer, disznótorkor is, így megfájdult a szívem, de mivel, hogy ugyanazon kezelésbe volt részem, örökre kigyógyultam a szívbajból.

Elnézést, ha egy kicsit elkalandoztam, de ezek olyan elevenen élnek bennem, hogy még ma is eszembe jutnak, ha néha a kisfalumban járok.
Visszatérve arra a reggelre, mikor már öt órakor olyan öt kilós friss kenyér ínycsiklandozó illata töltötte meg a lakást, melyre még ha aludtál volna is, akár egy menydörgésre ugrottál volna ki az ágyból. Én is vastagon beöltözve vártam az események kezdetét. Akkoriban majdnem minden nagyobb családban volt egy-egy hentes, mint felénk nevezték, így volt ez a mi családunkban is.
Mari néném (Ides húga) férje, András sógor töltötte be e nagyra tisztelt szerepkört. Ő pontban hat órakor megjelent a már este kiélezet szerszámokkal. Először a disznóólhoz ment és átvette a balsorsra jutott állatott, majd leverte csizmájáról a havat, bejött és elfoglalta helyét az asztalfőn. Akkorra már nagyobb testvéreimet elszalasztották a disznófogók után. Ezek mindig szép számban jelentek meg, függetlenül attól, hogy egy vagy több, kicsi vagy nagy disznót vágtunk.
András sógor olyan Toldi Miklós erejének hírében állt, nem csak kisfalumban, de még a környéken is ismerős volt, erős kézfogásáról. Magas szikár ember volt, aki téli időkben mindig kint mosakodott reggel a friss hóban. Ismervén őt jól disznó fogóink is, az idősebbek csak kucsmát emelve köszöntötték, a fiatalabbak pedig, a szégyentől való félelemből, elfogadták a kinyújtott kezet. De ha nem készültek fel a kézfogásra, bizony András sógor jól megropogtatta újaikat és el nem eresztette azokat néhány percig. Kajánul mosolygott és a fiataloknak még egy-egy jó barackot nyomott a fejükre, úgyhogy, ha idejében le nem kapták fejfedőjüket, az bizony jó messze repült gazdájától, ekképpen is meg toldva a köszönést. Miután a hívottak közül mindenki elfoglalta helyét, (nálunk, ahol már rég elfogyott a tavalyi szalonna) frissen sült zsíros kenyér került az asztalra. Apám megtöltötte a pálinkás poharakat és mint az dukált, elsőnek a hentesét. Ő felállva koccintott a disznófogókkal és mivel vicces ember is volt ez a mi nagybátyánk, egy két ide illő jó tanáccsal látta el a résztvevőket, ami az akkor levágandó disznó jellegzetességeit illeti: Farka mérete, síkos szőre, fülei hossza stb.
Majd, miután András sógor úgy gondolta, hogy eleget pálinkáztak, elsőnek állt fel (szúrós tekintetet küldve mindenki felé, hogy eljött a munka ideje) és elindult a disznóól felé. Mint katonai vezényszóra mindenki követte. Oda érve, még egyszer a nagyszámú disznófogókra kacsintott, majd levéve a gerendán lógó kötelet, bement az ólba, behúzva maga után az ajtót. Néhány percig ott babrált, az állat torka szakadtából ordított, de ő még ennél is hangosabban ki kiáltott, készen vagytok? Nyissátok ki az ajtót és ahogy az kinyilt, András sógor a kötéllel (melyet az állat szájába kellet volna húznia) egy erőset csapott a disznó hátuljára, a kétszázötven kilós állat, örömében felborítva néhány embert, (kiket váratlanul ért a látszólagos szökés) neki iramodott a kerítésnek és eltűnt a temető kertben. Utána emberek, - szitkozódott a hentes -, a pálinkát megittátok. Ha tudom, hogy nem vagytok képesek megfogni leszúrtam volna ide bent.
No, itt jutnak eszembe napjaink úgynevezett állatbarát egyesületek tevékenységei. Bizony, ha ezek akkor is léteztek volna, András sógor a börtönben élte volna le utolsó napjait. De akkor még nem volt törvénybe foglalva az ember kötelező viselkedése az álatokkal szemben. Ámbár én sem vagyok állatkínzó és magam módján szeretem is minden fajukat, de szívemben mégis az ember foglalja el az első helyet. Képzeljétek csak, ha ma felidézem emlékeimben András sógor állattalanságát azon a reggelen, először megajándékozza a disznót egy látszatos szabadsággal, képzeljétek csak el (ti, a mai világban élő, de a valóságtól elszakadt állatvédők), mi mehetett végbe az állat tudatában! Nézd ez az ember mégsem olyan, mint a többi, hiszen hallotta ő már a csürhében mi vár rájuk, ha leesik a hó. Hogy miért oly kedves vele ma ez a magát fölsőbb rangúnak képzelt faj? Megadnak mindent, tiszta ólat, finom legelőt, jobbnál jobb ételeket. Sokan még megfőzve is tálalják és mindezt miért? De végre egy most közülük ellent mond társainak, becsapja a gazdit és visszaadja szabadságom. Húrrá, fuss! És tette is át a kerítésen, a temetőn keresztül az erdőnek, ahol rokonai szabadon élnek. Ezeknél még a vadász is korrektebb. Ő inkább csak a faj gyengébb egyedeit lövi ki. Erősítve ezzel a természetes kiválasztódást és ezen egyedek állatosabb távozását e világból. Szegény állat. Akkor, az ötvenes évek elején még nem tudhatta, hogy mi vár társaira. Manapság milyen erők csoportosulnak életük megmentésért, mily különféle emberi szervezetek gyülekeztek körülük? Egyesek odáig mentek, hogy inkább vegetáriánusokká váltak (nem mintha a növényeknek kevesebb joguk lenne az élethez, hiszen azokat sem szabadna elpusztítani, míg csak nem biztosították a faj túlélését, tehát mikor már magjaikat elhullatták, de az ember azokat is fiatalon eszi meg). Szóval napjainkban már sokan az állat iránti szeretetükben kényszerültek növényevőkké, így egyrészt védik az álatokat, másrészt elveszik ezek táplálékát, mások még ennél is tovább mennek, álatokat dédelgetnek ágyaikban, szeretetük kilencven százalékát az álatoknak és nem az embernek szentelik. Majd mindenféle csacsiságokkal nyugtatják lelkiismeretüket, hogy az ember ilyen meg olyan, közben már szinte nem is használnak tükröt. De azért a Noé által kimentett fajok közt is külömséget tesznek (mert míg a teknőst, hörcsögöt, meg Isten tudja, még melyeket cirógatnak, a legyet, szúnyogot ugyancsak gyilkolják). Mi lenne tehát magyarázatuk e megkülönböztetésre? No, de mindezekről egy másik írásomban még visszatérek.
Szóval ezek az állatokat nem tisztelő emberek, disznónk után eredve, egymással versenyezve üldözőbe vették, a már a szabadság eufóriájában úszó állatot.
Utána - Utána! Kiabáltak. Volt is hajsza, míg végre sikerült egy sarokba szorítani szerencsétlent. Aztán kötéllel a szájába vonszolták a hentes elé, ki már az erre a hótól előre eltakarított helyen várt rájuk. Most aztán ahányan csak oda fértek hozzá, igyekeztek valamilyen részét erősen tartani. Mert azt is tudták már régebbről, hogy ámbár András sógor, ha akarta úgy szúrta szíven áldozatát, hogy annak alig néhány Györgyöt sikerült kiadni torkán. De ha az a ma reggeli vicces kedvében volt és még jobban meg akarta dolgoztatni a disznófogókat, szándékosan mellé szúrt és akkor egy ilyen erős állat jól megtáncoltatta ellenfeleit. Márpedig ma ilyen kedvében volt a mi hentesünk. Volt is Gyurizás és Györgyözés, míg csak kilehelte lelkét a szegény pára.
Idesapámnak is volt mit térdelnie a vérfogó edénnyel, mert arra vigyázni kellet ám, hogy minél több alapanyag maradjon a véres hurkába.
Mikor aztán meggyőződtek, hogy szegén disznónak már semmi esélye a szökésre, tisztességes távolságból figyelték a hentest és a közben megérkezet forralt bor mellet jöttek a szokásos viccelődések, színes történetek régebbi disznófogásos sztorik, katonabeli élmények, meg az idősebbek háborúból hozott történetei. Ekkora már nekünk, apróbbjainak is megvolt a felelősségteljes tevékenységünk, mégpedig a kis tűz folyamatos égve tartása. A fő tűztől egy kissé félre égett a miénk, mely biztosította a gyújtóst a hentesnek és bevilágította a terepet. Mielőtt a perzselés elkezdődött volna, Édesapám a java szőrét lenyírta egy ollóval, melyből sáros kefét készítettek. Ezért is volt a szegény ember leghasznosabb állata a disznó, mert a szőréttől a farkáig (a bélsáron kívül, minden része használható volt).
Akkoriban még csak búzaszalmával perzselték a disznót. Később hallottam, hogy más falvakban használtak fával üzemeltetett perzselőket is. Manapság már csak gázos perzselőket használnak, vagy más vidékeken forrázzák, de véleményem szerint, nem is olyan a szalonna íze, mint hajdanában.
A második vagy harmadik leéget tűz után a disznófogók, egészséges koporsót kívánva, szétszéledtek, ki-ki a maga dolga után nézve. Még volt András sógornak egy sajátos szokása, hogy az állatból nem hiányozhatott semmi, míg ő azt nem engedte meg. Bizony, még a háziak kezére is rácsapott a szúrókéssel, ha valaki megpróbálta megcsonkítani az áldozatot mielőtt ő zöldet nem jelzett.
Mi gyermekik nagyon féltünk tőle, pedig csorgott a nyálunk egy kis farok, fül után. Például a farkát mindig, mindjárt perzselés után bedugta a disznó végbelébe, hátha ezzel megutáltatja velünk a rég várt falatot. Nagyobb bátyám a kaparásnál vizet öntött a hentes keze alá, melyet mindig az olvasztott hóból jó melegen tartottak a spóron.
Gyors kezű ember volt a hentes, úgyhogy már kilenckor bontotta a sertést, legelőször az asszonyok kapták meg a belet, hogy neki láthassanak a kitisztításához, majd kivette a négy lábat és előkészítette a hentes pecsenyének valót, melyet saját felvigyázása alatt kellet megsütni. Ez az első étel a friss hús első legfinomabb falatjai a kövérebb, combokról leszedet húsból készült saját zsírjában sülve sóval, borssal, babérlevéllel, kevés fokhagymával és vörösborral ízesítve. Ebben a fenséges lakomában csak az akkor ott segédkező személyek részesültek, meg persze a család. Feltették a lábost az asztalra és körbe állva, mindenki tett tányérjába a finomságból húst és mártogatni valót. Mint mindig, elsőnek a hentes nyúlt az edénybe, mi gyermekik csak a végén kerülhettünk sorra. Savanyúsággal és kenyérrel illet fogyasztani és borral lenyomtatni.
Én ezeket az ízeket sohasem feledem, néha most is elkészítem, ha friss húst veszek a mészárszékben, de sajnos az akkori ízt nem sikerül vissza varázsolnom. Lehet már azért sem, mert nem futtatják jól meg az állatot levágás előtt, hanem Isten tudja (az állatvédők által előirt) milyen emberséges módszerrel küldik a másivilágra. Ezután mindenki végezte dolgát. A többi munka nálunk már a konyhában folytatódott, az erre a célra előkészített hosszú asztalnál. Bátyáim az udvart takarították össze és vizet hoztak a falu kútról, mivel nekünk nem volt saját kutunk. De megemlítem, hogy télen a vizet nagyobb mennyiségben a hó olvasztásból nyertük. Egy nagy fazékban folyamatosan olvasztottuk a spóron. A hentes mindenkinek kiosztotta a dolgát. Először a szakácsnak előkészítette az ebédhez valót, melyet nálunk mindig Mari néném főzött meg, majd az abárolóba kerültek a belsőségek. Kiválogatta a sózni valót, az olvasztandó zsiradékokat, a kolbászhúsokat. Közben vigyázott, hogy a disznótoros vacsorához is félre tegye a szükségeseket. Ekkor már a gazda beleegyezésével (aki már sokszor ő is alig várta a sorompónyitást) bőrrel, farokkal és fülecskével ajándékozott meg minket, gyerekeket, de csak mértékkel, hogy kocsonyába is maradjon e finomságokból. Gondolkodtam is én már akkor ötévesen, hogy valaha is életemben jól lakhatok-e bőrrel és hogy miért nincs olyan disznó, hogy a szallona mindkét oldala legyen kedvencemmel fedve. Még ma is ilyen köszvényesen is számomra a legfinomabb része a disznónak a bőre.
Így minden előkészítve eljött az ebéd ideje. Erre már szép számmal összegyűltünk. A szokásos pálinkázás után első fogásnak a Savanyú káposztalevest tálalták, majd ezt követte a finom sült hús paraszt krumplival. Ez az étkezés nem tartott soká, olyan egy órányit Ezután a hentes besózta az ázalékokat, (szalonnát, sonkát, lábakat, a fejet és a húsokat, azokon kívül, amit akkor nap fogyasztottunk) és a kocsonyáknak valókat is. Ezzel nekünk, gyerekeknek is, vége lett a falánkságokból. Ekkorra már minden elő volt készítve a hurkák és a gömböcök töltéséhez. Egyvalaki a kolbászhúst darálta le, míg a hentes összekeverte a hurkák töltelékeit. Keverte és nem gyúrta, hogy ne törjön össze a rizs. Nálunk úgy a vérest, mint a májast is rizzsel készítették, mert nagy volt a család, és soknak kellet kóstolót vinni. Ez a küldetés másik reggel a nagyobb gyerekekre várt. Családunkban még akkor szokás volt véres és májas gömböc is. Ez füstre került és leves készült belőle. Mindezek után következett a nap fénypontja, a kolbásztöltés, amit szintén a hentes gyúrt össze és töltötte meg egy fehérnép segítségével, ki a düdünél ügyeskedett. Mi mindig a húsdarálóra szerelt tölcsérszerű, úgynevezett düdüvel töltöttük és mindig a levágott állat belét használtuk töltésre. És ezzel le is zárult a hentes szerepe. Még egy-két pohár borral lemosták a munka fáradságát és András bátyámmal az élen, a férfinépség a háziállatok esti teendőivel folytatta a napot. De este pont hétkor mindenki elfoglalta helyét a már akkorra megterített asztalnál. Mert míg a férfiak egy kicsit gyököntöttek is, a nap folyamán ott tevékenykedő asszonyok elkészítették a disznótoros vacsorát. Ennél a ma már nem szokásos vacsoránál, nálunk harminc-negyven személy is hivatalos volt és még így sem vett mindenki részt családostól szüleim testvérei közül (Az apróbbak otthon maradtak nagyszüleikkel). De azoknak a gyerekeknek, kik mégis jelen voltak és még nem konfirmáltak meg, külön terítettek egy másik asztalhoz. E nagyszámú jelenlét szinte kötelező volt, hiszen úgy anyámék, mint apámék is nyolcan voltak testvérek. Még mi is hatan örvendeztettük szüleinket, a manapság szokásos egy két gyerekáldással szemben.
Lehet, hogy a takarékoskodóbb olvasóm felveti magában a kérdést: Mi is maradt egy ilyen lakoma után a disznóból? Hát, megmondom. A legszebb emberi kapcsolat. E mellett, mint írtam, úgy december 10-től január 10-ig szinte minden második nap friss ételeket fogyasztottál, mert minél többen voltak nálad, annál több helyre voltál te is hivatalos és fogyasztottak is bőven. Engedjék meg, hogy megpróbáljam feleleveníteni egy ilyen disznótoros vacsora fogásait: mint minden étkezés nálunk, ez a különféle kisüstivel kezdődött. Ezek néha nem csak szilvából, hanem esetleg gyümölcsből is főződtek, (de mindig csak egy fajtából) 52-56 fokosra. Ehhez lenyomtatóként, szokás volt egy kis kenyeret törni. Közben megérkezet a finom gőzölgő főtt hús tormamártással. Aki szerencsésebb volt kifoghatott egy velős csontot is. De ezt csak én hittem úgy, hogy csak a szerencsétől függött. Később meg is értettem. Nem annyira Fortuna döntötte el e sorendet, hanem az őseinktől örökölt íratlan törvény: mégpedig, elsőnek mindig a hentes nyúlt az edényhez, aztán a kort tisztelve jöhettek a többiek, persze először a férfiak majd a nők és utolsónak a gyermekek. Miután e finomságból mindenki eleget fogyasztott, következet az orjaleves házi készítésű csigával, mint felénk kötelezően a lakodalmakban is. A levest mindenki tetszése szerint ízesíthette sóval, borssal vagy egyesek még piros paprikával is. Ezt követte a töltött káposzta és itt cserélte le a boros kancsó elődjét, a pálinkást. Nálunk a káposzta után már nem volt divat a pálinkázás. Körülbelül ekkorra már kilencfelé járt az idő és megérkeztek a zenészek is. Ezek a falu muzsikás cigányaiból tevődtek össze. Ők pontosan tudták, feleségeik nap folyamán tett felméréseik alapján, hány udvarban perzseltek sertést. Ennek aztán tudatában, úgy osztották fel a bandát, hogy mindenkinek jusson belőlük. Hozzánk, jól emlékszem, Lánder jött, mint prímás és Guszti kontrásnak. Mielőtt bejöttek volna, a küszöbön el kellett játszani a gazda nótáját, de nem lehetett ám tévedni, mert ha igen, elzavarták őket más banda után, aki tudja az illemet. De csak nagyon ritkán hallottam, hogy mellé nyúltak volna a vonónak. Csodálkoztam is mindig, honnan az ördögből ismerték mindenki választott nótáját, mert sosem volt náluk semmi jegyzet, hiszen nagyobb részük analfabéta volt. Aztán ha beengedték, még egy megpróbáltatás várt rájuk. Most a hentes dalát kellet elkezdeni. András sógor ilyenkor már a hatásos italozás után, ugratni kezdte a prímást, de Mari néném ismerve férjét, megsajnálva a cigányokat bele húzott egy ötöst a vonóba, jelezve ezzel, hogy eltalálták. Innen aztán sorba véve a vendégeket elhúzták, ki-ki nótáját, melyet már kórusba kísért a disznótoros vendégsereg. De ezzel még nem volt vége a lakomának. Most hozták a frissen sült kolbászt, véres- és májas hurkákat, tört krumplival és savanyúsággal. Ebből már a zenészeknek is tett ides a spór szélére egy tányérban. És mindezt utolsó fogásként követte a friss zsírban sült forró porcukorral hintett fánk.
A terítékek felszedése után előkerültek a társas játékok is. A nótázás a zenészekkel a késői éjszakába nyúlt. Elsőknek a gyermekek és az idősebbek távoztak, miután már belefáradtak az estébe. A muzsikásokat mindig Ides szakította félbe, mert másképp talán másik napig is tartott volna a dínom - dánom. Miután kifizette őket és még kóstolót is küldött az asszonyoknak és a rajkóknak. (Nem túl sokat, mert ezek reggel már ismét jelentkeztek!) Finoman, vagy szükség esetén erélyesebben is útilaput kötve talpukra, a kijárat felé terelte őket, mert már ők is át voltak fűtve a borozástól. Talán még maradtak volna és így már a társaság elázott tagjait asszonyaik nem tudták volna távozásra bírni.
Utolsónak nálunk mindig Mari nénémék maradtak. Ennek két oka is volt. Míg Ides és a húga mindent elmosogattak és helyükre raktak, addig a két erősen elfáradt sógor, nótázását kellett elviselni a hallgatóságnak. No, ehhez aztán vagy idegrendszer, vagy mély humor szükségeltetett: Szörnyen botfülű volt mind a kettő. Mikor végre már ők is észrevették szörnyűségeiket, vagy a két testvér unta meg az óbégatást, be kellett szállniuk a dalárdába. Itt megjegyzem, a testvéreknek nagyon szép hangjuk volt. 000Ez még tartott néhány nóta erejéig, majd hosszú búcsúzgatás után, Mari nénémék távoztak és így ért véget, a számomra egy életre felejthetetlen, disznótor.