Dramida

Egy napsütéses áprilisi nap volt, amikor hosszú várakozás után a telefonomra érkezett az a bizonyos hívás.

Akkoriban az életemben nem sok motiváció volt. Emiatt és az egyedül lét miatt is sok időt töltöttem szüleimnél, ahol a mai napig élvezettel ülök bele a két hintaágy bármelyikébe. Az elsőt még édesapám csinálta nekünk lécekből, és vasakból heggesztette össze nekünk. Amikor szüleimnek lett annyi vagyona, hogy tudjanak egy igazit venni nekünk akkor jött a második. Annak a váza alumíniumból van, s újdonsága ellenére nem bír ki annyi sújt, mint az elődje. A mai napig mind a kettő meg van, egyik a terasz előtt, a másik pedig édesapám műhelye mellett. Mind kettő természetesen fa árnyka alatt míg korábbi a cseresznye, az újabb pedig a diófa alatt, ahova nyári estéken élvezetes kiülni, és hallgatni a természet hangjait. Természetesen addig, amíg a szúnyogok hada nem tőr ránk, s nem kerget be a lakásba. Visszatérve a kezdeti szálhoz azon a bizonyos nap délelőttjén is az újabbikban ültem, félig meddig fekve ölemben egy braille könnyvel, előttem pedig a fűben fekvő két kutyával. Egyikük Ében, az akkoriban már lenyugdíjazott vakvezető kutyám, a másik pedig Muki, a kis westie akik már az első találkozásuknál barátságot kötöttek. Igaz az eleje nem volt olyan igazi baráti kapcsolat, de az idő oly közel hozta egymáshoz a két különböző termetű, s természetű ebet, hogy akkora már elválaszthatatlan kapcsolat alakult ki köztük. Szóval így hármasban élveztük a jó időt, ami néha a könyvből kis álmodozás alvás is kerekedett. Nem volt kérdés, hogy továbbra is vakvezető kutyával szeretnék közlekedni, amire amint kiderült Ében szembetegsége be is adtam az igényt. A várólista azonban hosszú, meg kell találni azt a személyiségű kutyát, akihez az adatait alapján passzolhat az ember. Én pedig csak vártam, és vártam addig, míg el nem jött az az alkalom, amiről a következő sorokban fogok mesélni. A születésnapom időpontjához is már elég közel jártunk, de másra nem is nagyon vágytam, hogy újra vakvezetőkutyával közlekedhessek. Nem is tudom, hogy az istenek, vagy ki hallotta meg a kívánságomat, de abban a telefonhívásban, amit pedig írásom elején hoztam fel nem más, mint az egyik kiképző, Darinka hangja hangzott fel. Persze én már előtte is úgymond zaklattam őket, hogy van - e olyan kutya, akit esetleg kipróbálhatnék. Kissé meglepődve nyúltam a telefon után, amire a kutyák is hosszú nyújtózással felpattanva érdeklődtek, hogy mi zavarhatta meg a pihenésüket. A vonal másik végén Darinka volt az, aki azt kérdezte, hogy mikor leszek elérhető állapotban, mivel megmutatna nekem két kutyust. Aznap délután vonatra is pattantam, s utaztam is vissza Pestre, ahol tűkön ülve vártam a más napra. Azért a kutyasuli oldalán utána néztem, hogy milyen kutyák vannak képzés alatt, s elém is jött egy Noé nevezetű nagyobb termetű eb, aminek a neve is olyan frappánsnak tűnt. Nem akartam volna olyan nevet szólítgatni a futtatóban, mint Fecske, vagy Gesztenye, ezek a mai napig nem állnak hozzám közel. Eljött a másnap, s ahogy Darinka csörgött, hogy hamarosan odaér a lakáshoz le is mentem elé, s a lépcsőfokokon figyeltem, hogy vajon a lakás előtti, vagy melletti parkolóba áll be. Nem is tudom, hogy min gondolkozhattam el, amikor az egyik percben a nyakamba egy óriás termetű labi fiú ugrott azt ronggyá nyalva. Dari szerint már az autóban is felült a csomagtartóban, nézelődött, hogy hova indulhatnak, míg a másik kutya ki se akart ugrani. Azt ki se próbáltam nem úgy, mint Noét, aki már az első percekben lenyűgözött. Amint ráadtam a hámot, és bele kapaszkodva annak fogójába elindultam olyan érzés volt, mintha a felhők fölött járnék. Ezt úgy kell érteni, hogy Ében tempójánál a bal kezem hibája miatt folyton azt éreztem, mintha rángatná a csuklómat, pedig ő se volt gyors tempójú. Azért az első és az akkori hám fogás között volt egy kézműtétem, aminek köszönhetően igaz egy ujjal mínuszba mentem, de legalább lett egy olyan erős kisujjam, amivel rá tudok fogni, s szorítani a fogóra. Noénál azonban szorítani se kellett, mert annyira kellemesnek éreztem a tempóját, meg a magassága miatt se kellett úgy lenyúlnom, mert Noé mellmagasságába Ébent kétszer is egymásra lehetne tenni olyan nagy magasságbeli különbség volt a két kutya között. Ott az első teszt menetnél annyira azt éreztem, hogy ez a tökéletes kutya, amit persze akkor még nem mertem kimondani, hiszen őt csak úgymond bemutatni hozták. A menetünkkel azonban Darinka is nagyon meg volt elégedve. Azt mondta, hogy én voltam akkor az első vak személy, akit Noé vezetett, s nagyon meg volt vele elégedve. Készített róla videót is, amit a nagy főnököknek is megmutatott, és akkor még nem tudhattam, de nem is akartam magamnak tudni Noét, hiszen magamat is úgy készítettem fel, hogy csak egy kutya lesz, akit kipróbálok, s majd azután választják ki nekem azt, akivel majd tényleg közlekedni fogunk. Nem akartam magamban oly nagy reményeket kelteni, ezért búcsúzásnál is úgy búcsúztam el tőle, hogy nagyon ügyes kutya volt, de ha esetleg másé leszel majd őt is ugyanilyen ügyesen vezesd, mint engem. Délután aztán jött a nagy hír, hogy Noé az enyém, és hogy elkezdhetjük a gyakorlást közösen. Eleinte úgy volt, hogy Dari hozta magával, és megnéztünk egy - egy útvonalat, majd az egyik pénteken megkérdezte, hogy mi lenne, ha hétvégére itt hagyná nálam. Néztem is nagyot, hogy hát se táp, semmi egyéb kutyás dolog nincs nálam, hiszen Ében időszakát úgy zártam le magamban, hogy a hámon kívül, ami itt maradt tőle azt olyan kutyásoknak ajándékoztam el, akiknek akkor jobban volt rá szükségük. Ám a hétvégére esett május elseje, amire egy ismerős csapattal beterveztük a János hegy megmászását, amire természetesen Noéval együtt indultunk el. Az elején még kissé zavarban voltam, hogy hogyan fogják elfogadni, de Noé azonnal belopta magát mindenki szívébe. Főleg azzal, hogy amikor a csapat ketté vált, és elindultunk lefele elengedésnél visszarohant a lemaradótokhoz, és szó szerint odaterelte hozzánk. Azóta számomra május elseje nem csak a munka ünnepe miatt számít jeles napnak, hanem azért is, mert attól kezdve számolom, hogy mióta vagyunk együtt Noéval. Azóta már két május elseje is eltelt, s azóta is nagyon jól kiegészítjük egymást. Igaz néha sok tud lenni a bohókás énje, de amikor az ember olyan időszakba kerül, hogy még felkelnie sincs kedve nagyon jól jön ez a vidám természete, amivel azonnal mosolyt, s jó kedvet csal az ember arcára. S azóta a tempója gyorsult - e? Talán egy kicsit, de annyival, hogy most már a zebrán zöld alatt érünk át, s nem érzem azt, hogy az autók tolnának át minket. Ahhoz képest, hogy az életünk azóta megváltozott én nagyon örülök, hogy itt van nekem Noé, akivel ha kell idegen helyeket, s városokat is meg merek hódítani. Sose fogom elfelejteni azt, amikor a vizsgánkon az egyik vizsgabiztos azt mondta, hogy úgy közlekedtek, mintha már évek óta együtt rónátok az utakat. Vajon ha most látna minket ugyanezt mondaná, mert most már tényleg több éve közlekedünk egy csapatként hol többet, hol pedig kevesebbet. Azóta is ha abba a hintaágyban ülök eszembe jut az a nap, amikor hármasban élveztük a nap melegítő sugarait, s azon álmodoztam mikor fognak az új kutya miatt hívni. Sajnos azóta a csapat kissé megcsappant, hiszen Ében itt hagyott minket, de érkezett helyett egy Átokrongy tacskó, akivel talán mintha felfrissült volna a trió. Azóta is ott áll üresen Ében kinti lakhelye, amit a halála óta egyik kutya se közelített meg, hiszen Noénak lett egy kialakítva a garázs oldalába, ami nem csak méretében tágasabb, hanem apum extra funkciókkal is ellátott. Azóta is sokat ülök nyaronként a hintaágyakban, ahonnan felváltva dobálom a labdákat hol Átoknak, hol pedig Noénak, akik egymást lekörözve próbálják minél gyorsabban visszahozni azt nekem.