Duna

Ahogy öregszem, egyre fontosabb, hogy a számomra fontos emberekkel - élnek még, vagy már nem - jeles napokon találkozzam, megemlékezzek róluk. Most például apámról, aki októberben lenne 117 éves...

Nem a temetőbe megyek, hiszen nincs ott, hitem szerint soha nem is volt. Ha jó idő van, kimegyek a szabadba. Ha valamiért ez nem sikerül, otthon „találkozunk". Előveszem egyik kedves képét, leteszem magam elé az asztalra. Két csiszolt pohárba öntök néhány korty vörösbort, gyújtok egy gyertyát és beszélgetünk... Az együtt töltött időkről, kedves emlékekről, eddig még meg nem beszélt fontos dolgokról. Így ünnepeljük a születésnapját.

Apám bányász volt. Egy víz betöréseiről, szénkéneg robbanásairól hírhedt helyen. (Nagyapámat, nagybátyámat ez a bánya ott fogta, nem engedte többé haza.) A föld alól kiszabadulva sűrűn ballagott föl a település határában lévő hegyre, az erdőbe is. Gyakran vitt magával, én pedig boldogan mentem vele bárhova. Legszívesebben a Dunán töltötte az idejét (halászott). A nehéz ladik lassan siklott a Nagy-Duna szürkészöld vizén és a holtágak között. A víz fölött összeboruló óriási fűzfák áttetsző-zöld katedrálisai teljesen elbűvöltek. Néha kimentünk a gátra is. Ott, ahol a nap sugarai kicsit ferdén érték a folyót a gát fölött, a víz színe opálos sárgára változott. Óriási halakat láttunk, amint úszóikat lassan, finoman mozgatva szinte egy helyben lebegtek, majd néhány nagyobb csapással méltóságteljesen tova úsztak és eltűntek a szemünk elől. Közben pedig szakadatlanul szólt a háborítatlan környezetben élő madarak megunhatatlan éneke.
Olykor kikötöttünk egy-egy „lakatlan" szigeten, ahol vénséges vén vadkörtefák laktak. (Legtöbbjük sajnos, már nem él. A Bős-nagy-marosi gigantomán építkezés áldozatai lettek.
A vizet és a Nagy-Gete erdeit járva megtanultam tisztelni és szeretni a természetet, meghallani a csend hangjait. Megtanultam úgy járni, hogy ne csak nézzek, hanem lássak is: észre vegyem azokat az apró szépségeket, melyeket a minket körülvevő világ: a kövek, parányi élőlények, vadak, madarak, virágok, bokrok és fák, a vizek, hegyek és a napfény ajándékoznak nekünk, már a puszta létükkel is.

A természetjáráson, halászaton kívül volt még két hobbija: a „bütykölés" és az olvasás. Mindkettőt örökül hagyta rám. Amíg a látásom el nem hagyott, bizony, sok férfi szégyenkezve bújhatott el mellettem, ha valamit össze kellett rakni (legyen az egy falióra vagy egy elemes bútor.) Még nem jártam iskolába, de már folyékonyan olvastam. Apám adta a kezembe az első indiános, később a magyar történelmi regényeket. Előfordult, hogy egymás kezéből vettük ki a könyvet, ha nagyon izgalmas volt. Így visszatekintve látom, milyen boldog idők voltak...

Ezeket a szépséges, szívmelengető emlékeket ünneplem így, ezeken a születésnapokon. Ilyenkor megteli a szívem melegséffel, hálával, szeretettel.