Életjel3

Egyszer volt, hol nem volt a Dongó tanyán is túl, a még a kéklő gyémánt tavakon is túl, volt egy kis erdő.

A kis madárkák ott röpködtek vidáman lombok között, az őzek egy tisztáson legelésztek, nem messze tőlük egy mackó éppen mézet falatozott. Ebben az erdőben az állatok boldogan és harmóniában éltek egymással, nyoma sem volt a szomorúságnak.
Egyszer aztán egy szép napon valamilyen fura hangra lettek figyelmesek az erdő lakói. A tisztás közepén ott ült Nyúlék legkisebb lánya, Nárciszka. Fülei pofácskája mellett lógtak, melyen csak úgy záporoztak a könnycseppek. Csak zokogott szegénykém folyton-folyvást. Közben egyre több állat gyűlt köréje. Ott voltak már Brummogiék a két boccsal, Agancs úr és Agancsné az őzgidájukkal, Tüskés család és Varacskosék is. Mindnyájan tanácstalanul állták körül a szomorkodó Nárciszkát. Ő pedig keservesen sírt, sírdogált.
Először a cinke szökdécselt oda hozzá:
- Mi a baj, miért szomorkodsz oly nagyon? - kérdezte
- Ó, nagy az én bánatom... - válaszolt a nyuszi és tovább hüppögött.
- Én ezt nem értem, hisz oly szép a mai nap, csak nézz fel a kéklő égre. - szólt újra cinke és már fel is röppent.
Következőnek róka koma sompolygott oda és kérdezte nyájasan:
- Szép nyuszika, aranyos nyuszika mi bántja kis szíved?
- Ó, nagy súly nyomja nagyon! - válaszolt Nárciszka és csak zokogott tovább keservesen.
- Az lehetetlen, hogy így bánkódj, mert itt az erdőben, mindenünk megvan ami kell! - vágott vissza a róka dühösen és eltűnt az erdő sűrűjében.
Harmadszorra az Agancsos szarvas baktatott a nyuszi elé:
-Talán fáj valahol, ez bánt? - erre a nyuszika így szólt
- A lelkem fájdalma az én nagy bajom.... - és folytatta a kesergést.
- Ez aztán már mégis felháborító - röfögött oda Varacskos asszony - Ez a kis lény felborítja a nyugodt életünket! - A többiek egyetértően morogtak.
- Azt mondom -szólt a medve - hagyjuk magára majd megnyugszik.
Így hát az állatsereglet már-már elindult, ki-ki a maga dolgára, amikor hirtelen odaröppent a nagy fülesbagoly, mindegyikük legbölcsebbike.
_ Várjatok, megtaláltam a megoldást a problémára. Amint megláttam Nárciszkát búslakodni, útra keltem és megkerestem Nyúlékat.
- Kicsi virágszálam! - jelent meg Nyúl asszonyság, és odaszaladt a csemetéhez:
- Ki bántott szívem, vagy fáj valahol?
- Nem, nem édesanyám, más szomorít el nagyon.
- Mondd el Nárciszka, biztos meg tudjuk oldani ketten...
- Ma van május első vasárnapja - hüppögött Nárciszka - és-és én nem tudtam semmilyen meglepetéssel készülni... - csordult le egy újabb könnycsepp a pofácskáján - a testvéreim mind rajzoltak, festettek vagy éneket tanultak, ám én nem tudtam semmit kitalálni számodra, amivel kifejeztem volna, mennyire szeretlek és büszke vagyok arra, hogy Te vagy az édesanyám!
Most aztán Nyúl asszonyon volt a sor a pityergésben... ezt látván a lánya így szólt:
- Úgy sajnálom, hogy elszomorítottalak! - majd eltakarta az arcát szégyenében.
Ekkor Nyúlné megölelte őt és meg is csókolta feje tetején:
- Dehogy szomorodtam el drága kislányom! Boldogságomban könnyezem, mert amit mondtál, az ezerszer jobban esett bármilyen meglepetésnél. Büszke vagyok rád, kicsi Nárciszkám!
Erre a kis nyuszi már nem sírt tovább, hanem akkorát kacagott, hogy melegség járta át az összes erdei állat szívét. Minden csemete megölelte és megcsókolta édesanyját, hálát adva az anyai gondoskodásért.
Így ért véget a bánatos nyuszika története, tanulságot adva annak, hogy az igaz szív és gyermeki szeretete nemcsak az emberi de állati kiváltság része is egyben.