Emlékkép

Nem tudom teljes biztonsággal eldönteni, hogy emlékeim vannak, - legalábbis néhány - három éves koromból, vagy olyan sokszor hallottam Szüleim által emlegetni a 70 éve történt megrázó esetet, hogy már-már úgy élem meg, mintha én emlékeznék rá.

Szeptember eleje volt és Szüleim napnyugtával fáradtan tekerték hazafelé agyon használt kerékpárjukat a mezei munka után. Apukám egyből hazafelé vette az irányt, hogy megetesse a háziállatokat vacsoráig. Én ezen az őszön kezdtem az óvodát, de mikor értem kellett volna jönni, Ők még javában dolgoztak a földeken. Így aztán nem volt más megoldás, mint az, hogy az óvoda jóságos Dajka nénije, - Piroska néni - elvitt magához. Őhozzá ment Anyukám, hogy hazavigyen. Meglátva boldogan szaladtam elébe.
- Már nagyon várt Szöszi!- kiáltotta a Dadus. (Mindenki így hívott, mivel Apukám falujában a barna hajú, barna szemű rokonságban én voltam az egyetlen szőke hajú, kék szemű gyerek.) Anyukám kis párnát tett a csomagtartóra és arra ültetett, közben figyelmeztetett: Jól tartsd szét a lábad, el ne kapja a küllő! Otthon aztán gyors vacsorakészítéshez fogott. Már az úton azon törte a fejét, hogyan oldja meg a kenyérhiányt. Már délben elfogyott az előző heti sütésből maradt szárazkenyér is, a falu egyetlen boltja pedig már rég bezárt mikor hazafelé jöttek. Anyukám balmazújvárosi, betelepült sváb családból származott, így ismert néhány német ételt: az igen gyorsan elkészíthető slaprira (zsírban kisütött krumplis pogácsa) gondolt, ám Apukám a déli avas szalonna után valami meleg, főtt vacsorára vágyott. Így aztán a paprikás krumplira döntöttek. Én ezalatt a konyha sarkába hurcoltam a Nagyapám által faragott kis széket és csendben odakuporodtam. Apukám dolga végeztével végre lehúzhatta lábáról a nehéz munkáscsizmáját és papucsba bújt. Már messziről érezte a sülő hagyma illatát, a krumpli hámozással is majdnem végzett Anyukám.
-Hol van a gyerek? - kérdezte türelmetlenül, hiszen ilyenkor jött el egy kis játszás ideje, amig a vacsora elkészült.
- Keresd csak meg! - mondta vidáman Anyukám. Elbújt!
Szokásom volt valamelyik sarokban elbújni, s hiába csiklandoztak, a világ minden kincséért sem szólaltam meg. Apukám rám talált a konyhasarokban, nevetve csiklandozott, s próbált szóra bírni, kis arcom azonban mosoly helyett eltorzult, testem rángatózni kezdett, majdnem leestem a kis székről, s egy árva hang sem jött ki a torkomon. Ijedten néztek egymásra és nem késlekedtek. Apukám ölbe kapott, és úgy ahogy volt, papucsban rohant az öt utcányira lévő orvosi rendelőhöz, ahol az egyetlen telefon volt a faluban. Nehéz fizikai munkához szokott erős karjaiban már alig bírt tartani, ahogy a görcsöktől rángatóztam. Este volt, s már csak az orvosi lakásból szűrődött ki némi világosság. Türelmetlenül verte meg öklével az ablakot. A Doktor bácsi látta, hogy ide mentő kell, de azonnal!
Fél óra múlva már szirénázva vitt a Debreceni Gyermekklinikára a mentő. A diagnózist csak másnap tudták meg a Szüleim: vírusos agyhártyagyulladás.
Számukra ez nem jelentett mást, mint látni egyetlen gyermeküket lázrózsáktól kipirult arccal feküdni, süket-némán és tetőtől-talpig lebénulva. Az orvosok nem igazán biztatták őket. Idő kérdése - mondta egyikőjük.

Amire biztosan én emlékszem, - hiszen nem lehettek ott a szülők - hogy egy hosszú asztalra ültettek, ez nagyon furcsa volt, hiszen otthon sosem ültünk az asztalra! A hátamat szörnyű fájdalmat okozó tűvel szurkálták. A másik megmaradt élményem a kórteremhez kötődik: egy kisfiú léggömbbel játszott, amitől rettenetesen féltem, hiszen soha nem láttam még ilyen játékot.
Lassan teltek a napok, a hetek és Szüleim nem sok javulást láttak az állapotomban. Csak hétvégéken tudtak látogatni: az egyik ok, hogy a földeken javában folytak az őszi betakarítási munkák, a másik ok az utazáshoz szükséges pénzhiány volt. Idővel a nővérkék próbáltak felültetni az ágyban, de erő híján folyton eldőltem. Még az etetés idejét sem bírtam ki. Vészesen közelgett a Karácsony és Anyukámék aggódtak, mi lesz velük Szentestén nélkülem...
Egyik nap azonban arra érkeztek, hogy egy hatalmas kórházi gyékénypapuccsal a lábamon próbálgatom a lépéseket. Oldalról két nővérke tartott és mikor megláttam Őket már mosolyogni is tudtam!
Orvosaim ekkor úgy döntöttek, hogy hazavihetnek. Másnap hozták a téli ruháimat, hiszen még meleg volt, mikor bevitt a mentő, most pedig hullt a hó. Apukám a fejébe vette, hogy összekuporgatott pénzecskéjükből megvegyék nekem a debreceni játékbolt legdrágább porcelánfejű babáját. Beszélni még nem tudtam, de úgy szorítottam magamhoz életem első babáját, mint aki soha nem akarja elengedni. Járásom azonban akkor még nagyon bizonytalan volt, két oldalról kellett tartani, hogy a kórház nagy lépcsőin le tudjak jönni, s ekkor nagy baj történt: kicsúszott a hónom alól a baba, s gyönyörű porcelánfeje a kövön darabokra tört... Közben Anyukám kézhez kapta a zárójelentést - nemigen látott azelőtt ilyet- s az olvasásába fogott. Az orvos megállította és inkább próbálta elmagyarázni: Lehet, hogy a gyerek fizikálisan rendbejön, de a hosszú betegség agyi károsodást okozhatott és előfordulhat, hogy ez szellemileg nyomot hagy rajta, esetleg süket-néma marad, valamint cukor és aceton van a vizeletében, a vércukra is magas, de mindez mellékes a többi probléma mellett. Ez az utolsó mondat érthetetlen volt Anyukám számára. (Tíz év múlva derült csak ki, hogy ekkor kezdődhetett a cukorbetegségem.) Otthon aztán ki nem adtam a kezemből a fej nélküli rongybabát, mindenhova vittem magammal, s csak évekkel később futotta a pénzünkből, hogy új porcelánfejet kapjon.
Eljött a Szenteste. Apukám titokban egy majdnem igazi fenyőfát varázsolt: egy seprűnyélre dróttal hulladék fenyőgallyakat erősített. Anyukám sztaniol papírba csomagolt, házilag főzött szaloncukrot, kályhaezüsttel festett diókat, és saját termésű piros almákat kötözött rá.
Mikor megláttam, megszólaltam: Jaj de szép!
Ennél szebb Karácsonyuk soha nem volt a Szüleimnek.