- Szolgáltatásaink
- Az MVGYOSZ szolgáltatásai
- Partner szervezeteink szolgáltatásai
- Akadálymentes világ
- Dokumentumok
- Pályázatok - Támogatások
- Irodalmi pályázataink
- Hogyan látod a nem látókat? Rajzpályázat
- Szemléletformálás
- Rólunk szól
- Nekünk szól
- Vakok Világa (archívum)
- Partnereink - Szponzoraink
- Akikre büszkék lehetünk
- Egyesületünkről
- Adatvédelmi és adatkezelési szabályzat
- Hirdetések
Ha hinnék a véletlenekben, akkor bizonyára úgy kezdeném a történetemet, hogy számtalan szerencsés véletlen alakította az utamat, amíg eljutottam addig, hogy kimondhatom, immár 20 éves évfordulómat ünnepelhetem a munkahelyemen.
Tulajdonképpen, a végeredményt illetően semmi jelentősége annak, hogy Isteni elrendelésnek vagy szerencsés véletlennek fogom fel az eseményeket, így inkább nem is bonyolódok bele filozófiai okfejtésekbe, csak elmesélem, hogyan csöppent az ölembe ez a lehetőség.Amikor megszületett a kisfiam, beköttettem a vezetékes telefont, minden eshetőségre felkészülve. Akkoriban még nem volt elterjedve a mobil telefon, szerencsésnek érezhette magát, aki birtokba vehetett egy válaszfal tégla méretű készüléket, hogy ne kelljen a sarki nyilvános fülkéhez rohangálnia baj esetén. Ha az utcán, vagy utazások alkalmával nem is sokat ért a vezetékes telefon, azért adott némi biztonságérzetet, amikor otthonunkban tartózkodtunk. Az idő, még 16-os kiscipőben is gyorsan futott, fiacskám közeledett a második születésnapjához, amikor egy októberi ködös délelőttön megszólalt az a bizonyos készülék, amit szerencsére sosem kellett éjszakai vészhelyzetekre használni. Felvettem a telefonkagylót, és bemutatkoztam. A vonal végéről udvarias, mély férfihangot hallottam. Ő is bemutatkozott, majd megkérdezte, lenne-e kedvem a helyi orvosi rendelőben dolgozni, telefonközpontosként. Első döbbenetemben egy halk perszén kívül nem sokat tudtam kinyögni. Leendő főnököm közölte, hogy akkor másnap tízre vár a rendelőben, hogy megbeszéljük a részleteket. Amikor bontottuk a vonalat, ezernyi kérdés tolult elő agyam hátsó zugaiból, amiket jó lett volna feltenni ennek az ismeretlennek.
Az első például rögtön az, hogy honnan tudta, hogy ezen a telefonszámon egy olyan embert ér el, akinek hőn áhított vágya, hogy munkát kapjon?
Mindegy, vontam meg a vállam, ha ezt az első lehetőséget ki is hagytam, holnap fényt derítek ezekre a titokzatos dolgokra.
Így is történt, másnap négylábú segítőtársammal elkutyagoltunk a háziorvosi intézménybe, felkaptattunk a lépcsősoron az emeletre, és körbejártuk a folyosót. Egy készséges, fiatalos hang szólított meg, hogy segítségét felajánlja. Bemutatkoztam és tudtára adtam, hogy reményeim szerint munkatársak leszünk, ha minden összejön, mert mi bizony állásinterjúra jöttünk, és a főnököt keressük. Évi elkísért az igazgatói irodába, majd magunkra hagyott bennünket.
- Nos, gondolkodott a tegnapi ajánlatomon? - kérdezte az empatikus férfi, miután hellyel kínált, és leültünk.
- Ha a részleteket illetően sikerül megegyeznünk, továbbra is szívesen vállalnám a munkát, de...
- Úgy gondolom, nem lehet olyan kérdés, amire ne találnánk megoldást. - szakított félbe biztató mosollyal. - Úgy látom, nagyon nyugodt kutya, bírni fogja a hat órát egy helyben?
- Igen, természetesen. - hebegtem- Ez lett volna az első kérdésem, hogy dolgozhatunk-e ketten is ebben az egy munkakörben, mert én csak vele tudok közlekedni. - magyaráztam.
- Ha nem kér külön gázsit, nincs ellene kifogásom. - Válaszolta.
Egyre inkább akartam ezt a munkát. Amilyen mázlim van, még a végén nem csak biztos állásom lesz, de még a világ legrendesebb főnökével is büszkélkedhetek. Nem tagadom, első találkozásra nagyon szimpatikus lett ez a segítőkész humoros férfi. Nálam a közmondás valahogy úgy hangzik, hogy aki a kutyámat szereti, rossz ember nem lehet...
- Nézze, én hat órában gondoltam alkalmazni, ha lehet, akkor már holnaptól, sajnos a fizetés nem alkuképes, mert szorítanak a keretek, de minden másban meg tudunk egyezni. Két nap lenne a betanulási idő, október 15-től pedig írnánk a szerződést.
Amikor kimondta az összeget, nem akartam hinni a fülemnek. Az általa ajánlott fizetés több volt, mint amit remélni mertem. Mivel így már nem maradt tisztázatlan kérdés, véglegesítettem a döntésemet egy lelkes igennel.
- Akkor most lekísérem és bemutatom a közvetlen munkatársának, vele megbeszélheti a részleteket. - állt fel a főnököm.
- Lehetne még egy kérdésem? - fordultam hátra, mielőtt kiléptem volna az iroda ajtaján.
- Mondja csak...
- Hogy talált meg engem?
- Felhívtam az Önkormányzat szociális osztályát, ott adta meg a telefonszámát Julika.
Nagyot nyeltem, mert fogalmam sem volt ki ez a hölgy, és hogy neki honnan van meg a számom, de azért mosolyogva megköszöntem a tájékoztatást.
Még szerencse, hogy kettőnk közül, legalább a kutyám higgadt tudott maradni, mert nekem fogalmam sincs, hogy jutottunk akkor haza, annyira a föld fölött jártam.
Egész nap röpködtem és izgatottan meséltem mindenkinek, akivel csak találkoztam, hogy milyen nagy szerencse ért. Sok ember hetekig, hónapokig keresi a megfelelő állást, nekem meg már másodszorra pottyan az ölembe a lehetőség, mint egy égi áldás.
Ahogy végig gondoltam, milyen váratlanul lettem áruházi bemondónő, eszembe is villant, hogy még mindig nem tudom, kinek is köszönhetem az új állásomat.
A férjem is meglepődött, ő sem tudta összerakni az információ töredékeket egy jól értelmezhető egésszé. Délután vásárolni mentünk, és beugrottunk a sógornőmhöz, hogy neki is elújságoljuk a jó hírt.
- Na, elvállaltad? - kérdezte mindent tudó hangon.
- Természetesen, de te honnan tudod?
- Julikától...
- Oké, helyben vagyunk. Akkor most már én is megtudhatnám végre, hogy ki a jótevőm?
- Tulajdonképpen én- mondta a sógornőm a kávéfőző mellől.
Felhúztam a szemöldökömet magyarázatra várva.
- Amikor az intézmény vezetője felhívta Julikát, hogy tudna-e ajánlani egy csökkent munkaképességű embert a telefonközpontba, akkor ő rám gondolt. De tudod, hogy én megőrülnék, ha napi hat órát egy székhez ragasztva kellene dolgoznom. Ez nem nekem való, ezért javasoltalak téged.
- Á, így már értem. Köszönöm szépen. Nem fogod megbánni?
- Egészen biztosan nem. De annak örülök, hogy te elvállaltad. Meglátod, jó kis, nyugis munkahelyed lesz.
Efelől szemernyi kétségem sem volt. Épp ezért nem értettem a sógornőm döntését, de nem faggattam a miértekről.
Peregtek az évek, a 16-os cipőcskéből 41-es lett. Néha úgy tűnik, mintha az idő is nagyobbakat lépne. Az elmúlt évtizedekben úgy volt legalább négy-öt munkahelyem, hogy ugyanabban az épületben, ugyanazon helyiségben maradtam. Az intézmény neve és a főnökség változott, munkatársak jöttek, mentek, és talán csak az maradt a megszokott, ahogy felveszem a telefont és azt mondom:
- Rendelőintézet. Jó napot kívánok!
Hogy mit hoz az élet, nem tudom. Nem tudom, hogy lesz e harmincadik évforduló. Tulajdonképpen, eddig nem is nagyon jutott eszembe, hogy számon kellene tartani, meg kellene ünnepelni ezt a napot. Valamiért azonban csak lehet jelentősége annak, hogy épp a fehérbot napján ért ekkora szerencse. Talán azért, hogy minden évben emlékeztessen rá, hogy vakon is lehet hasznos és értékes életet élni...
