- Szolgáltatásaink
- Az MVGYOSZ szolgáltatásai
- Partner szervezeteink szolgáltatásai
- Akadálymentes világ
- Dokumentumok
- Pályázatok - Támogatások
- Irodalmi pályázataink
- Hogyan látod a nem látókat? Rajzpályázat
- Szemléletformálás
- Rólunk szól
- Nekünk szól
- Vakok Világa (archívum)
- Partnereink - Szponzoraink
- Akikre büszkék lehetünk
- Egyesületünkről
- Adatvédelmi és adatkezelési szabályzat
- Hirdetések
Ez a kis történet nem szokványos ünnepi nosztalgia, jóval több annál. Egyszerre hordoz magában örömet, de némi csalódottságot is, leginkább egy hatalmas tanulságot, amelyet élethosszig megőriz és kamatoztat.
Lilla nagyon nehéz anyagi körülmények között élt szüleivel, amely családi körülmény rányomta a bélyegét arra a bizonyos napra is. Az édesanyja már jónéhány héttel előtte felkészítette, hogy abban az évben az ünnepek a szűk családi eklézsia miatt szerényebbek lesznek még az eddiginél is, főleg a születésnapján. Ekkor már érezte, hogy ez nem csupán az ünnepi asztalra kerülő étel mennyiségének korlátozásában testesül majd meg, hanem lesz még itt más rossz hír is számára. Még csak a levegőt vette, hogy kérdezzen, de anyja máris azzal folytatta, hogy idén nem kap ajándékot sem, valamint, hogy összevonják a két ünnepet, mivel karácsony és a születése napja közt mindössze tíz nap van, így jobbnak látja, hogyha december 24-én tartják mindkettőt. Hatalmas csalódottság fogta el a lányt, de ekkor még nem mutatta. Eljött a nagy nap, amikor is 14 éves lett. Már úgy ébredt fel a kollégiumban, hogy tudta, ez is úgy telik majd el, mint egy átlagos hétköznap. Se torta, se ajándék, ünnepi hangulatnak még a csírája sem fogja várni otthon. Mi tagadás, a torta hiányának tudata jobban fájt neki, mert az azt megelőző, illetve az azt követő években is mindig édesanyja készítette el az ünnepre. Amikor anyja megérkezett érte az iskolához, újabb lélekfacsaró fájdalommal kellett szembenéznie. Nem jutott már pénz a hazaútra, anyjának az iskolaportástól kellett kölcsön kérnie száz forintot. Egy darabig nem hagyta Lilla, hogy eluralja a mélabú, de a buszon már könnyei áztatta fájdalmas sírása törte meg a kínos csendet. Nem tudta tovább palástolni érzelmeit. Édesanyja hiába firtatta szomorúsága okát, minduntalan kitért a válasz elől. Abban a tudatban folytatták útjukat, hogy anyja azt gondolta, biztosan az iskolában történt valami, ami megviselte a kislányt. A lány meg is hagyta édesanyját ebbéli érzésében. A szomorú hangulatot csak fokozta, hogy az eső is el kezdett szakadni, mintha dézsából öntenék, talán az égiek is osztoztak a gyermeki fájdalomban. Haza érve, mégis felváltotta a sírást a szívből jövő mosoly, nevetés, majd kisvártatva az örömkönnyek is eleredtek a lány szeméből. A házban édesapja azzal a hírrel fogadta a lányt, hogy van egy meglepetésük a számára, mert ő tudja jól, hogy milyen fontos lányának a születésnap, és ő maga sem szeretett volna beletörődni, hogy az átlagosan teljen. Megfogta lánya kezét és bevezette a szobába az ágy elé. Az ágyon egy csomag várta a gyermeket, amelyet ő első érintésre is hatalmas terjedelműnek érzett.
Lilla a meglepettségtől folyamatosan csak faggatózott szüleinél. Kíváncsi volt, hogy mégis honnan és hogyan sikerült meglepniük ezzel a valamivel, aminek már a csomagolása is olyan szeretetet árasztóan meleg, elegánsan bársonyos, tipikus ünnepin csörgő szatyorka volt. Tapintással az is érzékelhető volt számára, hogy nem egyszerű ajándékot rejt az impozáns csomag. Szülei kerülvén a választ, egyre csak kérték, hogy nyissa már ki végre a csomagot. Amikor kibontotta, tapintotta belsejét, bőrén át érezte, hogy egy meleg és puha kabátot kapott, örömében szavakat sem talált. Egyre-másra csak feltette a „De ezt mégis hogyan?" és ehhez hasonló kérdéseket. Amikor felpróbálta a meleg ruhaneműt, azt gondolta, az ajándékba kapott kabát sárga, így örömében felkiáltott: „De szép ez a világossárga kabát!" Édesanyja sietve kijavította: "A kabát fehér. " Odakinn az esőt közben észrevétlen felváltotta a hóesés, de ez már nem volt olyan markáns, sokkal inkább a meghittséget fokozta a kis szobában. Kisvártatva ezt az örömet a lányban újabb csalódás váltotta fel, ugyanis amikor felvette a kabátot a rá jellemző gyermeki mosoly kíséretében, édesapja kemény hangon közölte: „Nem vettük a kabátot, hanem kinn a tóparton kaptuk!" Ekkor fájdalom hasított a lányka szívébe, mert úgy vélte, igazán sejthette volna ezt, hiszen akkoriban a szülei jövedelemkiegészítés gyanánt a falujuk tópartjára jártak vashulladékot szedni, ahonnan aztán néha más számukra értékes dologgal is haza tértek. A havi munkabérekből épphogy csak arra futotta, ami lányuk megfelelő élelemellátásához volt szükséges. Sokszor a szülők az élelmüket is onnan szerezték.
Amikor Lilla már felocsúdott az újfenti mélabúból, édesanyját faggatta mindarról, amit apjától hallott. Ő már nem tudott olyan kemény hangvételben felelni gyermekének, így megtörve színt vallott. Anyjának ezidőtájt nem volt munkája, ez is nehezítette a már egyébként is rossz anyagi körülményeiket, éppen ezért megígérte, hogy amint újra munkába áll, vesznek egy kabátot, amit majd Lilla maga választhat ki. Ennek hatására újra mosoly ült ki a gyermek arcára és eszébe ötlött, hogy most az igazság kiderülte mellett ugyanúgy örülhet a kabátnak, hiszen jobban is jár, mert hamarosan két kabátja lesz. Azokban a napokban értelmet nyert számára az a közmondás, hogy "Isten adta és Isten vette el." Egy ártalmatlan baleset során pecsétes lett a kabát ujja, így azt ki kellett mosni, aminek aztán az lett a következménye, hogy a kabát tollból lévén, összement.
Nagy bűntudat lett úrrá Lillán, sajnálta a szegény elnyűtt ruhadarabot, mert addigra már beleszeretett. Anyja nemsokára pénzhez jutott, beválthatta a lányának tett ígéretét, vásároltak egy kabátot, amely már nem tollból készült, hanem egy mosásra kevésbé érzékeny anyagból, amely tapintásra abban különbözött elődjétől, hogy nem tartalmazott már tollat, kellemes szövetből készült. Lilla maga választhatta ki, tanulva előző tévedéséből, már nem tippelgette a ruhanemű színét sem, hanem a nem látók kíváncsiságával kérdezte meg anyját a kabát külleméről. Hogy a lánynak miért olyan fontos ez a szülinapi történet a hullámzó, változó érzelmek ellenére? A válasz egyszerű. A szülei iránta való feltétel nélküli szeretetét érzi ebben az ajándékozásban az igazi és legeslegnagyobb ajándéknak. Ez az ajándék nem kézzelfogható, nem is csupán egy születésnapon ível át. Ami történt a tizennegyedik születésnapon, az azt a napot felbecsülhetetlenül különlegessé tette számára.
