Kell egy csapat

Minden ember életének vannak saját ünnepei, csodái, amik nem értékesebbek, vagy kevésbé értékesebbek a piros betűsöknél, a lényeg talán az, hogy rájuk találjunk és megbecsüljük őket, hogy kapaszkodjunk beléjük, hogy ne legyenek szürkék a hétköznapok!

Az én csodám még valamikor az általános iskola ötödik osztályában kezdődött, mikor egy taxi hátsó ülésén kuporogva utaztunk a Tömő utcai szemklinika felé Enikő barátnőm és egy kísérő társaságában, vizsgálatra. Én csak ültem és hallgattam a CB rádióból kiszűrődő hangokat. Akkor állítólag azt mondtam Enikőnek, ha felnőtt leszek, én is szeretném ezt csinálni!

Aztán eltelt húsz év és egy szentendrei taxis cég diszpécsereként a mikrofon mögött ülve tényleg csinálhattam! Tíz évig voltam taxis diszpécser, tíz évig volt az életem, a napjaim része a rádiózás, a forgalmazás és az a tudat, hogy nélkülözhetetlen fogaskereke vagyok egy gépezetnek!
Emlékszem a napra, amikor véget ért, és a kollégák jöttek elköszönni. Arra, hogy a főnökömtől csak annyit kértem, had szóljon a rádióm az utolsó pillanatig! Had beszéljek csak még egy kört, had halljam csak még egy kicsit a rádióm hangját! Aztán csend lett, végleg elhallgatott!
Valami hihetetlen fájdalom, üresség lett úrrá ott, ahol azelőtt néhány nappal még a telefon csörgött, és a kollégák mosolyogva válaszoltak a hívásomra. Évtizedek teltek el, így csendben! Én csak azt tudtam, bármit megadnék azért, hogy újra rádiózhassak!

Aztán ennek is elérkezett az ideje. Mondhatnám azt is, hogy véletlen volt, de mint tudjuk, véletlenek nincsenek. Úgyhogy, én tiszta szívemből hálás vagyok Rózsa Dezső nevű sorstársamnak azért a telefonhívásért, ami közben meghalhattam az általa üzemeltetett rádióamatőr adó-vevő készülékből jövő, ismerős hangokat.

El sem tudom mondani, mekkora öröm volt ez számomra. Ő pedig, ahogy az egy jó rádióamatőrhöz illik, mesélni kezdett nekem arról a világról. Majd, miután azt is pontosan tudta, hogy a bogarat már beleültette a fülembe, csak várt és várt arra, hogy megfogalmazódjék bennem a gondolat: rádióamatőr vizsgát szeretnék tenni, saját hívójelet kapni! Nem kellett rá túl sokat várnia, készségesen tovább irányított régi ismerőséhez, Dallos László úrhoz, a Magyar Rádióamatőr Szövetség akkori elnökéhez, aki szívesen tett eleget a felkérésnek, és az ezzel együtt járó kihívásoknak, hogy engem vakként és mozgássérültként a nem túl könnyű rádióamatőr vizsgára felkészítsen!

A köztünk lévő fizikai távolság okán leleményesnek kellett lennünk, kiaknáztuk hát az internet nyújtotta lehetőségeket. Amikor még csak a vizsgatételeket tanulmányoztam, e-mailben tartottuk egymással a kapcsolatot, aztán mikor már egyre nagyobb szükség volt arra, hogy beszéljünk is, vagy épp a forgalmazást gyakoroljuk, sietett segítségünkre a Skype. Jó néhány hónappal később, a morze billentyű is előkerült, persze csak teljesen véletlenül, hogy lássa, mennyire tetszik nekem ez a világ!

Szerelem volt első hallásra!

Hiszen egy vaknak a hangképek dallama talán biztonság, talán nyugalom, ha már a valós képeket végleg elveszítette!

2022. november 24-én tettem sikeres középfokú, morze vizsgával kibővített rádióamatőr vizsgát. 2023 januárja óta immár a HA3LDL hívójel birtokosaként, - a saját korlátaimat is legyőzve - halmozom az összeköttetéseket és élem meg nap, mint nap a csodákat!

Hiszen nekem a nappalok délben is sötétek, az adószobák mindig magasan vannak, de ha forgalmazni kezdek, sosem vagyok egyedül. A hívójelemet egyre többen ismerik, és jó érzés hallani a mosolyt a hangjukban, amikor meghallják!

Ennek a hobbinak a sokadik különlegessége az, amikor úgymond arcot kapnak a hívójelek. Egy idő után mindenki kíváncsi lesz az éterből már jól ismert hangok tulajdonosaira. Ilyenkor tesz-tehet jó szolgálatot az úgynevezett rádióamatőr találkozó, ahol összejöhetünk, ismerkedhetünk, barátkozhatunk.

Ez számomra egy jó darabig némi félelemmel vegyes izgalmat jelentett, hiszen azért a hangom alapján feltételeznek rólam, gondolom ők is valamit, és mindig attól tartok, hogy az állapotom okán csalódást okozok.

De aztán mindig kiderül, hogy tévedtem, hiszen mikor odajönnek, átölelnek, örülnek nekem, beszélgetnek velem, akkor érzem azt, hogy én is teljes jogú tagja vagyok ennek a közösségnek.

A másik csoda az, hogy nem az a fontos honnan érkezik a rádióamatőr, Hollandiából, Svájcból, Erdélyből, vagy épp Szlovákiából, hanem csak az számít, hogy magyarul beszél. Az ilyen alkalmak szolgálnak bizonyságul arra, hogy igenis leomolhatnak a határok, ha egy csapatban játszunk!

Ahogy az okosok mondják, bizony: kell egy csapat!

Most a következő kihívás számomra, a morze tudásom fejlesztése. Bátran mondhatom, hogy ez talán számomra a világ nyolcadik csodája, mert ennek a használatával a világ bármely rádióamatőrével meg tudom értetni magamat!

Ha az ember elég szerencsés és - ahogy mi rádióamatőrök mondjuk - kegyes hozzá a terjedés is, akkor a legkisebb szoba legtávolabbi szegletéből is világok nyílhatnak meg előtte. Képes lehet például egy északi-sarki expedíciós állomással, vagy akár az űrállomással is összeköttetést teremteni ennek az üzemmódnak a segítségével.

Egyszóval?

Fantasztikus világ ez, és én hinni szeretnék abban, hogy az évek múlásával egyre több alkalmam és lehetőségem lesz arra, hogy megismerjem mindazt, ami most még rejtve van előttem!