Kon-Tiki

Az az egyszerű tény, hogy az évnek melyik időszakában születik az ember, sok mindent meghatároz már önmagában is: aki mondjuk, júliusban kezdi meg pályafutását, annak viszonylag kevés az esélye egy kiadós születésnapi szánkózásra, míg a tél gyermekei, a vízöntők, vagy a bakok, alig ha fognak egy napfényes kerthelységben koktélt szürcsölgetve megemlékezni az idő végtelenbe tartó kerekének visszafordíthatatlan forgásáról. Feltéve persze, hogy nem veszik valamely déli ország felé az irányt ebből az alkalomból.

Nekem, aki némileg kifogásolható időzítési képességről téve tanúbizonyságot, szeptember elején születtem, hamar meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy a születésnap egyformán jelenti a sok családi és baráti szeretetet és az iskolakezdést; régi nagy kedvencemnek, a szilvás gombóc tortának az ízét és a beköszöntő első őszi napok nedvességét és hűvösségét.
Gyerekkoromban, mint annyi más kispajtásom, magam is arról álmodtam születésnapomon, hogy egyszer majd tűzoltó leszek és valahol abban is reménykedtem, hogy esetleg szüleim egy formás tűzoltóautó modellel lepnek meg azon a bizonyos napon. Későbbi, már kamaszodó születésnapjaimról azokra a vegyes érzésekre emlékszem határozottan, amelyek a hátunk mögött hagyott nyár iránti nosztalgiából és a közelgő ünnep által keltett reményekből álltak össze valami nagyon komplex egyveleggé.
Aztán eljött az a születésnapom is, amikor már felnőtt lelkemben gyermekkori születésnapi tűzoltó álmaim különös élességgel támadtak fel ismét. Munkából hazafelé menet, gyakori szokásom szerint nem a legrövidebb utat választottam, hanem még beiktattam napi sétámat is, amelynek már éppen egyik utolsó szakaszán haladtam. Nyugalmas kertvárosi részen lépkedtem; mivel már rengetegszer jártam meg az adott útvonalat és ezen a részen, néhány sarokra otthonunktól forgalom alig akadt, más egyéb akadály pedig talán már évekre visszamenően sosem mutatkozott, meglehetős magabiztossággal, a fehér bottal csak úgy ímmel-ámmal legyintgetve tartottam hazafelé. Aztán egyszer csak bevéve egy ismerős kanyart, a következő pillanatban kicsúszott lábam alól a föld és mielőtt felfoghattam volna, mi történik, már csak saját kellemetlen nyekkenésem hangját konstatálhattam, amint földet értem.
Az esés pontos körülményeit egyelőre még nem ismerve, annak tényét viszont gyorsan belátva először végtagjaimat mozgattam, amelyek óriási szerencsémre mind annak rendje és módja szerint mozogtak, csak néhány apróbb fájdalomgócot érzékeltem. Óvatosan feltápászkodtam, felvettem a földön elgurult fehérbotot és tapogatózva láttam hozzá környezetem feltérképezéséhez.
Csakhamar felismertem, hogy egy embermagasságnyi gödörbe zuhantam, amelynek fala ráadásul morzsalékos föld, azon pedig a felkapaszkodás nem látszott éppenséggel ujjgyakorlatnak. A fehérbottal kinyúlva a gödörből megállapítottam azt is, hogy azt egyik oldalról egy szomszédos kert kerítése, két irányból pedig alacsony fémkorlát határolta. Én a negyedik oldalról érkeztem, az ottani hevenyészett szalagkorlátot viszont könnyedén beszakítottam lendületemmel, amikor a szükségesnél számottevően kevesebb óvatosságot tanúsítva odaérkeztem.
Hirtelen nagyon távolinak éreztem azt a bizonyos szilvás gombóc tortát, az egészben az volt a legmegdöbbentőbb, hogy egyetlen pillanat alatt kerültem olyan helyzetbe, amelyből nem láttam a kiutat. A születésnapomon kellett szembesülnöm saját kicsinységemmel, konkrétan egy valóságos sírgödörben találtam magam. Megpróbálkoztam óvatosan felrugaszkodni a gödör fala mentén és megkapaszkodni a már emlegetett fémkorlátban, ezen a próbán azonban csakhamar látványosan könnyűnek találtattam és végül örülhettem még annak is, hogy különösebb sérülés nélkül sikerült lebonyolítanom a gödör aljára visszaesést.
A késő délutáni órán kevesen jártak ebben az aprócska kis mellékutcában, csupán távolabbról hallottam emberi hangokat. Két-három kísérletet tettem, hogy kiáltással felhívjam magamra a figyelmet, de mindösszesen néhány közeli bokron tanyázó madár uzsonna utáni sziesztáját háborgattam ezzel, egyebet nem értem el.
A családomat felhívni sem látszott célravezetőnek: azon kívül, hogy ijedtükben bizonyára az ünnepi előkészületeket félbeszakítva sürgősen segítségemre indultak volna, egyebet, alig ha tehettek értem, hiszen itt egyetlen dolog segíthetett: egy létra, amelyen felmászhatok ebből a veremből.
Lassanként megérett bennem az elhatározás a kora őszi délutánban: felhívtam a segélyhívót, amelyről hallottam, hogy létezik, de eddig sosem volt még rá szükségem. Szerencse, hogy mobiltelefon nélkül sehová sem indulok el... A segítőkész ügyintéző megértve a helyzetet hamar megadta a teljesen logikus iránymutatást: létrát a tűzoltók tudnak számomra biztosítani. Mint kiderült, az eset a tűzoltó állomás közelében történt, így pár perc múlva már közeledett a szirénázás, a gödörből felnyújtott fehérbot pedig nyomomra vezette a keresésemre indulókat, így rövidesen fel is lépdelhettem a számomra lebocsájtott létrán.
- Szerencséje volt, ha eltalálja azt a vascsövet ott a gödör közepén, beszorult volna a levegő, azt hiszem... - mondta egyik megmentőm, akivel kis idő múlva már együtt nevettünk a jól végződött afféron.
Hamarosan teljesült gyermekkori álmom is, családom legnagyobb meglepetésére tűzoltóautóval térhettem haza ezen a jeles napon. Épségben jöttem fel a gödörből, mindösszesen néhány kék folttal, ráadásul örökre megtanultam, hogy az alapvető óvatossági szabályokat a legbiztonságosabbnak hitt helyzetben sem hagyhatjuk soha figyelmen kívül.
Hát így lett különösen emlékezetes ez a születésnapom... Azért persze nem maradtak el az ünneplés kevésbé rendhagyó formái sem és a maga idejében hozzá jutottam a szilvás gombóc tortához is. Sőt, másnap, némileg még bicegve, felkeresve az ominózus helyszínt, a gödröt félig betemetve, egyébként pedig minden oldalról erős vaskorláttal bekerítve találtuk. Igaz, hogy meg kellett dolgozni érte, de végül még a tűzoltók és a gázvezeték szerelők is megajándékoztak ez alkalommal.