- Szolgáltatásaink
- Az MVGYOSZ szolgáltatásai
- Partner szervezeteink szolgáltatásai
- Akadálymentes világ
- Dokumentumok
- Pályázatok - Támogatások
- Irodalmi pályázataink
- Hogyan látod a nem látókat? Rajzpályázat
- Szemléletformálás
- Rólunk szól
- Nekünk szól
- Vakok Világa (archívum)
- Partnereink - Szponzoraink
- Akikre büszkék lehetünk
- Egyesületünkről
- Adatvédelmi és adatkezelési szabályzat
- Hirdetések
A körtefa mozdulatlanul s feketén szomorkodott a ház végében, kopasz ágai úgy karmolászták a levegőt, mintha a fa szerette volna felírni az égre saját reménytelen sorsát. A mondat Szabó István író, az Isten teremtményei című, apja emlékének ajánlott elbeszéléséből való.
Amikor apámtól örökségként megkaptam a Tájak Korok Múzeumok Kiskönyvtára sorozat több száz példányát, melyeket országjáró kirándulásai során Édesanyámmal együtt gyűjtött és utóbb már csak postán rendelt, nem gondoltam volna, hogy ez által valamiféle útravalót ad számomra. Jelesül olyan örökséget, melynek gyümölcsei most kezdenek beérni.Általam leegyszerűsítve, hogy mi a közös egy elszáradt körtefa és az érő gyümölcs között: irodalmi, biológiai értelemben csupán csak annyi, hogy mindketten az Édesapáknak állítanak emléket. Ez az örökség pedig arra tanít, hogy szeretett hazánk értékeit felleljük és szépségeit közösen átéljük. Utunk során élményekkel gazdagodva megtaláljuk az egyetemes hangot és benne új társakra, barátokra leljünk.
Amióta világ a világ, az ember mindig közösségben élt, társas, baráti kapcsolatokra vágyott. Ha kiszolgáltatott vagy, netán egyedül maradtál, még jobban felerősödik a beszélgető partner, a megértő társ hiánya. Mindig kell valami kapaszkodó, közös cselekvés, egy meghatározó folytonosság a mindennapi életben. Éppen ezért egymás felé nyitni kell, tenni kell, menni kell, amíg lehet, ha egyre nehezebben is, feledve, félretéve a megpróbáltatásokat. S amikor elillan lábunkból az erő, s a fotógépből „kifogy" a film, akkor már csak emlékeiből él az ember és otthonában a megtelt albumot lapozgatja.
Ha nincsnek az út mentén stoptáblák, akkor is kellenek megállók éves utazásaink során, ahogy életünk különböző szakaszaiban, ha megpróbáltatás, kihívás előtt állunk. És miképpen szükségünk van testi, lelki táplálékra, úgy oxigénre a tüdőnknek, hogy bírjuk a kaptatókat. Meg padok is kellenek. S miért éppen padok? Amikor fáradtan megpillantjuk ezeket az ülőalkalmatosságokat a parkok szépségében, hűvösében, kivétel nélkül úgy tekintünk rájuk, mint egy közterületen felállított használati műtárgyra. De több annál. Hiszen, aki úton van, annak szüksége van pihenésre, párbeszédre, csendes elmélyülésre, s azért, hogy feldolgozza az átélt tapasztalatokat, mindeközben másokat figyelmesen meghallgat, olyanokat is, akivel nem ért egyet.
A Somogy Megyei Látássérült Senior Klub Kaposvár elődje a 2016-ban alakult Férfi Senior Klub volt. A klub tagjai olyan személyek, akik életük teljében veszítették el látásuk egy részét vagy egészét. Nekik, értük, értünk vannak tartalmas kulturális, önállóan szervezett programok és egy-háromnapos kirándulások Magyarországon. Többnapos utunk során a lelki emlékhelyeken volt időnk elcsendesedni, kipróbáltuk erőnket a várak magasáig, s ámultunk, bámultuk a múzeumok örökségeit, végül megéhezve elmerültünk a kulináris élvezetekben... Megtapasztaltuk, hogy az önszerveződések által létrehozott csoportok csak így lehetnek életképesek és építőkövei a további építkezéseknek. Mi is így tettünk és teszünk baráti közösségünk fennmaradásáért, s tudjuk: álmaink, céljaink megérnek minden küzdelmet.
A klubhoz időközben a feleségek is csatlakoztak, hiszen kell nekünk kísérő is, mondták, ha hosszabb vagy többnaposak a kirándulásaink. Nem bánjuk, hiszen megmarad az eddig féltő, óvó gondoskodás, az egymásra és a társakra való odafigyelés, ahogy azt eleiktől megtanulták.
De miről szóltak, szólnak ezek a kivételes napok...? A barátságról? Igen, hiszen „Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik." (Példabeszédek 17:17)
A mi kis „alakulatunk" többször fel tudott állni, ugyanis jobban boldogulunk, ha többen vagyunk, mintha egyedül lennénk. Egy növekedés is akkor kezdődik, amikor két ember összeáll. S a sodrott kötél is nehezebben szakad, ha több szálból fonják. Ismerős a mondás: fejben dől el minden. Ezért nem mindegy, hogy milyen magot ültet bele az ember!
Egy régebbi írásom szólít: lassíts „öreg"! Mert,
Most már az idő megálljt int, s a tavasz porozta virágait, hogy majd a termékeny ősz sokáig ontsa gyümölcseit.
(Emlékszem, máig bennem él, midőn jóapám büszkén mutogatta a bérlete tokjába csúsztatott „Hetvenkedő" feliratot, amelyet aztán büszkén emelt magasba, hogy jó látható legyen, miközben egyre nehezebben szállt fel a magaslépcsős buszjáratra).
A visszafordíthatatlan időnek megragad a varázsa. Különösen szép nap szeretteim körében. Unoka, fiatalok, szépek; együtt a szűk család. Örömbeszélgetés a jövő generációval és játék. Egyenlőségek és különbözőségek. Tapasztalatcsere. Derűs naplemente. Hetven körteérés. Az alacsonypadlós buszra immár kék igazolvánnyal lépek. Rekordhőség. Mindezek után köszöntés. (De vajon kell -e ünnepelni az éltes kort? Nem elég azt csak úgy tudomásul venni?) Étterem. Torta, s az ajándékok közt egy antológia, - amit Tibor fiam a neten talált/rendelt - benne az írásommal, s nyolc év múltával is csak azt tudom, hogy pályáztam... S ha a Nap újra felkel, talán nem kell hozzá millió lépéseket megtennem ahhoz, hogy fény derüljön a titokra...
Ezen a kivételes napon annak a reménynek adok hangot, hogy a kiszáradt körtefák helyére majd újabb csemetéket ültetnek, hogy felnőtté érve sokáig ontsák magukból a honi zamatos gyümölcsöket...
S miután megállt egy pillanatra, tovább hömpölyög az értékes idő...!
