ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Lukács Ágota: Gazdit karácsonyra


Jelige: Vacak, Pótjelige: Farkas
A díjat felajánlotta: A Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete
A díjat átadta: Hencz András az Egyesület elnöke

Még a régi városunkban laktunk. Öreg gazdit már több éve elvitték és azóta sem került haza, úgyhogy hárman voltunk a falkában: Gazdi, Vándor Bátor Fűnyomozó és én, Vakvezető Vacak.
Mi gazdámmal sokat eljártunk otthonról, vezettem gazdit dolgozni, barátokhoz. Volt, hogy több napig elvoltunk, olyankor az akkori pótgazdánk, aki a gazdink bátyja, adott Bátornak vizet és vacsorát. Sajnáltuk a hegyesfülűt, de igyekeztünk haza is hozni vendégeket, hogy ő is megismerhesse a távoli barátainkat. Mindig szomorú volt amikor elmentünk, de annál jobban örült amikor hazaértünk. Mindig hálásan nyalta meg az arcomat, amiért épségben hazahoztam gazdánkat. Mivel jobban beleláttam gazdi életébe mint Bátor, egy ilyen hosszabb távozásunkkor ígéretet tettem neki, nem felelőtlenül.
- Meglásd, az ünnepekre hazajövünk, én pedig egy új gazdit hozok neked Karácsonyra. - vigyorogtam csóválva, de már bújtam is a vakvezetőhámba, gazdánkat szolgálni. Az öreg juhász nem hitt nekem. Szomorúan követett bennünket a kerítés mellett amíg tehette, majd lefeküdt ott, ki tudja meddig várva haza minket.
Nagy csönd volt azon a Karácsonyon. Mindenki a házában, lakásában tett-vett, úgy éreztem, csak mi hárman vagyunk úton még ilyenkor is. Hazafelé utaztunk, gazdi legújabb túl jó barátja jött velünk. Viccesnek neveztem, mert nagyon sokszor megnevettette gazdámat, akit azelőtt mindig inkább gondterheltnek és szomorúnak éreztem. Szerettem én is Viccest, hisz rengeteget játszott velem. Ő mutatta meg gazdámnak, hogy kell a kedvenc játékomat a háza tetejére feldobni, ahonnan néhány pattogás után úgyis le fog nekem esni, kiszámíthatatlan volt, hogy hová. Ha sehová, akkor jött az izgalom, mert Vicces fel tudott mászni arra a tetőre.
Mikor hazaértünk, Bátor fogcsattogtatva fogadta Viccest. Ő német juhászsága minden idegent így fogadott, bizalmatlanul. Ki is lukasztotta Vicces zokniját, amivel persze nem akadályozta meg, hogy bejöjjön. Én csak mosolyogtam, mert tudtam, ha megszeretik egymást, Vicces többet fog a hegyesfülűvel foglalkozni, mint velem.
Igazam volt: Teljesen egymásba szerettek. Sokat játszottak, beszélt Vicces Bátorhoz, vakargatta a kis farkasát, ahogy ő hívta. Bátor persze hamar megszokta az új megszólítást. Örült a pillanatnak, de tudta, hogy Vicces sem marad vele örökké. Az új év elején valóban ismét egyedül maradt az öreg farkas. Új barátja többször jött velünk haza, olyankor nagy volt az öröm ismét.
Én persze többet voltam gazdámékkal, így jobban tudtam követni a dolgokat: Egyszer Vicces falujában elmentünk egy másik házhoz, ami elég üresnek tűnt. Mint ha épp nem laknák. Gazdiék körbenézték, aztán visszamentünk Vicceshez. Onnantól fogva sokat jártunk ahhoz a házhoz együtt is, külön is, sőt, még a kollégákkal is. Bátort persze sosem vittük, hisz hiába tudott jól viselkedni, mivel nem volt segítőkutya, csak szájkosárban utazhatott volna velünk, ahhoz meg sosem volt szoktatva.
Nyáron aztán különös dolog történt: Gazdám több héten át csomagolt, mint aki ki akarja üríteni a lakást. Jött két hatalmas autó, ami elnyelte az összes csomagot. Mi is beültünk egy ismerősünk járgányába, és mentünk a csomagos kocsik után. Bizony ám, Bátor is jött. Olyan természetességgel szállt be az autóba, mint ha mindig abban utazott volna. Ha gazdi pórázon vezette, akkor egyértelmű volt, hogy ahová gazdi megy, oda a hegyesfülű is. Ha kocsiba, hát akkor abba.
Azonnal felismertem a házat ahol már többször jártunk. Az öreg juhász kirándulásnak tekintette elsőre a dolgot, de én megértettem, hogy miért a nagy csomagolás, az autók, a sok járkálás. A vén farkas az első napokban élvezte a „kirándulás" falkáját, amibe beletartozott néhány kollégánk is. Engedte, hogy megsimogassák, ők pedig ki is használták a helyzetet. Úgy egy hét után, szinte észrevétlenül, Bátor is úgy érezte, hogy ez az új otthonunk, őrizni kezdte a területet.
Boldogok voltunk, hisz végre együtt volt a teljes megálmodott falka: Gazdi, Vicces, Bátor és én.
Bátor folyton ellopta Vicces cipőjét, zokniját, még a szódás szifonját is, csak hogy az új gazdija vele foglalkozzon. Követte, lába alatt volt egyfolytában.
Nem sírt már ha elmentem a régi gazdijával itthonról, hisz ahogy ígértem, egy új, saját gazdit kapott arra a Karácsonyra.
Eltelt jónéhány év. Bátorral megöregedtünk. Már én sem dolgozom, nyugdíjasként heverészek az udvaron, vagy a kosaramban. Megugatok egy-egy vonatot, mert azokat nagyon megutáltam. Bátor az idén nyáron nagyon lebetegedett. Jött egy orvos, aki néhány injekcióval mozdulatlanná dermesztette, majd elvitte őt egy autó és csak egy kis csomagot hoztak vissza.
Ám képzeljétek, nagy felfedezést tettem: A gazdiknak is szükségük van kutyára. Ahogy Bátor elment, két hét sem telt bele, jött Amper. A vén juhász biztosan hálás lenne az ifjú labradornak, hisz féltett gazdija lépteit vigyázza minden úton, akárcsak én tettem a régi, közös gazdinkkal, akire útjain már Olivérnek van gondja. Most már én maradok egész nap itthon, ha a fiatalok elviszik a kétlábúakat, de tudom, hogy mindig épségben haza is hozzák őket. Jól megférünk Olivérrel gazdánk szívében, így eszemben sincs Olitól gazdit kérni Karácsonyra. Főleg úgy, hogy Viccesnek is nagy szíve van, így ha gazdi nincs itthon vagy elfoglalt, őrá is ugyanúgy számíthatok.
doboz alja
oldal alja