Második születés

Tételezzük fel, hogy a dolgok menetében nekem is van némi szerepem. No nem úgy, mint egy bábunak, amit mozgatnak, szerepet játszatnak vele, hanem úgy, hogy rajtam is múlik, hogy mik történnek velem és a környezetemben. Az elhatározásaim és ezek megvalósítása alakítóként hat. Mielőtt arra gondolna a kedves olvasó, hogy elfelejtkeztem valakiről, megjegyzem, nem felejtkeztem el Istenről, a teremtőről, vagy mondhatjuk úgy is, hogy egy tőlem hatalmasabb, engem meghatározó, vagy befolyásoló erőről. Ha van meghatározó, befolyásoló erő, akkor beszélhetünk-e szabad akaratról? Szerintem a világ egészét tekintve nem, viszont ahogy mi megéljük a létünket, abban igen. Tehát nincs szabad akarat, csak mi úgy éljük meg, hogy van.

Ezen kis kitérő után tehát elmesélek néhány történést az életemből, amik nem történtek volna meg, ha nem vagyok.
Szeretem hasznosan tölteni az időmet. Nálam ez azt jelenti, szeretem, ha minden tettem valamelyik alkotásom része, még az is, ami egy kívülálló részére nem annak tűnik.
Elhatároztam azt, hogy gazdálkodni fogok, lesz egy nagy birtokom legelővel, szántófölddel, gyümölcsös és zöldséges erttel, lakóházzal, gazdasági épületekkel, sok féle állattal. Még csak a beépítetlen ingatlanokat vettem meg, amikor azt figyelembe véve, hogy az általam szaporított, kis örökzöld, töviskes növényeimnek, tűztöviseknek kell vagy öt év amíg olyan nagyra nőnek, amikor már porfogóként és belátásgátlóként is a szolgálatomra lehetnek, elkezdtem írtani a nádat, a fűzfákat azon a helyen, ahová fogom ültetni ezeket. Megnőttek a bokraim nagyra a poros közút mellett, az úton haladók fürkésző tekinteteinek útjába állva. A sövényt úgy alakítottam, hogy három helyen legyen bejárási lehetőség a birtokomra, kettőnél kaput építettem a kerítés folytonosságát megszakítva, de a harmadiknál nem. Ez lett majdnem a vesztemre. Ezen a nyiladékon lehet bejárni egy bekerítetlen gyepterületre, ami legelő is az állataimnak. A nyiladéknál jól láthatóan elhelyeztem a Debreceni Önkormányzat által készíttetett természetvédelmi területre figyelmeztető táblát, abban bízva, hogy az úton haladó emberek tudják, hogy természetvédelmi területre gépjárművel, a területen mezőgazdasági munkát végző gépek kivételével, behajtani nem szabad.
A bokraim ágai alatti részen a növényzetet nekem kell rendben tartani. Ezt én egy sarlóval térdepelve, vakon tapogatva tudom megtenni. Éppen 2024. június 20. napjára terveztem a bokrok, a sövény gyep felőli oldalán a sarlózást, amikorra és arra a helyre valaki más is tervezett munkát magának. Ez a valaki egy vízügyes szakember volt, aki a Tócó patakon létesített zsilipek működését szokta szabályozni, ellenőrízni. Én haladtam a dzsumbuj sarlózásával a Tócó patak felé. A bejárást lehetővé tevő nyiladékhoz értem, és úgy döntöttem, hogy nem állok fel, mert már többször, amikor így tettem eltévesztettem az irányt, és a keréknyomokon áthaladva nem éppen a folytatódó sövény jobb oldalára érkeztem. Úgy gondoltam, nem csak lábbal, hanem kézzel is tapogatva nagyobb pontossággal a célzott helyre érkezem. A kb. 4 méter széles nyiladék közepénél járhattam, amikor hallottam, hogy a közúton haladó, viszonylag csendes motorral meghajtott jármű nem halad tovább, hanem felém közeledik. Azt gondoltam, megáll, hiszen itt nincs bokor, sem magas növényzet, ami eltakar. De nem állt meg, csak jött, és jött vészt jóslóan. Elmenni már nem volt időm. Felborított a térdeplő helyzetemből. A hátamra fordultam, és elhatároztam a védekezést a halál ellen. Ha ez az autó átmegy rajtam, akkor ezt én valószínűleg nem élem túl. Az első kerekek előtti alváznak feszítettem a két lábam térd alatti részét és a két karom könyök alatti részét, és ordítva nyomtam felfelé az autót. Nem állt meg, a sofőr nem állította le a motort, sem nem vette ki a sebességből, hanem az akadályt észlelve még gázt adott, remélve azt, hogy az akadályon át tud haladni. Ez nem sikerült neki, gondolom erre figyelt fel, és elhatározta, hogy megnézi, mi ez az ordító akadály, amin nem tud átmenni. Ekkor már szerintem sejtette, hogy baj van, mert hátramenetbe kapcsolta az autót, megállt, és kiszállt az autóból és odajött hozzám. Jó lett volna látni az arcát, a szemét, hogy a testjelekből egyértelműen eldönthessem, hogy őszintén mondta azt, amit akkor mondott.
- Nem vettem észre, ne haragudjon - mondta.
- Én vak vagyok, de önnek látnia kell, hiszen nem vezethetne autót, ha pedig rosszul lát, vizsgáltassa meg magát, hátha bevonják a jogosítványát. - mondtam neki.
Erre nem jött válasz. Az ijedségből magamhoz térve megvizsgáltam a nagyobb sérüléseimet, éreztem, ugyan sok a zúzódás a testemen, és vérzek is, de a csontjaim nem törtek el. A gázoló felajánlott segítségét annyiban fogadtam el, hogy kötszert kértem, amivel a vérző sebemet beköthetem. Hosszas keresgélés után közölte a gázoló, hogy nincs kötszere, sem fertőtlenítő szere. Ezek után megkértem, hogy vezessen el a hátsó kapuig, onnan már könnyebben be tudok menni a lakásomba. Arra kértem, hogy ne hívjon mentőt, és elköszöntem tőle.
A kimerültségtől kicsit remegve, mint az újszülött gyermek, besétáltam a lakásomba. A legsúlyosabb, vérző sérülésem fertőtlenítése és leragasztása közben felidéztem magamban a megtörténteket, és magyarázatot kerestem rá, de nem légből kapottat, hanem a tényeket és a törvényszerű összefüggéseket figyelembe véve.
Milyen próbatétel volt ez? Milyen következtetést vonjak le ebből. Vakon ne vállaljak veszéllyel járó feladatokat? Az élettel járó veszélyeket teljesen nem lehet elkerülni, így a veszélyhelyzetek számának a minimalizálásával is meg van az esély arra, hogy előbb halok meg, mint ha minden a céljaim megvalósításával járó veszélyhelyzetet felvállalva élek. Az olyan visszahúzódó élet nem nekem való, szerintem az vezetne a szellemi és a fizikai leépülésem útján a közelebbi halálomhoz.
Miért kellett nekem ezzel az emberrel, és az autójával ilyen körülmények között találkoznom? Miért nem figyelte ez az ember az elvárható figyelemmel az autója előtti terepet? Lehet, hogy telefonált, vagy a mobiltelefonját babrálta? Az biztos, hogy valami miatt nem figyelte folyamatosan az előtte lévő terepet, mert akkor engem észrevett volna. Van-e az ilyen emberben a környezetével kapcsolatban kellő alázat, tisztelet, megbecsülés? Még egy fűben lévő állatra is figyel egy a környezetével magát azonos rangúnak tartó ember, hogy az elütését elkerülje. Hogy alakulhat ki olyan tudati állapot egy emberben, mint az én gázolómban? Lehet, hogy vezető beosztású, megingathatatlannak érzi az állásában magát, lehet, hogy a jelenlegi hatalomhoz való viszonya is olyan, ami magasabbrendűségi érzést biztosít részére. Azt nem lehet megalapozottan feltételezni, hogy rosszul lett vezetés közben, mert a gépkocsi motorjának a hangjából arra lehetett következtetni, hogy figyelt a működésére.

Az én gázolómat is elgondolkoztatta ez a baleset, mert gondolom lelkiismeretfurdalással vegyes érzések után arra döntött, hogy bejelenti a balesetet a rendőrségnek, és a mentőknek is szól. Ezt abból tudom, hogy az elmélkedésemben megzavart a kaputelefon hívást jelző hangja, és egy rendőr arra kért, hogy menjek ki a kapum elé. A kapuhoz érve a gázolóm közölte velem, hogy ő hívta ide a rendőrséget és a mentőket. El kellett mondanom, hogyan történt a baleset, majd elvezetett valaki a mentőhöz, aztán a mentőben végzett rövid vizsgálat után elindult velem a mentő a kórházba. Volt ismét miről elmélkednem, hogy ez mire volt jó. A gázolóm az én egészségemért aggódott, vagy magát akarta jobb helyzetbe hozni, hogy segítségnyújtás elmulasztása miatt ne vonhassák felelősségre. A balesetemről csak orvos által készített leletet kaptam, a rendőrségtől semmit három hónap eltelte után sem. Úgy tűnik a gázolómnak sikerült jól kijönni ebből az ügyből.
Szerintem a gázolómnak az volt a küldetése, hogy én átéljem a halálközeli érzést, és a halál szorításából megszabadultként, újjá születettként éljem tovább az életem. Ez a második születés talán nekem is hasonló erőfeszítéssel, fájdalommal, majd sikerélménnyel járt, mint hajdanán az engem szülő édesanyámnak.
Most már én is ünnepelhetek egy második születésnapot.