Mikulás

1956. december 5. este volt.

A nővérem nyolcadikos, én ötödikes voltam.
Vártuk a Mikulást.
Nagy, háromszobás lakásunk volt, de csak egy szobát fűtöttünk.
Borongós, nyirkos késő őszi este volt.
Bent csak egy kislámpa égett. Csend volt. Vártunk. Senki nem akarta megtörni a csendet.
Az alkalomra a fényesre kiglancolt cipők az előszobában sorakoztak, várva, hogy valaki megtöltse azokat.
Az előző néhány évben az volt a szokás, hogy a szüleim közül valamelyik kiszaladt valamiért, és éppen akkor zörgött vagy kopogott valaki az egyik külső ajtón. A berohanó anyám vagy apám izgatottan mondta, hogy valami kopogást hallott, de mire kiszaladt, már nem látott kint senkit. Néhány ilyen kopogás után már mi gyerekek is kimentünk, és érdekes módon, ilyenkor már minden cipőben volt valami kis csokoládé, szaloncukor, alma vagy dió.
Ez az este is így kezdődött.
Csakhogy most úgy kopogtak, hogy mind a négyen bent voltunk a szobában...
Mi gyerekek kíváncsian kaptuk fel a fejünket. Én még talán valami kisebb csodában is reménykedtem.
A szüleim ijedten néztek össze.
Számos gondolat cikázott át a fejükben.
Októberben kitűzték a háború előttről megmentett magyar zászlót, közepén még a koronás címerrel...
Anyukánk részt vett az asszonyok felvonulásán, ahol elég sokat fecsegett...
A gyerekek Kossuth címereket festettek és kirajzszögezték az utcánkban a fatörzsekre...
És a legnagyobb fiú disszidált...
Mi jöhet még?
Újra jár a Fekete autó?
Végre nyílt az ajtó és belépett rajta - a bátyám.
„szó bennszakad, hang fennakad..."
Még a légy is megállt a levegőben.
Ez nem lehet igaz!

November végén üzent a Szabad Európa Rádión keresztül hogy szerencsésen megérkeztek Ausztriába.
És most itt?
Az első döbbenet után a nyakába ugrottunk. megtapogattuk, nem kísértet, nem álom, ő az a teljes valóságában.
Elmesélte, amint átértek a határon, önkéntesek elvezették őket egy lágerba, ahol várakozniuk kellett, amíg elrendezik őket.
Nem tetszett nekik a láger élet, ezért néhányan megszöktek.
Két társával együtt visszajöttek a magyar határig. Egyikük úgy gondolta mégis inkább hazamegy, a másiknak pedig már megvolt a beutazási engedélye Amerikába, de haza akart menni a családjáért, hogy őket is magával vigye.
A bátyám azt tervezte, hogy visszamegy Bécsbe és megkeresi a két nagynénjét, akik - Kőszegiek lévén - még a háború előtt bécsi fiúkhoz mentek férjhez.
A határ közelében egy kiskocsmában találkoztak magyar határőrökkel, akik elmondták, hogy még egy hétig ők vannak szolgálatba, addig ezen a helyen mindenkit átengednek és vissza is jöhetnek.
Így jött haza a bátyám „látogatóba".
Mi gyerekek tátott szájjal hallgattuk a történetet, jobb volt, mint egy kalandregény. És igaz.
Kit érdekelt már a Mikulás?
A szüleink azonban tán még jobban aggódtak
Mi lesz, ha elkapják?
Mit fognak rá?
Október 23-án Budapesten volt.
Ki-be jár a határon, lehet, hogy kémkedik? Vagy embercsempész?
És mi van, ha mégis leváltották a határőröket?
Akár le is lőhetik tiltott határátlépés kísérletéért.
Két nap múlva visszament.
Tíz év múlva láthattuk újra.

Utószó.

Édesanyánk álma mégis teljesült: ő diplomás építészmérnök lett odakint, én gépészmérnök itthon.
Lassan a rendszer enyhült, majd meg is változott.
A kétezres évek elején ő megtervezte a családi házunkat. 60 éves koromban beköltözhettem az első olyan lakásunkba, amibe egy egész franciaágy is elfért.

VÉGE