Nurbánu

Ez a része igaz is lett, hiszen annak a genetikai betegségnek, amivel a világra jöttem az egyik része nem más volt, mint az, hogy krónikus vese elégtelenséggel jöttem a világra. Ez az elején nem is okozott olyan nagy gondot, bár már gyerek korom eleje óta kellett kontrolra járkálnunk. Debrecenben a gyerek klinika a pincében volt, ahova egy hosszú lépcsőn lehetett lejutni, s várakozás közben mindig azon gondolkodtam, hogy vajon azoknak, akik mögöttünk várakoznak vajon miért jöhetnek dokihoz. Fiatal korom ellenére meg kellett barátkoznom a fertőtlenítő szagával, amivel vérvétel előtt jó bőven lefújják az ember karját. Bár a vérvételt azóta se szeretem, bár már egy ideje nem is érzem a szúrást, csak ahogy feszít belülről a tű. Aztán 13 éves koromban az élet nagyot fordult körülöttem. Ahogy a szemem, úgy a vesém értékei is elég nagyot romlottak, így szembe kellett néznem azzal, hogy hamarosan nekem is dialízisre kell majd járnom. Emlékszem, hogy amikor először jártam a központban, hogy én sose fogom túl élni, hogy négy órán keresztül egy gépre legyek kötve. Végül is sikerült nagy részben elkerülnöm, mert 15 éves koromban túl estem az első vese transplantációmon. Persze ilyenkor mindenki azzal jön, hogy azután minden szebb, és jobb lesz, ami végül is nem úgy sült el. Az első félév után az értékek újra romlani kezdtek, aminek eredményeként rendszeres látogatója lettem a klinika nefrológia osztályának, ahol nem tudtak más tenni, mint hogy a kilökődés ellen elindítottak egy kis szteroidos kúrát, aminek köszönhetően a szemem állapota is egyre rosszabb lett. Nem mondom azt, hogy nem szerettem azt a vesét, hiszen sokan babusgatják, szeretgetik az új szervüket, ám én ezt sosem tudtam megtenni. Még azután sem, miután másodszorra édesanyámtól kaptam lehetőséget, hogy kaphassak egy újabb lehetőséget a tovább élésre. Végül is 10 és fél évre kötöttünk albérlet szerződést ezzel a vesével, ami alatt rengeteg minden történt velem. Nem hogy leérettségiztem, megcsináltam egy diplomát is, amikor már nagyon a vége fele voltam. A Budapesti doktornőm próbálta minél tovább nyújtani azt a bizonyos rétestésztát, hogy ne kelljen rákerülnöm arra a bizonyos gépre, de végül is nem kerülhettem ki. Ám nem azért kezdtem bele regényembe, hogy a gépről való leszedésnek napját tüntessem ki jelesnek, hanem azért, hogy azt a napot mutassam be, amikor is a második beültetésre sor került. Akkor már nagyon az egyetem vége felé jártam, s már nagyon úgy voltam vele, hogy meg legyen minden egyes vizsgám. A legutolsó nem más volt, mint az a nagy szigorlat, ami után aztán az ember mehet állam vizsgázni, ám a gyógypedagógián még előtte volt a terepgyakorlat. A szigorlatnak azonban volt egy beugró része is, ami első nekifutásnak majdnem meg lett, mert ha azon nem mégy át, akkor nem mehet tovább a tételhuzigálásra. Az első alkalmam még január elejére esett pont egy vizsgálatos nap után, ami már magában jól kifacsart nem míg utána haza érve átmagolni a tételeket. Tanulva az első alkalomból a másodikra egy sorstárssal közösen megkerestük az összes előző évi beugró tételeket, s az abban található kérdések alapján vettem át újra az anyagokat. A második lehetőségem január végére adódott, amikor az emberben már nagyon ott van a vágy, hogy legyen már vége, s talán pont 30. ra kaptam időpontot. A beugró után nagyon rosszul lettem, s a mosdóban találva tájékoztattak, hogy meg van a megfelelő pontszám, s mehetek tovább a felelésre. Emlékszem annyira örültem, hogy a lépcsőn csak úgy futottan lefele, úgy kellett rám szólni, hogy vigyázzak. Mind két szakomból olyan tételt sikerült húznom, amit jól tudtam, így a nap végére meg is lett az eredménye. Ezt követően még pár vérvételre el kellett mennünk közösen anyával, hiszen egy élődonoros transzplantáció előtt rengeteg vizsgálaton kell keresztül menni. Végül is a végleges időpont nem más lett, mint február 6. a, amikor nem más, mint a névnapom is van. Így hát 2018 óta február 6 nem csak a név, hanem úgymond a harmadik születésnapom is, bár én nem szoktam külön tortával megünnepelni, csak anyával egymásnak boldog évfordulót kívánunk. Azóta már lassan hét év telt el, ami alatt már az első évben meg lett a terepgyakorlatom, a következőben pedig az államvizsga is, bár sajnos a szakomban nem sikerült elhelyezkednem, de azóta is óvó szemmel figyelem a látássérült emberek helyzetét, hogy mikor és hol tudnék nekik segíteni.