Öregsas-1

Nincs szebb annál, mikor egy szülő figyeli gyermekeinek várakozását és hitét, hogy van valami angyal, aki csakis az ő vágyait lesi, és a kellő időben meg is ajándékozza őt. Legyen az bármilyen hihetetlen kérés is. Mert kacifántos kérés akad az életben, ahogy a csákó meséje is az volt, immár vagy 15 éve.

"Még bőven a szeptember végi hangulatot éltük, amikor már, biztos, ami biztos, - legyen időnk felkészülni az extra ötletekre - kezdtük jelezni gyermekeinknek, hogy ideje lenne lassan elkezdeni az angyalnak a rajzolást, amit ki kéne rakni az ablakba, ahogy tették ezt eddig is. Nem, soha nem voltunk a gyermeknek mindent megadó szülők, és hát mivel abban az időben saját játékboltunk is volt, egyrészt az igazi, minőségi játékok amúgy is elérhetőek voltak, másrészt onnan választani vagy leemelni nem lett volna nagy dolog. Ezért pártoltuk, hogy valami egyedi ötletük legyen... és lett is az évek alatt nem is kevés.
- Ó, apa - szólalt meg Bence -, nekünk már mindenünk megvan. Szerintem ne terheljük az angyalt, van elég szegény gyerek a világban.
Ez az a mondat, ami után mindketten - persze csak belül, titokban - elsírtuk magunkat. Fájdalmasan szép volt, az az igazi szép fájdalom, ami jutalma annak, kit gyermekkel áldott meg ez élet.
- Úgy gondolod? - kérdezett vissza édesanya. - De ez nem feltétlenül az ajándékokról szól, bármit kérhetsz. Ha nem tudja teljesíteni, hát nem tudja, de szerintem te biztos megérdemled.
- Ó, édesanya, nekem elég, ha elmegyünk a templomba, és együtt vagyunk, apa biztos meglep valami jó társasjátékkal. Majd játszunk egy jót.
Ekkor már el kellett fordulnom, mert ugye egy férfi soha sem sír, de szerencsére az édesanyáknak nincs ilyen kötelezettségük, így könnyes szemmel ölelte meg kisfiát.
- Büszke vagyok rád, fiam - nyögtem ki végül, és azon gondolkoztam, vajon meg tudunk-e felelni ennek az igen magas elvárásnak.
Teltek a napok, a boltokban is ilyenkor sűrűsödik be minden, ráadásul az utolsó négy hétvége egy játékboltban maga a robot. Én ott tartottam a frontot, feleségem idehaza. Aztán eljött a téli szünet is, és emlékszem, már csak három nap volt hátra, amikor este, a vacsoránál, aminek szinte mindig az őszinte, korlátok nélküli beszélgetés volt a vége, Bence halkan megszólalt.
- Egy kicsit gondolkoztam az angyalkáról. Mégis szeretnék kérni valamit...
Nem tudom, sikerült-e a fapofát eléggé megtartani, de a kíváncsiság csak megkérdezte tőle:
- És mit szeretnél?
- Hát... egy igazi huszárcsákót - mondta szerényen.
Az, hogy a "köpni-nyelni" nem elég jó kifejezés erre, azt nyugodtan állíthatom. Természetesen türelmesen elmondtuk neki, hogy ez tényleg túl erős kérés, talán tényleg nem teljesítheti, és hát el kell ismernie, hogy ezzel tényleg elkésett.
- De azért rajzold meg, és tedd ki az ablakba... - mondtam, de az utolsó sort már csak a lépcsőfordulóban hallhatta, már rohant is fel, és az este hátralévő részében mívesen kimásolta akkori kedvenc könyvéből, a Miklós huszárok csákóját. Piros csákó, arany sújtás, fekete ellenző és szíj. Ki is rakta szépen, és már békésen aludt, mikor leszedtük óvatosan, és megtanulmányoztuk, mi is a feladat.
- Ez lehetetlen. Ilyet sehol nem lehet kapni. Legalábbis most már biztosan nem.
- Ez a gyerek, ez a gyerek..... Pedig nagyon vágyik rá - mentegette zsörtölődve Mónika, - de ötletem nekem sincs.
Nem tudom, mennyit aludtam aznap éjjel, igaz, az ezutánin sem, de a haditerv reggel már összeállt. Van iparművész ismerősünk. Persze könyörgés, mert tele van munkával, és ehhez valami jó bársony kellene. Meg miből legyen az arany sújtás, és hasonló technikai kérdések. Minden követ megmozgattunk, és erre már csak alig két napunk volt. Közben csúcsforgalom a játékboltban, egyedi vevők, ugyanilyen egyedi igényekkel, de kezdett összeállni a szükséges anyag, és az ítélet is: legkorábban szenteste délelőttjén lesz kész, de nem lesz teljesen megszáradva, mert ragasztani is kell. Estére talán megszárad.
Nem tudom, hogyan jutottunk el a szentestéig, de a templomban végre megváltásként ülhettünk le, és átadhattuk magunkat az ünnepnek. Minden alkalommal az Istentiszteletre indulás előtt trükkösen rejtettük el a közösen feldíszített fa alá az ajándékokat. Amit az "angyal" hozott, persze, mert az egymásnak szánt ajándékok rejtése nem volt nagy kihívás. Azonban úgy döntöttem, ha nekünk járt az extra izgalom, neki is hadd járjon - apás válasz, tudom, kicsi gonoszsággal fűszerezve - és a különleges asztalunk odújába rejtettem, ami a fenyőfa aljzata volt ilyenkor. Ez persze legbelülre került...szóval jutott a végére is trükközés, de így nagyobb lesz az izgalom.
Végül sikerült, és már a templom előtti áldást kaptuk, kezünkben a betlehemi lángocskákkal indultunk haza.
Az ajándékbontásnál Bence lelkesen vállalta, hogy majd ő adogatja, és látszott rajta, ahogy fogynak az ajándékok, egyre csalódottabb. Végül az utolsó ajándék is kibontásra került, és csalódottan megszólalt.
- Lehet, hogy túl későn rajzoltam meg, már biztos a gyerekek ajándékaival volt elfoglalva.
Édesanyja megölelte, és vigasztalta.
- Ne aggódj, biztos nem feledkezett el rólad, de most tényleg kicsit nehéz feladatot adhattál neki.
Kis idő múlva, mikor ők már az ajándékaikat nézegették, és mi odébb figyeltük örömüket, Bence szeme megakadt az asztal odújában valami furcsa, selyempapíros csomagon. Szinte megcsillant a szeme.
- Édesanya, Édesapa! Gyertek gyorsan, itt még van valami... - kiáltotta izgalomtól remegő hangon, miközben már félig az odúban volt.
- Ugyan, biztosan nem néztétek át rendesen díszítés előtt- próbáltam elütni a dolgot,
De ekkor már sercegett a papír, és ott volt hét éves kis fiam ölében a csákó. A sújtás csillogott a nemes bársonyon, de mindennél szebben a könnyes szeme csillogott.
- Nem feledkezett meg rólam, látod édesanya! Ugye, hogy egy angyal mindenre képes, édesapa? - és már fején a csákóval, boldogság könnyevel a szemében, tiszta hittel a szívében kacagott.
Az angyal mindenre képes - és ez a hit akkor is megmaradt, amikor a következő évben testvérével Hunor és Magor ruhát rajzoltak és raktak ki jó előre az ablakba, majd egy év múlva a Miklós huszár ruhája is sorra került.