Papó

Az öregember felállt az asztaltól az ünnepi vacsora után. Szó nélkül leemelte a ködmönjét az előszoba fogasról és kiment.

Kint rákönyökölt a tornác karfájára. Úgy nézett maga elé, mintha valamit kutatna ott, a kert kerítésén túl. Észre sem vette, hogy az udvaron átvágó szél arcába csapta a szitáló esőt, pedig cudar hideg volt.
Összehúzott szemeivel - mint egy elmosódott fotót - a gyönyörű őszi búzavetést látta. Hetek óta nem lehetett tudni, hogy a ragadós sár marad, vagy a reggelenként a göröngyök között ezüstösen csillogó jéghártyát termő enyhe fagy keményedik meg, mert akkor oda az őszi vetés. Akkor pedig nincs más, mint tehetetlenül várni, várni, ki tudja, meddig, hogy el lehessen kezdeni a tavaszi vetést. Ezek a gondolatok marcangolták. Igaz, ezekről a kérdésekről a szomszédokkal már többször beszéltek, de az aggódásnál tovább nem jutottak, semmit sem tehettek.
Tegnap Bori néni, a szomszédasszony azt mondta, hogy az ő papjuk, aki ugyanúgy gazdálkodik, mint ők valamennyien, a reggeli ájtatosságon nagyon szépen imádkozott, hogy a kicsi Jézus hozza meg a várva-várt havat. A gazdáknak, hogy takaró kerüljön a vetésekre, a szegény embereknek pedig, hogy kevésbé fázzanak.
Ahogy ezt így végig gondolta, egy újabb szélroham ismét az arcába csapott. Megrázkódott, összehúzta magán a ködmönt, majd átballagott az istállóba, hogy megnézze az állatokat. Az istálló meleg, párás levegője, a jószágok halk szuszogása, a tehenek kérődzésének hangja kissé megnyugtatta.
Nem volt imát mormoló vallásos ember, de mint minden parasztember, tudta, hogy az időjárás, a természeti erők szabják meg lehetőségeiket, s egyedül az Égiekben bízhatnak. Sóhajtott egyet. Lehet, hogy igaza van a szakállas papnak... Majdcsak megsegít minket a Jóisten.
Visszament az otthagyott családhoz, akik már lassan készültek az éjféli misére. Nem kérdezték, hol volt, hiszen tudták, már napok óta nem találja a helyét.
Mielőtt elindultak, kinyitották a tisztaszoba ajtaját, hogy oda is húzódjon át a meleg, meg ne fázzon a Kisjézus, amikor hozza az unokák ajándékát. A gazdasszony még egy pillantást vetett a kisasztalon felállított karácsonyfára, elfújta a nagylámpát és kulcsra zárta a külső ajtót.
Kint már taposták az emberek a bokáig érő, cuppogó sarat a templom felé haladva. Nem beszélgettek. A gyerekek sem szaladgáltak sem előre, sem hátra a felnőttek között, mint máskor.
A harmadik harangszóra megtelt a templom. A hívek csendben várták, hogy a káplán úr megkezdje a misét. Közben a gyerekek, - már aki közel tudott férkőzni - körben állva csodálták az oldalhajóban felállított betlehemet. A ministráns fiúk csengettek. Kigyúltak a fények az oltáron, és csendes, vágyakozó áhítat szállta meg az emberek szívét. A szentbeszéd rövid volt, de a fiatal káplán mélyen zengő, meleg hangja most is megtalálta az utat az emberek lelkéhez.
Beszélt az emberi gonoszságról, békétlenségről, kapzsiságról és a szegénységről, majd azzal folytatta, hogy végre megszületett és eljött hozzánk a kicsi Jézus, elhozta nekünk a megváltást, a szeretetet. Szeressétek, becsüljétek egymást, hogy megváltozzon az életetek! Imádkozzatok és higgyetek! És ha tiszta szívvel és mély hittel kértek, megadatik.
A szentmisét csendben ülték végig az emberek, a kántor hangját csak itt-ott erősítették meg néhányan. Amikor véget ért, az orgona hangja felerősödött, az emberek felálltak, hogy induljanak kifelé. Akkor mégis teljes erővel csendült fel az ének: „Fel nagy örömre, ma született, aki után a föld epedett."
Szinte érezni lehetett, hogy az elfojtott szorongás felszakad a szívekből. Szállt, szállt az ének az ég felé, ahogy megindultak kifelé a templomból.
Az ajtón kívül azonban valami történt. Akik elsőként odaértek, földbe gyökerezett lábbal álltak meg, a bentiek megrekedtek, nem tudtak tovább menni. Akkor azok, akik már kiléptek, szinte egyszerre kiáltották: Uram Isten, micsoda hó! Öregek, fiatalok kacagva tapostak a lábszárig érő csillogó fehérségben, és így kívántak egymásnak áldott, boldog karácsonyt.
Ez bizony, talán már 90 éve is lehet, hogy történt. De így karácsonykor mindig eszembe jut. A falunak akkor ez volt a legszebb - közös - ajándéka.