Pillanat

Az egyetem Zoltán utcai kollégiumának kilencemeletes épülete ma is áll. Keringett egy legenda, ami szerint a tizedik emelet helyett egy második alagsori szintet építettek, ahol a pótvizsgázók és évismétlők töltötték száműzetésüket, tanügyi vétkük súlyosságától függő ideig.

Volt azonban egy emelet, amelyik talán ennél is különlegesebb volt, abban az időszakban, amikor Iza is ott lakott, akkor pedig kiváltképp. A harmadéves francia szakos lányt sosem fenyegette az a veszély, hogy a második alagsori szintre kerüljön. Emellett az emeletek közti versenyen megnyerte a földszintről a kilencedik emeletig teljesítendő lépcsőfutást. Az első emelet mégis hátramaradt az összesítésben, mert több hátránnyal indultak egyidejűleg. Ott kezdődött, hogy a többi emeleten kétszer annyian laktak, hiszen az első emelet fele nem lakóknak, hanem rendelőknek adott otthont. Így Izával együtt pont egy tucatnyian voltak. Nem elhanyagolható tényező volt, hogy Izának, bármilyen sportos is volt, a céldobásban nem volt esélye, hiszen vak volt, ahogy két másik emeletlakó is.
Itt élt még Józsi, egy gyerekkorától kerekesszékre utalt hallgató, különleges engedéllyel feleségével együtt, aki már dolgozott. Ugyanitt kapott helyet a jövő három roma értelmiségije, Ramóna, Rezső és Robi. Mondhatni, a teljes paletta képviseltetve volt, és kisebbségbe került a többség. Valamilyen titokzatos módon mégis egy olyan egység alakult ki, ami csak arra az emeletre, abban az időben volt jellemző. Egy alkalommal például éjfél után csörgött Iza szobatársának, a szintén látássérült Dórinak a telefonja. Egy ismerőse kereste, mert párjával együtt lekésték az utolsó aznapi vonatjukat, és a városban ragadtak. A mindig tettrekész Dóri rögtön cselekedett. Halkan bekopogtatott a szomszéd szobába, ahol történetesen Rezső és Robi lakott. A szomszédok egy harmadik emeleti szobát riasztottak, és némi gyors ide-oda hurcolkodás után a póruljártak rendelkezésére állt egy szoba. Egy alkalommal Ramóna Dórival együtt állította össze az esedékes szociológia referátumot, és Ramóna be is zsebelte a jó jegyet a természetesen jól sikerült anyagért. Mindennapos volt a szomszédolás, hol Rezső nyitott be Dórihoz, hogy ugyan hallgassák már meg együtt azt a dalt, ami Rezsőnek különösen tetszett, csak mindig elfelejtette az előadóját, hol pedig Iza és Ramóna vitatták meg az élet dolgait egy üveg bor mellett. Nem igazán bírtak dűlőre jutni például abban, hogy igaza volt-e Darwinnak a fajfejlődés elméletével, de ez talán nem is volt fontos.
Történetünk idején december elején jártunk. Már javában beköszöntött az az időszak, amikor a reggeli hideg már télikabátot vetet elő velünk, és a borongós, füstös, csípős levegő havazást jósol. Talán még az ablak alatt elsuhanó buszok is várakozásteljesen gurultak, ők is várták a hótakarót. Ott lebegett a házak felett a kérdés, hogy mit hoznak az ünnepek és az új év. A második emeletről valamelyest lehallatszott, hogy valaki gitáron gyakorol, egy másik szobából pedig, hogy hárman vagy négyen egymást túlharsogva hahotáznak valamin.
Aznap az első emeleten még ezen felül is készült valami. November végén Anna, aki pszichológiát hallgatott, és az emeleten kisebbségbe szorult többséghez tartozott, végigjárta a szobákat, és egy kis folyosótalálkozót hívott össze december 6-ára. Mindenki húzhatott egy nevet, akinek egy kis ajándékról gondoskodott, és ki-ki hozzájárult valamilyen harapnivalóval vagy itallal az összejövetelhez, amik aznap már odakészítve várták, hogy emeljék az est fényét. Öt óra körül aztán mindenki összesereglett, és anélkül, hogy előre megbeszélték volna, spontán kis műsor kerekedett. Mindenki állt, az egy Józsit kivéve, aki a kerekesszékében ült. Az egyik szobából került egy asztal is, ami tele volt a hozott enni-innivalóval. A folyosó tompa világítása is illett a hangulathoz.
Ramóna vállalkozott rá, hogy egy dallal nyitja meg az estét. Dóri szavalt, Erika, aki szintén a kissebbségi többséget erősítette, egy kedves novellát olvasott fel, amit mindenki csendben hallgatott. Közösen is elénekeltek néhány dalt. A sokféle hang olyan összhangban és erőteljesen szólt, hogy még a második emelet is elcsendesedett. Sőt, mintha mind a nyolc többi emelet is feszülten figyelt volna. Amikor végeztek, még meg is tapsolták magukat. A derültség a tetőfokára hágott, amikor elkezdték átadni egymásnak az ajándékokat.
- Rezső - ragadta magához a kezdeményezést Anna - átadnék neked egy kézi szótárt, úgyis olyan rég volt a nyelvvizsgád, hogy ideje lenne egy kissé leporolni a szókincsedet!
- Erika - folytatta Rezső - egy plüss baglyot vettem neked, mert olyan bölcs vagy, mint egy bagoly, emlékezz erre, ha kézbe veszed ezt a kis kabalát!
- Iza - így Erika - ezt a barátság-karkötőt magam fűztem gyöngyből, szeretettel neked!
És ez így ment tovább, amíg mindenki valami szívhez szóló kis meglepetést nem kapott.
- Tudjátok, hogy hívják a cukrászok vizsgadolgozatát? - kérdezte Robi - Desszertáció!
A nevetés lustán hömpölygött végig a folyosón.
- Robi és az ő szóviccei - mosolygott a bajszába Rezső.
Észre se vették, és már fél nyolc is elmúlt.
Ramóna búcsúzkodni kezdett.
- A jövő heti viszontlátásra! Jó hétvégét, és már most is kellemes ünnepeket mindenkinek!
- Köszi! - hangzott kórusban.
- Rami, Izáéknak biztosan kellemetlen, ha azt mondod, hogy viszontlátásra! - vélekedett Robi.
- Drágáim - csapta le a magas labdát Iza - Robinak igaza van, maradjunk valósághűek! Akkor, ha találkozom valamelyikőtökkel, úgy kellene nyitnom, hogy "- De jó, hogy nem látlak?"
Sokadszor is felcsattant a nevetés.
Hasonló verbális ping-pong zajlott még egy ideig, amíg a jókedvű társaság lassan szét nem széledt, ki-ki a saját szobájába.
Különbözőbbek nem is lehettek volna, de meglehet, éppen ezért volt olyan jó megosztaniuk az ünnepi várakozást, és ezért éreztek olyan összetartozást, akkor, december 6-án, az első emelet folyosóján.