Szentföld

Már nem most történt és rég készültem ezt megírni, de valahogy mindig elodáztam, de mint történni szokott, néha a szép emlékek előjönnek, (mivel lassan már csak ezekből élünk) akkor engedek az írási kedvemnek, főleg így, jóval éjfél után, mikor a hajnalcsillag elindul útjára, mint ma éjjel is.

Életünk labirintusa rengeteg olyan, a jövőben bekövetkezendő eseményt rejt magában, melynek mindegyike, függetlenül attól, hogy kellemesen, vagy kellemetlenül éljük meg, kevésbé vagy véglegesen befolyásolhatja, vagy meghatározhatja életünk útját vagy célját. Emlékszem, már gyermekkoromban, sok Verne regényt olvastak nekem szüleim és nagyobb testvéreim, így már akkor kicsirázott bennem az örök utazás magja. Aztán miután önellátó lettem, volt szerencsém elég sokat utaznom. Főleg a hegyeket kedveltem. Sikerült kirándulnom a hazai Kárpátokban, a Tátrában, Zakopanéban és a tiroli hegységekben is, de ahova gyerekkoromtól vágytam és hogy eljutok e valaha, az még a jövő titka maradt. Szilágyzoványon otthon töltött éveimben sokat jártam vallásórára és templomba.
A bibliát tanulva legjobban az Ószövetség mesés leírásai fogtak meg, azon belül is Mózes öt könyve. Így érlelődött bennem az a gondolat, hogy egyszer feljussak a Sínai hegyre, ahol Mózesnek fölírja Isten a két kőtáblára a törvényeket. Ez a régi álmom teljesült hatvanéves koromban. Igen, egyik kedves barátom kislánya, aki éppen teológiai tanulmányait folytatta, egy zarándokútra indult a Szentföldre és a Sínai hegyhez is. Ismerve régi vágyam, fölajánlotta, hogy kísérőm lesz és mindenben segít, ha régi álmom szeretném valóra váltani. Örömmel fogadtam szívességét. Kissé félve, de nekivágtam az egyáltalán nem könnyű utazásnak.
Már rég készültem erről egy rövid beszámolót írni, de mindaddig halogattam, míg most olvastam a neten erről az irodalmi pályázatról. Főleg a mottója fogott meg: Jeles napjaink, az az életünk egyik leg felejthetetlenebb napja.
Nagyon ismerősen cseng, mintha már hallottam volna ezeket a szavakat, igaz román nyelven, de jelentése ugyanaz.
De kezdjük mindjárt az elején.
Egy meleg októberi estén találkoztam Erikával a nagyváradi vasútállomáson. A Szatmárnémeti és Bukarest között közlekedő gyorsvonattal reggelre megérkeztünk a román fővárosba. Mivel az utazási iroda által delegált idegenvezetővel csak délután négy órakor kellet találkozni, volt időnk bőven széjjelnézni Bukarestben. Itt kaptam gyógymaszőri képzést 1965 és 70 között. Nem mondhatom, hogy az akkori időkből általam jól ismert Bukarestből ma sokat tudtam magyarázni Erikának. Nekem is szinte minden újnak tűnt. De ez a nyolc óra mégis gyorsan eltelt és négy órára már az otopeni reptéren voltunk. Itt minden menetrendszerűen történt. A szokásos formaságok után és valami szokatlan izgalom, egy kevés félsszel keveredve, végül elérkezett az idő, hogy az El Al egyik gépére felszállhattam, majd egy tízperces földön gurulás után lassan felemelkedtünk tízezer méter fölé. A hold és a csillagok sokkal közelebb kerültek hozzám.
A szívem úgy százhúszat verhetett percenként, mikor egy bársonyos, kissé rekedt, mélyhangú légi kisasszony, talán látva rajtam a haláltól való félelem gyenge nyomát, kezét finoman arcomra téve megkérdezett óhajtok e valamit inni.
Én, aki igaziból a szilágysági szilvapálinkát szeretem, most automatikusan válaszoltam, méghozzá anyanyelvemen, hogy igen, kérek egy whiskyt!
Ő pedig ugyanolyan kedvesen héberül válaszolt, hogy azt csak az első osztályon kaphatok, én pedig válasszak a különféle üdítők, kávé, tea vagy bor közül és abból a fehéret és a vöröset is kérhetem.
Így nem volt nehéz választanom. Persze, kértem két deci fehér bort. Szeretném megjegyezni, hogy először ültem repülőre, tehát az itteni szokásokat csak elbeszélések alapján ismertem.
Közben gépünk könnyedén le-fel ívelt, mintha az országúton valahol egy hegyes vidéken gépkocsival haladtam volna, csak épp nem kanyarodtunk. Úgy tűnt nekem mintha nyíl egyenesen, mint egy nagy sas, repültünk előre. Aztán kísérőm az előttem ülő székről elővarázsolt egy asztalkát, amelyre a légi kisasszony rá helyezte a nekem járó csomagot. Egy hermetikusan csomagolt szendvicset és egy kartondobozba valamilyen vegyes salátát. Mielőtt még ezekhez hozzá nyúlhattam volna megérkezett a rég várt italom. Le is mondtam az étkezést és felajánlottam csomagomat Erikának. De ő, ki csak úgy madár módjára fogyaszt, csak a salátát kérte, a többit elcsomagolta nekem éjszakára. Én pedig, picit már feloldódva a félelemtől, mohón nyúltam italom után. Kissé meg is meredtek ujjaim amikor megérintettem az alig egy decis műanyag poharat és még az sem volt tele. Eszembe is jutott rögtön, hogy milyen légitársasággal utazom. Mondjuk csak ez, vagy skót lehetett volna. Biztos lesírt arcomról az elégedetlenség, de aztán gyorsan mosolyogni kezdtem és egy régi sztori jutott eszembe.
Valamikor a hetvenes években a máramarosi Borsán teleltem feleségemmel, amikor egy március nyolcadikán, délben asztalunkhoz kérezkedett egy fiatal házaspár és négy mititét rendeltek ebédre. Amikor a hölgy még szeretett volna rendelni kettőt, férje halkan fülébe súgta, hogy nem meghízni jöttünk ide, én akkor csak huszonöt mititét kértem, úgyhogy a következő tíz napon nem óhajtottak asztaltársaim lenni. Valami ilyesmire gondolhatott a légi kisasszony is mint a hölgy férje, hogy ily csekélyre szabta az italomat, vagy nem szerette volna, hogy Bacchusszal együtt szálljak le a gépről. Tehát fogtam áldozatomat, melyet már elég sokáig erősen szorítottam, mintha még azt a kicsit is ki akartam volna préselni belőle és gyorsan leöntöttem a már úgy is jól kiszáradt garatba. Meg ne kérdezzétek, hogy milyen volt az íze, mert a szájpadlás és a nyelvem alatti űrt nem töltötte be.
Majd a Földközi-tenger fölött még egy próbálkozást tettem kisasszonyomnál egy pohár borral, de vagy húszpercnyi várakozás után héberül és angolul is bejelentették, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket és helyezzük az asztalocskákat a helyükre, úgyhogy már a leszállásra gondolva, végleg lemondtam a pohár pirosról is, tudniillik most azt kértem, gondolva hátha a vörösborból nagyobb hordót hoztak a gépre. Amit ellenben meg kell adni a pilótának, minden elismerésem a szakmai tudásáért, úgy tette le a gépet mintha mindig csak a földön gurultunk volna.
A Ben Gurion repülőtér olyannak tűnt nekem, mintha egyenesen egy kis városba érkeztünk volna, mondjuk úgy Babilonba, miután az Úristen összezavarta az ott dolgozók nyelveit, hadd ne tudják megépíteni a hozzáig érő tornyot. Igazából nem értettem sokat abból, amit körülöttem beszéltek. Anyanyelvemen és a románon kívül németül értek még valamit, az pedig, mint ti is tudjátok, errefelé nem nagyon kedvelik Goethe nyelvét. Alig öt perc gyaloglás után persze különféle mozgólépcsőkön és járdákon megérkeztünk egy futószalaghoz, melyről Erika lekapkodta a bőröndjeinket. A csoport, amely 35 főből tevődött össze, gyülekezni kezdett Krisztina körül. Egy szőkés barna, vállig érő hajú nagyon bájos idegenvezető kisasszony, akit az utazási iroda küldött, mindjárt be is mutatta Tomert. Amit Tomerről tudnunk kell, hogy egy nagyon kedves és örökké mosolygós egyetemi tanár volt és régészettel is foglalkozott. No, ő vette át a csoportunkat, és tíz napon keresztül igazgatta útjainkat a Szentföldön. Rendkívüli tudásával, nagyon sok humorral fűszerezve gazdagította ismereteinket. A másik új ismerősünk a sofőr volt, aki több mint 2000 kilométeren át biztonságosan vezette a kényelmes, tiszta autóbuszunkat. Rövid bemutatkozás után az autóbuszhoz vezettek. Miután csomagjainkat elhelyeztük buszunk rakterébe, Tomer elfoglalta helyét a mikrofonnál és elkezdődött a tíznapos zarándoklás a Szentföldön. Majdnem elfelejtem, hogy csoportunkat elkísérte az orsovai ortodox pap is lévén, hogy a csoport nagy része ortodox volt. Kivételesen csak hatan voltunk más vallásúak, négyen reformátusok és ketten Pitești mellől valami szabadkeresztyének. Zorila atya egy nagyon jókedéjű, szimpatikus személy volt, akinek, mint később meglátjuk, meg volt a maga tennivalója a csoportnál.
Így, miután nagyjából mindenkit megismerhettünk, Ávi szép csendesen elhagyta a repülőtér parkolóját és elindultunk a kb. 35 km-re fekvő Tel-Aviv felé, még pontosabban a Sea.net szállodához. Útközben Tomer ismertette a tíznapos programot még részletesebben, mint azt az utazási iroda leküldte volt. Húsz huszonöt perc után meg is érkeztünk a fővárosba, amely mintha csak érkezésünkre öltözött volna ünnepi ruhába.
Errefelé nagyon pazarolják az elektromos áramot, mert minden csillogott-villogott az erős fényben, nem kevésbé a három csillagos szállodánk is, ahol már vártak minket forró kávéval és jég hideg üdítőkkel. Mielőtt ki-ki italát elfogyaszthatta volna már, mint a mesében, mellénk varázsolták bőröndjeinket is.
Közben Krisztina kiosztott mindenkinek egy-egy borítékot, amelyben ott lapult egy elektromágneses kulcs és egy kis papír cédula rajta a szoba száma, no ezt kellett ki-ki a saját csomagjára ráragasztania és csak úgy zsebre dugott kézzel mehettél a szobádba. Ugyanazok a varázslók pár perc múlva, ha nem siettél, már érkezésed előtt, oda szállították a szobád ajtaja elé. Ezt most elmondom nektek, így ment ez reggel is. Én csak kitettem az ajtó elé és majd csak a következő szállodai szobám ajtaja előtt láttam viszont.
Képzeljétek csak, még a lakatot sem tettem rá, és hogy történt, hogy nem, mégsem hiányzott belőle soha semmi.
A szoba igazán megfelelt a homlokzaton feltüntetett három csillagos szállodának. Kényelmes, szép nagy szoba modernül mindennel felszerelve, nem is haboztam sokat, és egy rövid felfrissítő zuhany után mély álomba merültem.
Reggel korán, de frissen ébredtem. A reggeli a földszinti étterem egyik termében volt hét órától. Csak úgy dúskáltunk és válogattunk a sok finomság között. Rengeteg gyümölcs, zöldség, hal és a nagyon sok tejkészítményből igazán nehéz volt választani. Üdítőket is korlátlan mennyiségben lehetett fogyasztani. Húsz-harminc perces reggelizés után mindenki elfoglalhatta helyét az Ávi által már a bejárat elé húzott autóbuszban és elindultunk a tíznapos zarándokútra. Miután az autóbusz kigördült a parkolóból, ami aztán később szokássá is vált, elsőnek mindig Zorila atya lépet a mikrofonhoz és rövid fohászkodás után egy bibliai rész következett, mely összefüggésben állt az arra a napra tervezett turisztikai objektumok meglátogatásával. Majd elmondtuk mindnyájan hangosan a Miatyánkot, aztán Tomer következett, aki történelmi, földrajzi és archeológiai szempontból mutatta be mindezt. Így indultunk el minden reggel, hogy végig járjuk Jézus útját, a születésétől a haláláig, azaz Betlehemtől Jeruzsálemig és mindazokat a területeket, amelyről az Újszövetség tanítása szól nekünk. Jártunk Názárettől a galileai tengerig, Kánaántól a Tábor hegyig és mindenfele, ahol Jézus az élete során megfordult. De mindezekről majd egy következő írásomba számolok be. Most inkább rátérnék utazásom legfontosabb célpontjának eléréséhez. Otthagyva a Szentföld e részét, egy korai reggel, elindultunk a Vörös-tenger felé és egy-két pihenés után délután megérkeztünk Eilát városába, Izrael legszebb tengeri üdülőjébe. Miután elfoglaltuk szobáinkat sétálni mentünk a tengerpartra. A víz nem volt túl meleg, úgyhogy csak inkább a partról hallhattam a hullámok zenéjét. Másnap reggel elindultunk az egyiptomi határ felé. Itt az izraeli személyzettől búcsút vettünk, gyalog léptük át a határt. Ahol, már várt ránk a helyi utazási iroda egyik idegenvezetője saját autóbuszokkal és egy szimpatikus idegenvezetővel, aki csak angolul beszélt, úgyhogy Krisztinának is szerepelni kellet. Ezen a két napon ő fordította a bőbeszédű arab információit. Egy rövid bemutatkozás után elindultunk az előttünk álló, több mint háromszáz kilométerre fekvő Sinai hegy felé.
Útközben, Krisztina fordításában, az egyiptomi idegenvezetőnk bemutatta a Sínai hegy lábánál fekvő turisztikai központot, ahová a nem túl kényelmes autóbusszal igyekeztünk. Már érkezésünkkor észleltem, hogy mintha egy erődítménybe lépnénk be. Akár mintha egy határnál lennénk, csak útlevél ellenőrzés után engedett át a fegyveres személyzet. Miután minden követelménynek megfeleltünk, egyenesen a szállodához hajtottunk és egy rövid pihenő után, a Szent Katalin kolostort kerestük fel. Az objektum egyik legfontosabb része. De hadd mutassam nektek is be egy kicsit az itteni látnivalókat. Itt két olyan zarándoklathely van, melyet a modern zarándokok meglátogatnak, bár inkább kíváncsiságból, mint hithűségből. Az egyik a Sínai-hegy, a másik pedig a hegy lábánál épült Szent Katalin kolostor.
A Szent Katalin falu a kolostor közelében van, nemrég még Al-Milga volt a neve, de turisztikai szempontból lényegesnek vélték Szent Katalin falunak átkeresztelni. Napjainkban a falu inkább már egy modern üdülőhely, mint zarándoklathely. A helyiek ezt kihasználva túrákat szerveznek a hegyekbe és minden körülményt megteremtettek, hogy fogadni tudják a látogató áradatot.
A Szent Katalin kolostor nem egy múzeum, akármilyen hihetetlen, ez ma is működő kolostor, huszonkét szerzetes él jelenleg a falai között és fennállása óta, egy percre sem szünetelt a liturgia. A szerzetesek sorban be vannak osztva az itteni szolgálatra. A szerzetesrendet a IV. században Heléna bizánci császárnő alapította. A legenda szerint éppen ezen a helyen volt az égő csipkebokor, ahol Mózes megkapta az isteni kinyilatkoztatást. Az elnevezést Szent Katalin alexandriai mártírról kapta, akit hite miatt végeztek ki.
A kolostor nagyon megváltozott az utóbbi években. Alkalmazkodott az idegenforgalmi igényekhez, falai között szálloda működik. Nemrég II. János Pál pápa is meglátogatta a kolostort.
A kolostortól két út vezet a hegytetőre, a Teve-ösvény és a Bűnbocsánat ösvénye. A Teve-ösvény, nevéből jól következtethetünk rá, hogy tevével is jól járható. A másik az 5 km Gyalog út és mindkettő a Bűnbocsánat lépcsőjével folytatódik. A növényzet félsivatagi és az itt megtalálható ciprusok hozzávetőlegesen ötszáz évesek, ezek a kút mellett állnak.
Itt van egész Egyiptom legmagasabb csúcsa, 2642 méter magas. Az ide vezető út könnyen követhető. Ez az egyetlen csúcs, melyet érdemes meglátogatni, ahol egy elhagyott ortodox kápolna áll. Az Írás szerint, itt kapta meg Mózes a két kőtáblát és beszélt az Istennel. A másik kettő sajnos törmelékhalom, ahol valaha rendőr bázis állt. Mégis megéri megtenni ezt a fárasztó utat, hiszen tiszta időben egészen a Vörös-tengerig ellátni.
Este a vacsoránál Krisztina ismertette az éjszakai programot, különösen kitért, az út nehézségeire, nem akart senkit lebeszélni, de szerette volna, ha mindenki erejéhez képest vállalja az öt kilométeres gyaloglást a nem túl könnyű sziklás ösvényen, vagy tevegelést, plusz a nyolcszáz lépcsőt a Sinai hegy csúcsára. Papírral, ceruzával kezében, mindenkit egyenként megkérdezett, nem véletlenül engem hagyott utolsónak, és halkan meg is jegyezte, hogy tizenöten itt maradnak a szállodában, és arról is szólt, hogy csak reggel kilenc, tíz felé érkezünk vissza. Azt is elmondta, hogy nagyra értékeli az eddigi teljesítményemet, és hogy nem szeretne lebeszélni, de ez a szakasz egészen más, és még van két órám az indulásig, hogy gondoljam át a dolgokat. Most szívem elkezdett sebesen dobogni. Most mikor itt vagyok egy karnyújtásnyira, hogy legrégebbi álmom teljesülni látszik, most adjam fel!?
Éreztem, hogy most először a nyolc nap alatt, Erika is elbizonytalanodott.
Habár nem mutatta, de nem is úgy bátorított, mint eddig. Sosem tudtam meg, hogy Krisztina érvei voltak rá ilyen hatással, addigi bizalma hagyott alább, vagy valamilyen balesettől féltett. Így a döntésben magamra maradtam.
És döntöttem.
A tizenegy órai találkozóra elsőnek érkeztem Erikával. Látni kellet volna az emberek arcát, ahogy érkeztek, és hallani halk morajukat, mikor megláttak a várakozók között. Még Zorila atya is meglepődött, de jól elrejtette csodálkozását. Aztán a húsztagú csoport elindult a taxiállomás felé, mint erre felé viccesen hívják azt a helyet, ahol a beduinok várják tevéikkel a turistákat, hogy huszonöt dolláros fuvarjukkal megkeressék a nem könnyű mindennapi kenyerüket. Egy húsz perces gyaloglás után, meg is érkeztünk a teve táborhoz. Az állatok szép csendben várták, utasaikat. Egy része csoportunknak a tevegelést választotta, mi is ezekhez csatlakoztunk. Egyugyanazon gazda két tevéjét választottuk. Az állatok parancsszóra lefeküdtek, megkönnyítve ezzel, hogy nyeregbe szálljunk. Majd ugyancsak gazdájuk parancs szavára szépen felálltak. Óvatosan, hogy ki ne pottyanjon utasuk a nyeregből. Először feltérdeltek első két lábukkal, akkor egy picit hátra billentem aztán teljesen felálltak hátsó lábukra, a nagy szintkülönbség miatt könnyen áteshettél az állat fején, ha nem kapaszkodtál keményen és csak aztán egyenesedtek ki felemelkedve első lábaikra. Én mindvégig keményen szorítottam a nyereg karfáját. Így indult el, mintegy vezényszóra, karavánunk a hegy lába felé.
Csoportunkon kívül még sokan csatlakoztak hozzánk. Figyelmeztettek, hogy senki ne használjon semmi világító testet, mert az állatok megijedhetnek és a szakadékos, szűk teveösvényen akár kellemetlen eseményben is lehet részünk.
De nem is volt szükségünk a mesterséges fényre, nagyon jól látható volt a táj, melyet bevilágított a telehold és a körülötte ragyogó csillagok. Mivel az égbolt teljesen tiszta volt, az ötven perces tevegelés alatt, gyönyörködni lehetett a tájban. A két teve szorosan egymás után haladt s mivel mindkettőt ugyanaz a beduin vezette, Erika sokszor hátra fordulva, mesélte nekem a látottakat. Amellett még én is sokszor érzékeltem, hogy tevém szinte hozzátapad a sziklához, jól odaszorítva lábam, ha mellettünk mély szakadék tátongott. Ha lefele jövő karavánnal találkoztunk, akkor embereink jeleztek egymásnak valami furcsa füttyentéssel és csak a kitérőkbe várták meg egymást.
Így érkeztünk meg a hegy lábához, ahol egy finom arab kávé mellet bevártuk a gyalogosokat és nekivágtunk a lépcsőzésnek. Ezeket a lépcsőket a sziklában egyetlen szerzetes készítette. Úgy akart bűnbocsánatot nyerni, hogy lehetővé tette az emberek számára, hogy eljussanak egészen Illés próféta pihenőjéig, mely egy gyönyörű hely.
Ezért nem is hasonlítottak sem az Eiffel toronyi, sem a Notre-dami, vagy sok vár és kastély általam már megjárt lépcsőjéhez. Először is nincs kiépített korlát és a lépcsőfokok magassága és szélessége is aránytalan. Nagyon sok közülük, ha nem pont a közepére lépsz, kimozdulna helyéről és sok helyen olyan szűkek, hogy csak libasorban lehet haladni mert két ember nem fér el egymás mellett.
Bizony, ismét jó bő órába került amíg fölértünk a csúcsra. Fáradtan, nagyon fáradtan értem fel, de szívemben valami különleges várakozással. Több százan lehettünk a csúcson és ismét a világ számtalan nyelvét lehetet egyszerre hallani. Ki halkabban, ki hangosabban imádkozott vagy épp a természet csodálatos szépségeiben gyönyörködött. Egyesek a sziklákban kifaragott ortodox kápolnát csodáltak meg, mások fölkapaszkodtak egy magasabb szikla csúcsára, megint mások csendben meditáltak, de egy biztos, hogy mindenki a kikeletet várta, hogy a Vörös-tenger fölött, megjelenjenek a nap első sugarai. Úgy, mint Mózes, sok ezer évvel ezelőtt. Úgy éreztem, mindenkiben él egy remény, mindenki valami különlegesre vár, valami csodára.
Igen, én is vártam valamire.
Reggel fele mindenki elcsendesedet, utolsónak az esthajnalcsillag hagyta el őrhelyét és keleten a tengerből kiemelkedett az első vörös fénysugár. Ebben a pillanatban, mintha csak a Sinai hegy sóhajtott volna egy nagyot egy öröm halk kiáltást hallottam, mely egyből babiloni hangzavarba váltott át. A mi csoportunk is Zorila atya köré gyűlt össze. Ő egy magasabb sziklán állt, mi pedig leraktuk elébe, a Kánában vásárolt kis, borral teli üvegcséinket és a kifliszerű apró kenyerecskéket. Egy rövid ima után, mindezeket megszentelte ortodox szokás szerint, mi meg református módon el is fogyasztottuk és csendben leindultunk a hegyről. A lejövetel még fárasztóbb volt, mint fölfele. Sokszor fél percet is kellet a támaszkodó lábon vesztegelni, míg biztos támaszpontot találtam; közben igyekezni is kellett, mert a tömeg szinte lesodort a lejtőn. A hegy lábánál egy kicsit pihentünk, aztán most mi is gyalog tettük meg az öt kilométert, hogy kísérőm a táj e részét is szemügyre vehesse. Így bandukoltunk vissza a kolostorhoz, hol mi hagytunk másokat magunk után, hol minket előztek ki mások.
Egy biztos, hogy Erika jól feltöltött bazárszerű válltáskája teljesen kiürült mire visszatértünk. A sok kéregető arab gyerek közül az utolsónak még karóráját is odaadta. Sajnos, a Ceaușescu hetvenes évei jutottak eszembe, amikor nálunk is megörült egy gyerek egy rágóguminak vagy egy golyóstollnak, vagy a nagyobbak, egy külföldi cigarettának. Végig a kolostorig, apró kicsi kezek emelkedtek az égbe, remélve, hogy nem üresen eresztik le őket. Nem elsőkként, de nem is utolsónak tértünk vissza a mieinkhez. Úgy a középmezőnyben érkeztünk. Elismerem, az utolsó métereken már csak vonszoltam magam és Erika kifogyhatatlan erejét vettem igénybe.
Hogy milyen volt a fogadtatás?
Számomra felejthetetlen.
Viharos taps és örömkiáltás fogadott. Mindenki gratulált személyesen, de elsőnek Krisztina lépett hozzám. Átölelt, megcsókolt és megkönnyebbülve, szemei megtelve könnyekkel így szólt: te nem vagy teljes és mégsem vagy hiányos. Tíz éve vezetek csoportokat a Sinai hegyre, ne haragudj, ha tartózkodtam az induláskor, hiszen nálam te voltál az első. Biztos voltak már vakok, de az én életemben te voltál az első. Erikának is köszönök mindent.
Kérlek, ne neheztelj senkire a csoportból sem, ha nem igazán szavaztak bizalmat neked az induláskor. Láttam, nagyon jól láttam, hogy csalódott voltál, de most annál jobban örül mindenki. Egy pár percig nem tudtam megszólalni. Bárhogy szégyelltem is, nagy, öröm könnycseppek gördültek ki szememből. Tudom, hogy fogyatékos sorstársaim ennél sokkal nehezebb próbákat álltak ki. A világ legmagasabb csúcsait mászták meg, vagy mások fantasztikus teljesítményekre voltak képesek, de nekem akkor, ott. Igen, ez jelentette egy régi álom beteljesülését.
Leírtam most mindezeket, mert a pályázat mottója emlékeztetett és mindig eszembe juttatja Krisztina szavait.
Igen, mint a hegyen oly sokan én is vártam valamire. Valami csodára, nem okvetlen arra, amit ti gondoltok, nem. Mégis vártam valami lélektani változásra e zarándoklat után. Még több várakozással és persze nagyon sok és gazdag ismerettel tértem haza. A naplómba pedig, mint életem legjelesebb napjai kerültek bejegyzésre.