Tandem

Ha személyiségi jogai miatt nem lehet nevén nevezni a feleséget, hívjuk akkor Gizinek. Ebben az a jó, hogy minden állítás, ami nem tetszik a Feleségnek, az Gizire érthető. De fordítva is igaz. Vagyis: minden dicséret, amit Gizi kap, automatikusan a néven nem nevezhető Feleséget illeti.

Az egykor szép Giziből mára kissé előregörnyedő nénike lett, de vonzerejét mindmáig megőrizte. Ezt leginkább a folyamatosan fejlesztett, s talán mesteri szintre emelt főzési tudományának köszönheti. Még halászlé kockából is különb halételt tud készíteni, mint frissen kifogott halakból egy szegedi vagy bajai mesterszakács. Élete párja hajlandó ezt bármikor írásba adni, elég ehhez Gizi szemöldökének határozott mozdulata.
Az „Urát" nevezhetjük Janinak, szintén a személyiségi jogokra tekintettel. Jani felesége nem volt zsörtölődő hajadon. Sokkal inkább szerény, kifejezetten alkalmazkodó teremtésként ismerték. Fiatalasszony korában aztán kiderült, hogy egy picit azért más a természete. Ezt az esküvőjük után hamar be is bizonyította. Akkor már bátrabban szembeszállhatott Janival, s nem mindent elfogadó angyalként kellett viselkednie. Például ő is szerette volna használni első közös szerzeményüket, egy kis zsebrádiót, de érezte, hogy Jani ezt meg fogja tagadni. Mert egyértelművé akarja tenni, ki viseli a kalapot a háznál. Ez viszont remek alkalom lett Gizi számára, hogy ő is kezdjen küzdeni jogaiért. Így hát nem engedett, vállalta inkább a hisztéria vádját. Férfiúi mivoltának nyomatékosítása érdekében Jani erre úgy csapta földhöz a rádiót, hogy az alkatrészként sem lett volna többé felhasználható. Gizi rájött, hogy túllőtt a célon. Ijedtében összesepert minden kis darabot, beleöntötte az egészet egy gödörbe az utcán, kapart rá némi homokot, s ezzel az ügy tulajdonképpen el lett temetve. Ám egyáltalán nem elfelejtve! Az aranylakodalmukig szóba került még többször is az eset. Ilyenkor Jani azzal érvelt, hogy felesleges felhánytorgatni az ügyet, mert egy kis kedves rádiót nem vág az ember ok nélkül a földhöz. Gizi ezt másképp látta. Ő nem tett volna ilyet, az ő békés természetével nem egyeztethető össze ez az erőszakos magatartás. Őt kielégítette az, hogy feszíti a húrt ameddig csak lehet, a robbanást átengedte Janinak.
A későbbi készülékek már nem lettek annyira kedvesek, hiszen nem gyakran vásárol az ember rádiót a nászúton. Ha tudták volna, milyen rövid életű lesz, még azt a kétszáz forintot sem adják ki érte. Ma már homály fedi, miért fájlalta Gizi annyira az elvesztését. Talán boldogságuk homok alá temetett, megrázó szimbóluma lett a számára. Közös életútjuk ugyanis nem volt aszfaltozva. Úgy érezte, hogy elhanyagolt, rögös, kacskaringós, tele van kátyúval. Jani különösen sokat tett azért, hogy száműzze életükből a virágos mezőkön való boldog tandemkerékpározás élményét. Akkor kezdett elromlani a helyzet, amikor alkalmi italozások után Jani szeszmámoros fejjel jött haza. Gizi ilyenkor okosan félreállt az útból, s kerülte az összetűzést. Felületes szemlélő számára ekkor még idillikus párnak tűnhettek. Nem Gizin múlt, hogy mégsem azok lettek. Mert Jani később éjszakára is kimaradozott. Gizi ezt mégis jobban tűrte, mint egy elsózott ételért kapott kritikát. Bosszantani leginkább ezzel lehetett. Ha bosszúsan is, de ő csak várt türelmesen, amíg véget ért a kimaradozó időszak. A magányosan töltött estéken szorgalmasan fejlesztette főzési tudományát. Tanulmányozta a szakácskönyvek által kínált számtalan receptet, mintha tudatosan készülne valamire. Előrelátásból mindenképpen jelesre vizsgázott. Mert Janit a fantasztikus szintre fejlesztett húsleveseivel és az elképesztően finom töltött káposztájával egyre jobban magához láncolta. Rendszeresen elcsavargó házőrző kutyával teszik ugyanezt. Az ilyen kutya egy idő után szemlesütve kéri gazdája bocsánatát. Így lett Janiból is lehajtott fejű, tetteit megbánó öregúr. Most hálás már azért, hogy egész nap papucsban csoszoghat otthon és Gizi szemrehányás nélkül teszi eléje a reggelit, az ebédet, a vacsorát. Lehiggadt fejjel tudja már, hogy nincs még egy olyan földi lény, akiért elhagyná egy ilyen remek asszony gyönyörűen megterített ebédlőasztalát.
Aranylakodalmuk megünneplésekor Gizi felülmúlta önmagát. Konyhaművészete ekkor jutott a csúcspontra. Hetekkel korábban megkezdte a készülődést: átolvasott minden számításba vehető receptkönyvet, jegyzetelt, újraolvasott és jókora listát készített az elengedhetetlenül szükséges hozzávalókról, majd megkezdte a bevásárlást. Többször végigjárta a környék boltjait, nem kímélt sem időt, sem pénzt, sem fáradtságot.
Az ételek elkészítésének megkezdésekor első lépésként kitiltotta Janit a konyhából, aki ezt ellentmondás nélkül tudomásul vette. Könnyen belátta, hogy jelenlétével inkább gátolja, mint segíti a munkát.
Ezekben a napokban Gizi a pihenéssel törődött a legkevesebbet. Szinte éjjel-nappal sütött, főzött, takarított, s órákkal a vendégek érkezése előtt megterítette a hatalmas ebédlőasztalt. Most nem sajnálta előszedni a nagyszülők örökségeként féltve őrzött porcelántányérokat, tálakat, az ezüstnyelű evőeszközöket és az ezüsttálcákat. Szépítkezésre legfeljebb egy órája maradt, fodrász, kozmetikus szóba sem jöhetett. De az ezúttal tényleg csodálatosan megterített asztal és az ételek illata fontosabb volt Gizi számára, mint a felesleges cicoma. Érthető, hogy szépsége így kevesebb dicséretet kapott, mint a feltálalt ételek. Gizi számára mégis Jani bókjai voltak a legfontosabbak, és a hatalmas virágcsokor, amely mellett ott lapult ötven év késéssel egy szappantartó méretű zsebrádió.
Érdemes megjegyezni, hogy szakácstudományi ismereteit Gizi az aranylakodalmuk után is igyekezett bővíteni, hiszen Jani most, a békés családi légkörben már sokkal bátrabban meri kritizálni az ételeket. Csak azzal nincs tisztában, hogy egy nem kellően átgondolt megjegyzés hatására Gizi esetleg hirtelen mozdulattal fejére löttyintheti a frissen kikevert, de figyelmetlenségből enyhén elsózott csokoládépudingot.