Ütős mikulásnap

Mindenki azt kérdezi, miért nem előbb szántam rá magam.

Hogy miért nem? Mert féltem. Attól leginkább, hogy a maradék is eltűnik. Elég jó volt erre az esély, hiszen hárman versengtek a célba jutásért. Mások házat, szép vagyon, fantasztikus fogsort vagy gyönyörű testalkatot örökölnek. Nekem egy frankó genetikai gikszer jutott. Később, virágzóan tevékeny felnött koromban hozzájött egy jó adag glaukóma, ami úgy rohant le, hogy alig hagyott maga után valami kis látást. És talán, mert három a magyar igazság, nesze nekem szürkehályog is. Teltek az évek, tűntek a színek, tompultak a fények. A gyerekeim felnőttek, unokáim lettek. A barátnőim időnként siránkoztak, hogy öregszenek, ráncosodnak. Mindig nyugtattam őket, hogy egyetlen ráncot sem látok rajtuk. Mellesleg magamon sem. Jut eszembe, van még egy jó módszer a ránctalanításra. Bizonyos kor után, minden évben hízni kell egy-két kilócskát. Így aztán, a lazuló bőrünk, mindig szépen kifeszül.
Jó, jó, mondom tovább a történetet. Szóval ahogy vakultam, vakulgattam, igyekeztem jól megtanulni a szakmai fortélyokat. Akár csak Kis Vuk, figyeltem a szagokra, meg a szélre. Csak Ő csukott szemmel csinálta, én meg nyitott szemmel voltam kénytelen. Sok furmányos praktikát javasoltak a profi vakok. Ezekkel se mondhatom, hogy ihaj, csuhaj, meg juhéj, de legalább úgy-ahogy, ment valahogy. Előfordultak kisebb balesetek, mellényúlások, ki- és felborulások. Aligha dicsekedhetek azzal, hogy békés beletörődéssel viseltem, de legalább egyszer sem gyújtottam fel a házat. Fakanál nyelet azt igen, de abból is csupán kettőt, és nagyon hamar eloltottam.
Történt pedig a minap, hogy összefogtak a világ genetikusai, szemészei, szemészgenetikusai, és mindahányan rácuppantak a retinára. Hirtelenjében mindegyik tudni akarta, a sok százból melyik az a huncut génecske, amelyik morbid viccet csinál a gyanútlan látókkal, és a kevésbé szerencsésektől úgy lenyúlja a szemük világát, hogy azok csak pislognak az egyre feketébb sötétségben. Ingyenes genetikai vizsgálattal édesgették magukhoz a célcsoportot. Na ha ingyér van, akkor usgyi! Tán még az is RP-snek vallotta magát, aki ki sem tudta mondani, hogy retinitis pigmentosa. Mivel nekem papírom is van róla, tiszta lélekkel botorkáltam el a doktor úrhoz. Alaposan egymás szemébe néztünk. Mondjuk Ő azért az enyémbe kicsit alaposabban. Pár csepp vér a kémcsőbe, majd három hónap várakozás. Megvolt az eredmény. Lebukott a kis szín- és fénytolvaly. Sajnos elkapni még nem lehet, de az a sok-sok szemész, genetikus meg szemészgenetikus, mind a nyomában van. Ám nem azért kezdtem bele nagy lendülettel, hogy itt legyen a mese vége. Csak most jön a fordulat. Kapaszkodj, mert én magam is beleszédültem!
Szemeimben elmerülve a doktor úr tett egy ajánlatot. Nem, nem olyant! Megkérdezte, akarnék-e a szürkehályogtól megszabadulni. Hát, akarni akarnék, csak kissé be vagyok tojva attól, hogy mi lesz utána. Meg hát, izé, másik szemész is pedzegette, de hát, na, hát nem is tudom. Ennyi hát után nem ragozom tovább. Átgondoltam hogy mennyi a veszíteni valóm. Aztán döntöttem. Mielőtt visszarettennék, hamar jeleztem is hogy belevágok. Vagyis belevághat. Az esélytelenek nyugalmával vártam a műtétet. Szerencsémre, nem sok időm maradt, úgyhogy igyekeznem kellett rendezni a szükséges előkészületeket. A nagy napon hajnalban keltünk, mert reggel hatra vártak a kórházban, tőlünk úgy hatvan kilométerre.
A Mikulás éppen akkor fogta be Rudi szarvast a csengős szánba, hogy mielőbb széthordja a kis csizmákba a rengeteg holmit, amivel dugig volt a puttonya. Az én jó párom nem szeret késni, így oda is értünk fél ötre. Dehogyis! Nem a csengős szánnal. Az autónkkal, amibe csaknem befagyott a seggünk, mert még a portás sem volt sehol. Fél hat után bemehettünk, ezután felpörögtek az események. Kilenc órakor ágyam is volt. Ronda, régi, kifeküdt, fehér vasszörnyeteg. Négy társával együtt, ropogós, fehér ágyneművel idézték meg a nyolcvanas éveket. Akkor még ifjoncok voltak, szaglottak a friss mázolástól, és vidáman nyiszorogtak a feszes rugóik a betegek alatt. Mostanra kissé megkoptak, a rugóik gödrösre nyúltak, de legalább elillant a festékszaguk. Megtelt a kórterem. Ahogy ez már a nők között lenni szokott, bármilyen korúak és bárhonnét érkeznek, mi is hamar összebarátkoztunk. Akik már jártasak voltak a témában, bizonygatták hogy nincs mitől félni. Én még csak nem is izgultam, magam sem értem miért. Nagyjából fél óránként jött a következőért a nővérke. Ehettünk, ihattunk, pisilhettünk. Utóbbi egyenesen kötelező feladat volt. A nálam jóval idősebb társaságban én voltam a legvakabb. Meghozták az ebédet és éppen ketten segédkeztek, hogy megtaláljam a dobozt az étellel, amikor én kerültem sorra. Na gondoltam, legalább nem böfizem képen a műtős csapatot, majd eszek utána. A papucsomban, valamint egy zöld, az ágyneműhöz hasonlóan ropogósra vasalt, lábszárközépig érő vászonköntösben csoszogtam a nővérkébe kapaszkodva. Ebben a negyventől száznegyven kilósig, minden méretre megfelelő, derékban körbekötős göncben olyan lehettem, mint egy kínai kel. A műtő előterében a kollekció kiegészült egy pár gumírozott szélű zacsival a lábaimra, egy másikkal meg a fejemre. Ahogy elképzeltem a fantasztikus összhatást, kirobbant belőlem a röhögés. Mire eloszlott a vízió, máris ott feküdtem egy vasalódeszkányi műtőágyon, amiről lelógott a két karom, a fejem satuban. Átfutott az elmémem, hogyan férhet el ezen egy, az én hetven kilómnál kétszer akkora ember. Aztán kaptam egy olyan csini csomagolást, amitől világossá vált hogyan is. Valami ponyvaszerű takaróval úgy bebugyoláltak, hogy az simán megtartott. Csak egyik karom lógott ki, abba kötődött az infúzió. A képemre maszkot kaptam, alatta az orrom lyukaiba illeszkedő csövecskékkel, amikből máris érkezett a hűvös, lenge oxigén-lég. Mindezt lefedték még egy ponyvával. Most vigyorogj, bíztattam magam, mivel kezdett cserbenhagyni a virágos jókedvem. A további részletektől megkímélek minden gyengébb idegzetűt. Nem, fájdalmas az valóban nem volt. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy kellemesen telt el az a negyedórácska. Voltak érdekes élmények, látványok. Végül eljött a pillanat, amikor felkerült egy átlátszó műanyag burkolat a kész műre. Lebontották rólam a csomagolást. Valaki a két karomat fogva segített felülni a vasalódeszkán.
Felültem. És szembenézett velem egy arc. Sötét szem, szemöldök, bajusz, a fején pedig zacsisapi. Képtelen voltam mozdulni. Ültem, néztem. És elbőgtem magam. Persze a taknyom, könnyem, addig is folydogált a macerától. Láttam! Érted? Láttam az ember képét! És Ő mosolygott. Segítségével lekecmeregtem a vasalódeszkáról. Amíg a nővérke visszakísért a kórterembe, áhítattal bámultam meg mindent. A szobatársaimat is. Akik ijedten kérdezték miért sírok. Baj van? Az orrom fújogatva dadogtam a csodáról, amit épp átélek. Pár óra múlva hazaindulhattunk. Még órákon át szivárgott a könnyem, kicsit viszketett a szemem, elkelt a műanyagbúra védelme a meggondolatlan mozdulatoktól. Nagyon, de nagyon furcsa lett a világ. De láttam! Többek között, még a kórház folyósóján az életem párját. A hangja olyan, a keze is. Hű a francba! Biztos ez az, akihez huszonkét éve feleségül mentem? Tartózkodtam attól, hogy alaposan megbámuljam. Pedig jó lett volna néhány egyértelmű bizonyíték. Ő ha tartott is a „viszontlátástól", nem mutatta, csak vigyorgott. Hja, akárhogy nézhetek ki, neki azért nem volt akkora meglepetés. Csak vigyen haza! Alig vártam, hogy otthon legyünk.
Állt előttem a leányom, csak nézett rám mosolyogva. A szeme ilyen kék volt azelőtt is? És az unokáim. Ó, egek, de gyönyörűek! Megilletődött mosollyal nézegették a műanyag monoklim alól patakzó könnyeimet. A látásvesztés során eléggé megviselt, hogy képtelen lettem a szemkontaktusra. Most, hogy újra látom a szemeket, úgy éreztem eleinte, mintha behatoltam volna valamilyen intim területre. Nem is emlékeztem már, milyen szépségesek a különféle íriszek! Meg kellett tanulnom újra beléjük nézni, elfogódottság, zavar nélkül. Ugyanakkor szembesülni az idő múlásának következményeivel. Be kell vallanom hogy tartottam a tükörrel való találkozástól. Végül egy fogmosást követően estem át a traumán. Uh, na ne! Ez a banya lennék? Na, öreglány! Akartad Te ezt látni? Mostanában nem vagyok rám kíváncsi.
Folyton a vakos módszerekkel estem neki mindennek, amikor beugrott, hogy halló, nézzél már, mert esetleg láthatod! Eleinte még a wc papír mintázatának láttán is meghatódtam. Figyelgettem ami mindig kéznél volt, a kezeimet. Piszkosak? A pörkölt meg a nokedli a tányéron, de furcsák! Én aki rajzoltam, festettem, hogyan felejthettem el, hogy vannak csillogóan fényes és árnyékos részek, amik nyilván sötétebbek. Minden, minden olyan szokatlan. A fények, a határozott körvonalak meg a színek! Elgyönyörködtem abban, ahogyan a víz csillogó buborékokat vet, amíg a csapból a pohárba zubog. Azt sem tudtam, mit is akarok látni előbb, csak kapkodtam a fejemet, amikor eszembe jutott valami. Újra megnéztem a régen festett képeimet, az elmúlt évek során készült családi fotókat. Leírhatatlan! Akárcsak a kék ég, az örökzöld, vagy lombjuk vesztett fák, a házak látványa ahogyan a nap szikrázik a havon, ami rájuk telepedett. Tél után érkezett a többi évszak, mindennel, amit megint láthattam. A fű, a nyíló virágok tavasszal, nyáron a kempingünk tündöklő kis tava, majd az őszi erdő. Felsorolhatatlan. Nem lehet betelni az unokáim látványával, ahogy játszanak, okosan figyelnek, a szemembe néznek. A körülöttem élőknek meg kell szokniuk, hogy már nem a kezemnek kell mindent megmutatni. És én is tanulom elfogadni az átalakult arcokat, alakokat. A kis herceg állítja, hogy ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan. Nemes gondolat. Vajon hogyan boldogult volna szegényke a bolygóján, ha csak a szívével, a fülével, az orrával meg a bőrével lát. Ugye, ugye? A világ fantasztikusan szép! Jaj, annyira nagyon hiányzott! Főleg az unokáim cseperedését vágytam látni és normális mamaként játszani velük.
Amikor már inkább vak voltam, mint látó, félretoltam a reményt az elfogadás útjából. Így volt könnyebb akkor. És most mennyi mindent visszakaptam, amikről azt hittem, örökre elvesztek. Nincs olyan nap, hogy ne éreznék hálát. Hála az orvosnak azért, hogy először a jobb szememet javasolta műtétre. Mert három hónap múlva a bal szemem is lehetőséget kapott, de azon maradt a sűrű homály. Valószínűleg a kis génkalóznak köszönhetően. Ha előbb ezzel kezdjük, a jobbal már nem kísérleteztem volna. Hála annak, ami, vagy aki a dolgokat így rendezte! Legyen az a jó Isten, a véletlen, az univerzum, vagy az életünk könyvét megíró, irányító sors. Amikor időnként nekikeseredek, becsukom a jobb szemem és körül pillantok a ballal, hogy sose felejtsem el, bármi történik is, milyen szerencsés vagyok. Ha a saját szememmel nem látom, el sem hiszem, hogy látok. Látok, látok, látok! Meglátultam emberek!
Utóirat: A barátnőim nem taposták egymás sarkát, hogy az új szemem elé kerüljenek. Jaj, lányok, lányok! Kit érdekel, mennyi ránc van a szemeink körül, ha csak ennyi az ára a látás csodájának? Mindannyian gyönyörűek vagyunk. Végül elárulom, hogy a doktor úrnak is nagyon szép kék szemei vannak.