Kicsi falum

Kicsi falum

Nékem itt a világ közepe!
Ez gyermekéveim boldog helyszíne,
Itt tanítottak járásra, beszédre,
Innen van értelmem első pár emléke.

Apró gyermek voltam, mikor kézenfogtak,
A nagyvárosba vittek, hogy tanuljak.
Ha felnövök, majd ott boldoguljak,
Visszajönni talán ne is gondoljak.

Magával ragadott a nyüzsgés ifjabb koromban,
Sok helyen megfordultam a kerek világban.
Sok szépet, jót, kedveset láttam,
De a helyem valahogy sehol meg nem találtam.

Láttam pezsgést, nagyvárosi életet,
Nagy, magas házakat, apró, szűkös tereket,
Láttam metrót, villamost, trolit és hévet,
Láttam hipermarketet, vidámparkot és állatkertet.

Bejártam messzi tájat: hegyeket, völgyeket,
Tarajos hullámaival integettek a tengerek.
De csak mégis azok a legkedvesebb képek,
Melyek felidézik a boldog gyermek éveket!

Hogy bámultam annó hosszú órákon át
Az iskola egy-egy rácsos ablakát,
Melyen keresztül láttam az ég darabkáját,
Ami felidézte az otthon édes szabadságát!

Hogy vártam mindig azt a csodás pénteket,
Hogy édesanyám megfogja megint a kezemet,
Néztem hazafelé a friss vetéseket,
Petőfi világát, a nagyszerű alföldet.

Szép a tenger tarajos, kék hulláma,
De szebb a búzatábla aranyló kalásza!
Szép az erdő regényes, zöld tája,
De szebb az alföld délibábos pusztasága!

Hogy sorakoznak: repce, búza, kukorica,
Imitt-amott tarkállik benne a mák, a paprika.
Hogy zöldell a legelő, maga a puszta,
S átjárja a határt a lekaszált széna illata.

Messziről hírdeti a falut a templom tornya,
Takaros kis házak tünnek fel sorba.
Kígyózva kanyarog a falun a sok kis utca,
A telihold mindet ezüstös fénybe vonja.

A hajnalt a nyitnikék köszönti,
Eresz alatt a fecske fiókáit eteti,
Rigó a cseresznyefán párját füttyögeti,
Fészkén a gólya szárnyát meglebbenti.

Egy-egy nyári zápor után az árkok megtelnek,
A pocsolyákban ebihalak, békaporontyok lebzselnek.
A nedves réteken gulyák, nyájak legelnek,
S a házak felett szivárványok ívelnek.

Az utcákat járom csendesen,
Itt-ott kuvasz vakkant rám mérgesen,
Máshol egy macska mosakszik álmosan, szelíden,
Azután egy porta ásít rám elhagyottan, üresen.

Egy asszony az udvaron tojást festeget,
Egy másikon valaki terítőt varr, hímezget,
Egy férfi a kertben szőlőt metszeget,
S egy öreg néni a kapuban sepreget.

A sarkon a posta épülete áll,
Táncos asszonyok csoportja buszra vár,
A bolt, a kocsma... csupa zsibongó tanyák,
Odébb a művelődési ház, könyvtár vár.

Kanyarodva ránk köszön az iskola,
Mellette nevetve integet az óvóda,
Mögöttük a templom magas tornya,
Híveket misére szólít a harang szava.

A templom mögött a temető húzódik,
Benne a sok ős nemzet némán álmodik,
A síroknak feledés lepte be hantjait,
Keresztet vessen, ki arra vetődik!

A falu végén a benzinkút áll bámulva,
Alig tőle horgászok ülnek a csatornapartra,
Másik végen halastó, rajt' a halász csónakja,
Egy jó délelőtt az ember az egészet bejárja.

Nincsen ennek a falunak semmi nevezetessége,
Nincs híres írója vagy nagy zenésze,
Hős tett nevét a történelembe be nem véste,
Unalmas porfészek ez az idegen szemébe.

Hanem annak, aki itt lakik, porfészek nem lehet!
Tegye meg mindazt érte, amit megtehet!
Vessen, arasson, művelje a földeket,
Ásson, kapáljon, maggal hintse be a kerteket!

Mert sziget ez a falu a nagyvilágban,
Kis haza a nagy magyar hazában!
Oázis a széles alföldi pusztaságban,
Békés otthon a rohanó világban.

Kicsi falum, mindig haza vágytam,
Gyermekként mindig arról álmodtam,
Hogy lesz majd itt otthonom, saját házam,
Hosszú utat tettem meg, de rád találtam!

Itt a boldogságom, mit évekig kerestem,
Itt a csend, a nyugalom, nem adnám semmiért sem,
Mert ha átlépem a küszöböm, haza érkezem

Sztakó Krisztina