"A hang a lélek ruhája"

"A hang a lélek ruhája"

Vaknak lenni nem csak azt jelenti, hogy nem láthatjuk a nagyvilág ezer szépségét, hogy le kell mondanunk a látás-adta élményekről, hogy nem tobzódhatunk a színek pazar pompájában, hanem azt is, hogy nem ellenőrizhetjük arcát, s mozdulatait annak, akivel beszélünk, s így elesünk olyan előnyöktől, amiknek felhasználása esetleg az egész tárgyalásnak más irányt szabhatott volna.

Ezzel szemben mi magunk ki vagyunk annak szolgáltatva a látó fél ítéletének, aki bennünket még szabadabban, minden tartózkodása nélkül figyelhet meg. Ez utóbbi ellen mit sem tehetünk, de a megítélés, mérlegelés, azaz a másik fél értékelése tekintetében mi sem vagynk teljesen fegyvertelenek. Ha látni nem is látjuk, de hallani annál inkább halljuk embertársainkat. Hallani pedig a legtöbb vak tud. Hallani, mondom, mert hallani és meghallani valamit, az nem ugyanaz. Hiszen hallanak a látók is, sokan meghallják a legparányibb neszt is, de ha nekiindítanánk őket egyedül, bekötött szemmel az utcának, vagy akárcsak a jól ismert lakásnak, nem vitás, hogy szánalmas kudarc és keserves sérülések lennének az eredménye. Így esné, mert ők nem hallják azt a magyarázhatatlan hangváltozást, amit az utcán, lakásban elénk kerülő akadály okoz, nem hallják, amikor mellettünk megnyílik az utca, és nem hallják azt a halk neszt, amit lábuk alatt a járda homokja idéz elő, ami nekünk, egyedüljáró vakoknak, mind-mind biztos és használható tájékoztatónk. Aki "hall" a szó igazi értelmében, az nemcsak a durva, könynyen érzékelhető, hogy úgy mondjam, bántóan kiabáló hangokat hallja meg, hanem olyan fínomságokat is, amik az azzal nem foglalkozó embernek nem jelentkeznek. Hiszen a vak sem mindenik hallja azokat a jeleket amelyek segítségével a gyakorlatban biztosan eligazodik még kevésbé ismert helyen is. Mint mindent a világon, ezt is gyakorolni kell, de kell, hogy Istenadta adottsága is legyen hozzá az embernek. Enélkül, hiába minden, sosem lesz "jól hallóvá".
A látók azt mondják: a szem a lélek tükre. Én hozzá merném tenni, hogy a hang a lélek ruhája. Ahogyan a látók képet alkotnak maguknak az előttük álló ember arca, szeme kifejezéséből, úgy megítélheti a vak a hangja után a vele beszélő embert. Nem kell ehhez más, csak "hallani". Tudni! Igaz, hogy hallani lassan mindenki megtanul, hogyan van hát mégis, hogy sokan csalódnak a hangokban? Ismerek egy javakorabeli vak hölgyet, aki a hangok után való megítélésnek esküdt ellensége. Azt mondja, hogy életében kétszer csalták meg komolyabban, s mindkét egyén a világ legszebb, legbársonyosabb hangjának tulajdonosa. Szerinte ez a tény döntő bizonyíték. Szerintem is, de nem az előbbi tétel ellen, hanem amellett, hogy csalni nem elég. Így hozzá az a bizonyos képesség, ami nélkül a látók is képtelenek komoly következtetéseket levonni embertársaik arcáról. Érdekes, hogy magam is, amilyen biztosan következtetek hang után az illető jellemére, annyira tehetségtelen volntam látó koromban arcismeret terén. Úgy esett, hogy egyszer mint a Kolozsvári Közegészségtani Intézet tanársegéde, hivatalosan végigjártam egy fegyházat. Érdekes tanulmány volt látni a különböző nagy bűnök elkövetőit békés munkában, és vizsgálni, hogy mit fejez ki az arcuk. (Hivatalos feladatom persze nem ez volt.) Láttam köztük egy fiatal, talán 18-19 éves leányt, aki bátran mintája, éspedig gyönyörű mintája lehetett volna akármelyik templom Madonna-képének. Kissé elálmélkodhattam rajta, mert a leány, a fegyházak rabtörvénye szerint, felállt, s a világ legangyalibb mosolyával arcán megmondta nevét, korát és, hogy 15 évi fegyház bűntetését azért kapta, mert méreggel megölte édesapját. Pedig én esküdni mertem volna rá, hogy el nem taposott még egy hangyát sem. Nos, az én csalódásom volt olyan nagy, mint az én ismerősömé, de a tételt, hogy az arc és a szemek kifejezéséből következtetni lehet a jellemre, nem döntötte meg. Az, hogy én vagy más valamihez nem értek, még nem bizonyítja, hogy az a valami nincs. Persze, hogy milyen hang milyen jellemre mutat, nehéz volna megmondani, sokkal nehezebb, mint az arc jellemvonásait felsorolni. De ha az sem olyan, mint a kétszer kettő, amit csak meg kell tanulni és alkalmazni, azt éppen a nagy olasz arc - és koponyatudós, Lombroso óta tudjuk, aki pompás vaskos könyvet írt tudományáról, amit ezren és ezren elolvastak, de nincs róla tudomásom, hogy azóta eggyel is csökkent volna a becsapott, félrevezetett emberek száma. Hiába, úgy van ezzel is a dolog, hogy ki aminek nem mestere, gyilkosa annak! A hangokban nemcsak a hang minősége, ércesen csengő vagy fátyolozott volta, símasága vagy érdessége az, ami döntő, hanem az összbenyomás. Halljuk látóktól is, nem egyszer, hogy ennek vagy annak bosszantóan kellemetlen, kihívó, éretlen, hencegő, megnyugtató, barátságos, ellenszenves, stb. a hangja. Hogy ez így van, az az illetővel való érintkezés kapcsán hamar kiderül. Legtöbben tehát a tapasztalat útján jutnak el a megismeréshez, de ha valakiben meg van az említett tehetség, csakhamar elbámul maga is, hogy milyen sokat árul el neki a hang az emberek belső tulajdonságairól: jellem, hajlamok, szokások, tehetség, indulatok, titkolni szándékolt ösztönök felől. Igazi mesterré azonban mindezeken felül a gyakorlat tesz. Figyelve a hangok minőségét, árnyalatait, rezgését, a benne rejlő mellékzöngéket, s hozzátéve azt a tapasztalatot, amit az illetőtől más úton megszereztünk, csakhamar nagy és értékes anyaggal ajándékoz meg bennünket. Az anyag tehát tapasztalati. Nem akarom azt állítani, hogy az eredmény csalhatatlan, hiszen az ember tévedhet, hiszen ember de nagy hibának tartanám, ha nem figyelnénk rá, mert értékes eszközét dobnánk el magunktól.

Vakok Világa 4. évfolyam 1941. április

Vakok Világa 1913. június