A sötétség széle

A sötétség széle

Meglátjátok, izgalmas lesz, mondja valaki a Hold utcai Hotel President Budapest előterében, de persze mi pontosan tudjuk, hogy nem látjuk meg, hiszen láthatatlan vacsorára gyülekezünk. Arra teszünk kísérletet, hogy vak, illetve látássérült emberek segítségével elfogyasszunk egy menüsort a szálloda egyik teljesen elsötétített termében. A láthatatlan vacsorát a Mozdulj! Közhasznú Egyesület a LÁSS - Látássérültek Szabadidős Egyesülete - hathatós segítségével szervezte. Egyfelől azért, hogy a látók legalább néhány órára átéljék a vak emberek életének egy szeletét, másfelől meg azért, hogy az est végén rendezett tombola bevételével némi anyagi segítséget is nyújtsanak nekik. A vacsorán negyven vendég vesz részt, valamint R. Kárpáti Péter színész, aki afféle házigazda és moderátor is egyben. Várakozunk tehát arra, hogy a vak emberek segítségével bejussunk végre a sötét terembe, de mivel ez csak kettesével-hármasával lehetséges, van időnk szót váltani az egyesület vezetőjével, az est főszervezőjével, dr. Tálos Mariannával, aki mindenekelőtt felteszi a legegyszerűbb, de egyben legfontosabb kérdést, ami hiába tűnik közhelyesnek, egy ilyen esemény kapcsán alighanem tényleg fel kell tenni.
Azt kérdezi Tálos Marianna: amikor sérült embereket vagy fogyatékosságot emlegetünk, akkor arról a kerekes székesről vagy látássérültről kell-e beszélnünk, aki határozott célkitűzésekkel, önmagával és a világgal békességben éli az életét, vagy arról a testi nyavalyával nem rendelkező emberről, aki állandóan arra vágyik, hogy túlnyújtózkodjon a lehetőségein, nem leli a helyét a világban, ezért hát folyamatosan retteg, rosszkedvű, és kizárólag anyagi javaktól reméli a boldogságot? Persze tudjuk a választ, de azt is tudjuk, hogy hiába egészséges egy amúgy fogyatékossággal élő ember lelke, a mindennapokban azért nincs könnyű helyzetben. Részint mostanában bizonyos kormányzati ellenőrzések/pisz-kálódások/leckéztetések okán, részint fizikai nehézségei miatt, részint meg azért, mert az egészségesnek mondott emberek kevéssé ismerik az életét, ezért óvatosan, zavartan közelednek hozzá, alig-alig merik keresni vele a kapcsolatot.
A Mozdulj! Közhasznú Egyesületet éppen azért alapította orvos, sportmenedzser, fodrász és még néhány egymástól igencsak különböző foglalkozású ember, hogy közös programokkal hozza közelebb egymáshoz az egészséges és a fogyatékossággal élő embereket, értsük ezt a két kategóriát most már akár így, akár úgy. Nyaranta például egy-egy látássérültet maguk mögé ültetve tandembiciklire pattannak, és körbekerekezik a Balatont, egészségeseknek és fogyatékossággal élőknek úszógálát, mozgássérültekkel közös divatbemutatót, valamint jótékonysági esteket szerveznek, kiállítást rendeznek a szájjal-lábbal festő mozgássérült, vak és gyengén látó alkotók festményeiből, olykor pedig, mint ezúttal is: egészséges, látó embereknek vakvacsorát. Amúgy a vakvacsora ötlete nem új, ajánlanak ilyet a Láthatatlan kiállítás rendezői is, de Tálos Marianna azt mondja, minél többször kell efféle átélhető eseményekkel megmutatni az úgynevezett egészségeseknek, az úgynevezett sérült emberek problémáit. A bejáratnál műanyag partedlit kapunk, amelyet felöltve pillanatokon belül úgy nézünk ki, mint a túlkoros óvodások. Ez az öltözékkiegészítő azért már jelzi, hogy odabent, a szokatlan körülményekkel és az étellel való viaskodásban senki sem lesz biztonságban. Miután magunkra akasztottuk a partedlit, hirtelen elképzeljük, amint az est végén, a teremből kifelé tartók mellkasa leginkább egy Jackson Pollock-műalkotásra hajaz majd. Kettesével-hármasával vezetik tehát be a résztvevőket az elsötétített terembe. Lassan ránk is sor kerül, vonatozni kezdünk befelé: elöl egy vak hölgy magabiztosan, de érzékenyen ügyelve a szerelvény többi tagjára. Topogunk, araszolgatunk, keresgéljük a sötétség szélét. Másodpercek alatt veszítjük el tájékozódási képességünket, magabiztosságunkat, időérzékünket. A helyünket csak egymásba kapaszkodva, lassú araszolást követően találjuk meg.
Odabent elsőként az tűnik fel, hogy az áthatolhatatlan feketeségben mindenki nagyon hangosan beszél, R. Kárpáti Péter mindenekelőtt tréfával próbálja oldani a bizonytalanságot. Először mintegy mellékesen megjegyzi, hogy az eszcájg ezüstből van, ha értik a jelen lévők, hogy mire gondol..., valamint általános derültséget okozva felhívja a férfiak figyelmét arra, hogy a vacsorát egy izgalmas vetkőzőszám követi, amire, rém sajnos, szintén teljes sötétségben kerül majd sor. Végül arról tájékoztatja a jelenlévőket, hogy infrakamerás felvételek is készülnek a vacsora alatt, és a vélhetően szalonképtelen fotókat a világhálón lehet majd megtekinteni.
A színész viccel, tréfába oltja a zavart, és tulajdonképpen nincs is ezzel baj, hiszen az ember nem nagyon tud mit kezdeni a számára idegen, különös és mindenekelőtt kiszolgáltatott helyzettel. Jelesül, hogy ül egy terített asztalnál a vaksötétben, és azt sem tudja, merre van a jobbra, a balra, ki ül mellette, ki ül vele szemben, pohár, tányér, evőeszköz csak tapogatással lelhető meg, miközben fogalma sincs arról, hogy ki és mit szolgál fel. Különben a LÁSS - Látássérültek Szabadidős Sportegyesületének - tagjai szolgálnak fel, nem csak láthatatlanul, de szinte észrevétlenül is. Elsőként tárkonyos pulykaragu levest. Hamar kiderül, nem is olyan nehéz sötétben enni és létezni, főként, ha az ember bizalommal lehet a körülötte levők, és a helyzet iránt. A vak emberek esetében ez azért a verőfényes mindennapokban biztosan nincs mindig így.
Mikrofon jár körbe, többen elmesélik azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek vacsora közben tolultak fel bennük. Egy hölgy azt mondja, úgy érzi magát, mintha egy óceán mélyén lenne, fullasztó magányban, más azt az élményét osztja meg a többiekkel, amikor egy alkalommal vak ember segített neki használni a bankautomatát. A vak emberek egyéb kifinomult érzékszerveinek emlegetése kapcsán felmerül aztán az egyik Balaton körüli kerékpártúra, amelynek egy napsütéses délutánján valamelyik vak résztvevő váratlanul így szólt: Érzem az eső szagát. És bár senki sem hitte volna, negyedóra múlva levegőszaggató vihar kerekedett, majd valóban ömleni kezdett a zápor. Miközben kiderül, mi a második fogás (aszalt paradicsommal megbolondított krumplipüré sült hússal), egy vendég arról emlékezik meg, hogy édesapja minden évben ingyen festette le a vakok intézetét, és ő akkoriban gondolkodott el először azon, mit is jelenthet látás nélkül élni. R. Kárpáti pedig azt említi, hogy vak emberektől hallotta: ők is "nézik" a Barátok közt című sorozatot (amelyben ő is szerepelt), persze nyilván nem úgy, mint a látók, de elmondásuk szerint a történet mégiscsak valamiféle képeket idéz fel bennük. S ha már itt tartunk, valaki megkérdezi, hogyan álmodnak a vakok. Megtudjuk: amolyan érzéseket álmodnak, nem konkrét képeket. Valahonnan az asztal túlsó végéről egy hang arról érdeklődik, mennyire segítőkészek az emberek. Megtudjuk: a világ sohasem lehet olyan zaklatott és züllött, hogy ne akadna mindig valaki, aki segít, ha kell. És amikor Gombás Judit, a LÁSS egyesület leköszönő elnöke kap szót, nem győzünk csodálkozni. Arra biztat mindenkit, hogy kérdezzen bátran, ők ugyanis kimondottan örülnek annak, ha az egészséges emberek megismerik az életük legapróbb részleteit is, mert a sors által közéjük emelt falak csak így bonthatók le. Mindeközben Gombás Judit mosolyog. Nem látjuk, de biztosak vagyunk benne, hogy mosolyog. S miközben a mind felszabadultabb vendégsereg a desszertet fogyasztja (somlói galuska), hozzáteszi még: nincs bántó és kényelmetlen kérdés, senkinek sem kell zavarban lennie. Mesél arról, milyen egy vak embernek gyermeket nevelni, ruhát vásárolni, beleszeretni valakibe. Elmondja még, hogy közel egy évtizede vakokból, látássérültekből és látó önkéntesekből álló baráti társaságuk tandembiciklikkel akart elindulni a Bécs-Budapest szupermaratonon, de támogatójuk csak akkor akadt volna, ha hivatalos egyesületként jelentkeznek. Nosza, legyen, gondolták, és 2006-ban megalakult a LÁSS - Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete. Azóta az egészségesekkel kiegészült, de főleg vak és látássérült emberekből álló társaság tagjai igencsak aktív életet élnek: jógáznak, falat másznak, vakfociznak, futóedzéseket tartanak, elutaznak külföldre szörfözni, sítábort szerveznek! Szűknek érezték a vakok számára kínált sportolási és szabadidős lehetőségeket, kitágították hát. Szeretik a határokat feszegetni. Lényegében egy ilyen láthatatlan vacsorával is azt teszik.
Hamar elröppen a sötétben töltött két óra. Dr. Tálos Marianna a közös visszaszámlálás után felkapcsolja a villanyt. Fény csak most lett ugyan, de ez nagyjából mindegy is. Ahogy telt-múlt az idő, a sötétben is világos lett minden.

forrás: nol.hu

Vakok Világa 2014. május