GONDOLATOK A FEHÉRBOTRÓL

GONDOLATOK A FEHÉRBOTRÓL

A Fehérbot nemzetközi napjának margójára

Október 15. az ENSZ határozata alapján 1976 óta a Fehérbot nemzetközi napja. Természetesen nem a fehérbot feltalálásáról emlékezünk meg ezen a napon, de valami ismeretlen és számomra furcsa oknál fogva mégis ezt a nevet kapta a látássérült emberek világnapja. A siketek és a fogyatékos emberek világnapját a maga egyszerűségében az érintettek megnevezése alapján nevezték el, a vakokét vagy inkább látássérültekét valamiért nem. A fehérbot kétségtelenül a vak embereket leginkább megkülönböztető és jelképező tárgy, de korántsem igaz, hogy aki látássérült, annak biztosan van fehérbotja.

A "fehérbot", mint összetett szó nem pusztán egy fehér anyagból készült vagy fehérre festett pálcára utal, hanem annak a speciális segédeszköznek a megnevezése, amit a vak vagy súlyosan látássérült emberek használnak a közlekedés során a közvetlenül előttük található útszakasz felületének és az azon felbukkanó akadályoknak az észlelésére. Másodlagos funkciója, hogy a környezet számára jelzi, hogy a használója nem vagy nagyon rosszul lát.

Az ép emberek többségében a fehérbot és az azt használó ember látványa a segítségnyújtás késztetését hívja elő, de reagálhatnak a látványra elkerüléssel, sajnálkozással vagy puszta kíváncsisággal is. De vajon milyen érzéseket és gondolatokat ébreszt a fehérbot a használóiban?

Különböző legendák keringenek világszerte azzal kapcsolatban, hogy a fehérbotot mikor és ki találta fel, mint olyan eszközt, ami segíti a vak emberek tájékozódását, miközben a környezetük számára is egyértelműen jelzi fogyatékosságukat. A lényeg mindenesetre éppen ebben a kettős funkcióban rejlik, amitől a fehérbot használata oly ambivalens érzéseket kelt az érintettekben. Mondhatnám, hogy ahány látássérült ember, annyiféle viszonyulás létezik, de ha mégis kicsit általánosítani akarok, tetten tudok érni néhány tipikus gondolatot és reakciót.

Többségünk számára a fehérbot elsősorban eszköz, ami lehetővé teszi, de legalábbis jelentősen segíti az önálló közlekedést és a balesetek megelőzését. A fehérbot viszont csak akkor válik ilyen értékes segítséggé, ha a látássérült ember jól megtanulja és alaposan begyakorolja annak használatát akár egyenletes felületen, akár gyalogátkelőn, akár lépcsőn vagy járműre való felszállásnál. A fehérbot használatának alaptechnikáit a veleszületetten látássérült gyerekek a speciális iskolában vagy integráltként ún. habilitációs órák keretében, a felnőttként látássérültté vált személyek pedig az elemi rehabilitáció során gyógypedagógustól tanulják. A fehérbotoknak számos típusa létezik különféle anyagokból és méretekben, többségük ma már összecsukható is, ami kényelmesebbé teszi a használatukat.

A fehérbot egy egyszerű mechanikus eszköz, bár a közelmúltban több innovatív fejlesztés is elindult, melyek során lassan megjelennek az ún. "okosfehérbotok", melyek a hagyományosnál több információ átadására lesznek képesek a vak emberek számára. Rendszeresen folynak kísérletek a fehérbotnak más eszközzel, pl. hangadó vagy rezgő berendezésekkel történő kiváltására vagy kiegészítésére is, ám az eltelt lassan több mint száz évben ennél jobb, megbízhatóbb eszközt még senkinek nem sikerült feltalálni. Bár a vakvezetőkutyát rendszeresen állítják szembe a fehérbottal a használók életminősége tekintetében, tény, hogy a fehérbotról még ma sem szokás kijelenteni, hogy elavult, szemben például a Braille-írással, amiről többen rendszeresen hangoztatják ezt.

A fehérbot a vak ember számára az a tárgy, ami nélkül akár valóban tehetetlennek, bénultnak érezheti magát, legalábbis nekem mindig ilyen érzéseim vannak, ha a fehérbotom megrongálódik, vagy netán valamiért nem találom. Ugyanakkor a felnőttként látássérültté vált emberek számára gyakran az egyik legnehezebb dolog a fehérbot használatával kapcsolatos negatív érzéseik leküzdése, annak a lépésnek a megtétele, mikor a látását elvesztett egyén először megy ki az utcára fehérbottal a kezében.

A felhasználók számára a fehérbot segédeszköz, a többi ember számára pedig jel, a látássérült, többnyire a teljesen vak ember jele, ami természetesen azonnal ki is váltja az ennek megfelelő reakciókat, legyen az a segítségnyújtás, egy ülőhely átadása, a fehérbotos embert kísérő személlyel való kommunikáció, az elfordulás, a sajnálkozó megjegyzések vagy a kíváncsiskodó kérdések. Sok vak ember akkor is magával viszi a fehérbotját, ha kísérővel megy valahová, ami természetesen ilyenkor is felhívja a környezet figyelmét a látássérültségére. Mások ilyenkor a fehérbotot elrejtik, például összecsukva a táskájukba teszik, netán otthon is hagyják. Ez a reakció lehet pusztán praktikus, hiszen kísérővel közlekedve egy látássérült ember érezheti úgy, hogy a fehérbot akár útban is van, de szólhat arról is, hogy végre nem akar kilógni a sorból, feltűnést kelteni ezzel a jellel a kezében.

Ha már itt tartunk: a jel lehet akár stigma, bélyeg is. Ismerek rehabilitációban részt vett látássérült felnőtteket, akik falujukban a világért se indulnának el fehérbottal mondjuk a boltba, mivel szégyellik azt ők maguk, vagy a hozzátartozóik. A fehérbot és az annak használata által visszakapott önállóság ütközik itt össze az elgyászolatlan, feldolgozatlan látásvesztés fájdalmával, szégyenével.

Szerintem csak nézőpont kérdése, hogy a fehérbotot az önállóságunk vagy a kiszolgáltatottságunk szimbólumának tekintjük-e. Ugyanígy a fehérbot napját is "használhatjuk" képességeink megmutatására vagy korlátaink, nehézségeink kommunikálására. Jó érzéssel tölt el, hogy évről évre egyre nagyobb hangsúly helyeződik az előbbiekre és sajnálatkeltés helyett egyre több pozitív üzenetet hordoznak a fehérbot napi beszédek, cikkek, riportok.

Németh Orsolya

Vakok Világa 2017. december