Így írunk mi – beszélgetés Dr. Baranyi Imréné Miks Máriával

Így írunk mi - beszélgetés Dr. Baranyi Imréné Miks Máriával

Rohan az idő! Már 25 éve annak, hogy napvilágot látott az „Óda a fényhez", látássérült szerzők első antológiája. Interjúalanyomtól sok érdekességet megtudhatnak olvasóink e nemes gyűjtemény születéséről. Beszélgetésünket a tegező hangnem még meghittebbé varázsolta.

- Kérlek, pár szóban mesélj életutadról, munkádról, szabadidős tevékenységeidről.
- Egy nem régi internetes felmérés szerint a falu, ahonnan származom, Magyarország egyik legszebb fekvésű települése. Császártöltés Bács-Kiskun megyében található, és valóban megerősíthetem: nekem mindenképp a leggyönyörűbb. Gyermekkoromban főképp szorgalmas, rendszerető sváb emberek lakták, a szűkebb és tágabb családomban is ez az értékrend uralkodott. Ezt láttam magam körül, még ma is ez a természetes számomra. A szüleim földműveléssel, szőlőtermesztéssel foglalkoztak. A bátyámnak és nekem ettől egészen eltérő életpályát álmodtak. Ez részben teljesült is, bár az én életem később, a látásvesztésem után más irányú fordulatot vett.
A bajai német nemzetiségű gimnáziumot és a debreceni tanító képző főiskolát látóként végeztem. A sors iróniája azonban, hogy a népművelő-könyvtárosi diplomám kézhezvételekor és a kislányom születésekor már alig láttam, aztán rövid időn belül a glaukóma visszafordíthatatlanul elvégezte alattomos, romboló munkáját. Addigra férjemmel már Szolnokon raktunk fészket. Ma is itt élünk, kibővülve édesanyámmalnapi és körülvéve lányunk családjával, a három hihetetlenül gyorsan növekedő unokánkkal.
Bizony, nekem sem volt könnyű huszonévesen szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy vakon fogom leélni az életemet. Mégis, ha visszatekintek azokra az időkre, elhalványul bennem az akkoriban állandósult gyomorszorító érzés, a kilátástalannak tűnő jövőkép. Szerencsésnek mondhatom magam, mert támogató család, nagyszerű barátok, empatikus munkatársak vettek körül. Kedvemre dolgozhattam a közművelődésben, később pedig sorstársaim szolgálatában állhattam huszonhárom éven keresztül. Amikor néhány éve visszavonultam, a folytonos aktivitástól feltöltődve továbblendültem, de inkább csak a szűkebb környezetem javára. Ma már a nyugdíjasok népes táborát gyarapítom. Igyekszem - lehetőség szerint - megtalálni az egészséges egyensúlyt a mindennapi kötelezettségeim és a szabadidős elfoglaltságaim között. Leginkább az olvasás, a kötögetés, a szabadban való mozgás pihentet, de megunhatatlan lételemem az emberi kapcsolatok ápolása, nyitottság a világ dolgaira.
- Mióta írsz?
- Mondhatnám, hogy amióta megtanultam a betűvetést. Általános iskolai dolgozataim is már rendhagyónak számítottak. Sajátos módon fogalmaztam meg a legegyszerűbb írásbeli feladatokat is. Tanáraim méltányolták ezt a képességemet, megbíztak mindennel, amivel képviselhettem az iskola jó hírét. Szerepeltettek különféle rendezvényeken, pályázatokra, versenyekre neveztek. Hát ilyen indíttatást kaptam abban a kis falusi iskolában. Gimnáziumban már irodalmi folyóiratot szerkesztettem társaimmal, és megszülettek első értékelhető szárnypróbálgatásaim a vers- és novellaírás területén. Innen pedig egyenes út vezetett a főiskola könyvtár szakára, mert úgy éreztem, a betűk világa lesz az én kimeríthetetlen világom.
Emlékszem a pillanatra, amikor hirtelen összedőlt ez a világ. A tollam alatt előbb elhalványultak, azután megszűntek létezni a betűk.... Hiába váltottam írógépre, a magam számára értékelhetetlen lett a lepötyögtetett gondolatsor. És amikor egy este a férjemnek megmutattam az egész napi munkám eredményét, alig merte tudomásomra hozni, hogy üresek az elé tett papírlapok.
A Braille-írás megismerése hozta vissza az önbecsülésemet. Ez minden egyéb vakos praktika elsajátítása felett állt, egyszerűen létszükséglet volt a számomra. Később - persze - a számítástechnikában lévő lehetőségekkel is éltem. Tagadhatatlanul többet használom a számítógépet írásra, olvasásra, de pontosan tudom a pontírás ismeretének jelentőségét egy vak ember életében.
- Milyen műfajban írsz?
- Az ezredfordulón három év alatt három kötetem jelent meg a Barbaricum Könyvműhely gondozásában. Az „Árnyjátékok a fényben" című versgyűjteményem jó néhány éves gyötrődésem lenyomata, a megvakulásom miatti önértékelési zavarom tükre. A „Késésben" pedig prózakötet, amely tartalmazza a napilapokban megjelent, rádióban elhangzott novelláimat és egyéb epikai megnyilvánulásaimat. A „Torpanatok" vegyes műfajú könyv arról a világról, amelyben nekem is jutott egy picinyke hely, még ha érezhetően szorongok is benne.
A köteteim kedvező fogadtatása, az olvasókkal való felemelő találkozók után ugyan még születtek írásaim mindkét műfajban, de ezek ma már csak a számítógépem mappáit gyarapítják. Nagyon kevés ember ismeri őket, nem is érzek késztetést a terjesztésükre. Pedig a mai énemmel a bennük lévő gondolatok a legösszeegyeztethetőbbek.
- Mi ad ihletet az íráshoz?
- Amikor még napi elfoglaltságaim közé tartozott egy-egy versike vagy prózamű létrehozatala, nem kellett az ihletre várnom. Egyszerűen íráskényszerem volt. Mégsem az ösztönöm vezetett, mert annál azért sokkal jobban megkínlódtam minden szóval, minden stilisztikai eszközzel, amíg a magam számára is jóváhagytam az eredményt. Ha kenyérkereső tevékenység lett volna az írás, bizonyára felkopott volna az állam. De játék volt csupán, különlegesen szép adománya a sorsnak, hogy magamnak alkothattam meg a szabályait.
- Milyen folyóiratokban publikáltad írásaidat?
- Egy időben a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Új Néplapban és a Jászkunság nevű irodalmi folyóiratban rendszeresen publikáltam. A Vakok Világa is közölte néhány írásomat. A körzeti rádióban pedig havonként olvastak fel a novelláimból.
- Már 25 éve annak, hogy megjelent az „Óda a fényhez" című antológia, amely elsőként foglalja magában látássérült írók, költők műveit. Vissza tudnád idézni azt a hangulatot és érzést, amikor kiderült, te is a szerzők között szerepelsz?
- Ma már mosolygok, ha ez a történet eszembe jut. Arra ugyanis egy percig sem gondoltam, hogy az előző évek során megírt, a fiókomban őrzött paksamétámat a szerkesztő kezébe adjam. Úgy gondoltam, a jó ízlés határát súrolná, ha a másoktól való anyaggyűjtés mellett előrukkolnék a saját dolgaimmal. Még ma sem tudom, ki súgta meg a szerkesztőnek féltve őrzött titkomat. Mindenesetre ez a jótékony árulás indította el a lavinát, és nem csak az antológiában kaptam helyet, hanem az előbb említett három könyvem megjelenése is ennek köszönhető.
Annak az érzésnek a kifejezésére viszont, ha keresném, sem találnám a megfelelő szavakat, amikor huszonöt évvel ezelőtt az elegáns köntösbe öltöztetett könyvet először a kezembe vehettem. Az a bizonyos könnycsepp, amely az arcomon akkor legördült, önmagáért beszélt.
- Értesüléseim szerint, Lak Istvánnal és Rózsa Dezsővel kemény és fáradtságos munkával gyűjtöttétek össze az antológia anyagát. Milyen szempontok szerint történt az összeállítás?
- Valóban, élmény volt velük együtt végezni a munka dandárját. Az ötlettől a megvalósulásig kitartóan hittünk e nemes ügy sikerében. De ahhoz, hogy valóban meg tudjuk csinálni, meg kellett nyernünk még néhány elengedhetetlenül fontos személyt. Körmendi Lajos, Karcagon élő író vállalta a több kilónyi kézirat áttekintését, válogatását és szerkesztését. Ez biztosította szakmai szempontból a tartalmi érték garanciáját. Bertalanné Kovács Piroska, a Szolnok megyei könyvtár igazgatója a technikai folyamatokat fogta össze, odafigyelt a nívós külcsínre is. És - bár mindenki anyagi ellenszolgáltatás nélkül tette a dolgát -, a nyomás és a kötés pénzügyi forrását elő kellett valahonnan teremteni. Erhartné Molnár Katalin, az országos szövetség akkori titkára közismerten irodalomkedvelő volt, azonnal felismerte az antológia megjelenésének hiánypótló jelentőségét, biztosította a költségeket.
- Milyen nehézségekbe ütközött a még élő szerzőkkel és a már elhunytak hozzátartozóival való kapcsolatteremtés?
- Azt pontosan tudtuk, hogy a látássérült emberek között sok a jó tollú amatőr író. A Vakok Világa régebbi számai tanúskodtak erről, emellett kötetes szerzőink is léteztek elvétve. Voltak azonban olyanok is, akik nyomtatásban még sohasem jelentek meg. Vegyes volt tehát a kép. A mai technikai feltételekhez képest akkoriban még nehézkesebb volt a kapcsolatfelvétel. Az általunk ismert szerzők, illetve hozzátartozóik felkutatásának fáradságos munkája főképpen Lak István alaposságát, precízségét dicséri. Ő állította össze az életrajzi adatokat is.
Ha olykor nosztalgikus kedvemben fellapozom ezt a könyvet, még mindig találok benne olyan örökérvényű gondolatokat, amelyeket eddig nem fedeztem fel. De azt is szomorúan meg kell állapítanom, hogy ezalatt az emberöltőnyi időszak alatt sok alkotó és munkatárs távozott el végleg közülünk.
- Mostanában is írsz?
- Nem. Hogy miért, magam sem tudom az okát. Talán elcsendesedtek a gondolatok bennem, nem kéredzkednek papírra. Lehet, hogy ezt hívják az ihlet hiányának?! Nem tudom...
Úgy látszik, másfajta szerep várt rám az antológia megjelenése és nyilvános bemutatói után. Újabb és újabb írogató sorstársak bukkantak fel, közülük többen is megkerestek, hogy véleményezzem próbálkozásaikat. A tehetségesek biztatása hálás dolog, de van, amikor az őszinteség fájdalmat okoz, és ez bizony nehezemre esik.
- A közeljövőben milyen terveid, elképzeléseid vannak?
- Az idő előrehaladtával az ember hajlamos inkább visszatekintgetni, mérlegelni az elvégzett munkájának az értékét. Ráadásul egyre több veszteséget kell feldolgozni, és ez lelkileg IGEN megterhelő. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy már tervezni sem érdemes. Legfeljebb rövidebb távokon, araszolva kell előregondolni. Szeretnék- az egészségi és szellemi állapotomat karbantartva- a lehető legjobb formában a családom rendelkezésére állni a mindennapokban. Gondozni a barátságokat, nyitott szívvel befogadni mindent, amit még érdemes ebből a világból. Boldogan menni, ha még hívnak valahova. És ha fáradt vagyok, nyugodtan, csendben elvonulni, önmagammal megbékélni. Szóval élni még egy kicsinykét...

Árvay Mária

Vakok Világa 2017. január