Vak gimnazista a látó gyerekek között

Vak gimnazista a látó gyerekek között

(Minden diáknak és tanárnak jó munkát kívánunk az új tanévben!)

A tizenhét esztendős Sándor Melinda a kecskeméti Bányai Júlia
Gimnázium kilencedik osztályosa volt az elmúlt tanévben. Három
hónapos korában derült ki róla, hogy nem lát. Tanulmányait a
budapesti vakok iskolájában kezdte, most pedig szülővárosában,
látó gyerekek között telnek mindennapjai.
Melinda hat és fél hónapra született kilencven dekagrammal.
Inkubátorba került, géppel lélegeztették. Ekkor történt a
végzetes hiba. A túladagolt oxigén miatt károsodott a látóidege.
Öt év alatt kilencszer műtötték, de nem sikerült visszaadni a
látását.
- Nagyon nehezen dolgoztam fel a történteket, már csak azért is,
mert Melinda az ötödik terhességemből született meg - meséli az
édesanya, Sándor Lászlóné Rózsa. - Tudom jól, ha nem kap elég
oxigént, nem is maradt volna életben. Amikor kiderült, hogy baj
van a látásával, egymást követték a műtétek a szegedi klinikán.
Minden alkalom újabb reménysugarat jelentett számunkra. Bal
szemével érzékeli a fényt, jobb szemére viszont az utolsó
beavatkozást követően teljesen megvakult. Akkor mondták meg,
hogy nem tudnak rajta segíteni. Azóta csak ellenőrzésekre
járunk.
A kislány látó gyerekek közé került egy kecskeméti óvodába, majd
édesanyja beíratta a vakok általános iskolájába Budapesten.
Melinda sikerrel vette az első akadályokat, az előkészítőben
megtanulta a pontírást. Kollégiumban lakott, a hétvégéket otthon
töltötte. Az állandó utazgatás azonban egyre fárasztóbb volt.
Felvetődött, mi lenne, ha másokhoz hasonlóan ‹ is normál
iskolában folytatná a tanulmányait.
Rózsa akkoriban vált el, nagyon egyedül érezte magát. átrendezte
az életét. Elbúcsúzott nyomdász szakmájától, kötetlen munkaidejű
elfoglaltságot választott, hogy gyerekével foglalkozhasson.
Aztán nyakába vette a várost, hátha talál olyan iskolát, ahol
elhelyezheti a lányát. A nyolcosztályos Bányai Júlia
Gimnáziumban fogadták be, ahol korábban végzett egy vak fiú,
tehát jól tudták, mire vállalkoznak. Melinda szakvéleményekkel
felvértezve a következő tanévet már a kecskeméti középiskolában
kezdte.
- Sikerült hamar beilleszkednem - mondja a mindig mosolygós
Sándor Melinda. - Két hét alatt megtanultam az iskolában
tájékozódni. Kezdetben kísérgettek az osztálytársaim, de most
már egyedül is megtalálom a tantermeket. A tanulás sem okoz
gondot. Bizonyos tankönyveket a számítógép segítségével át lehet
tenni pontírásba, de miután ez drága mulatság - darabonként
húszezer forint -, csak a legfontosabbakból kérünk. A matekot a
jelek, az ábrák, a képletek miatt egyébként sem lehetne a vakok
számára olvashatóvá varázsolni. Nagyon kell figyelnem az órákon,
Braille-írással jegyzetelek. Édesanyám pedig felolvassa a
leckéket, vagyis közösen készülünk a következő órákra.
Melinda sokat segít otthon. Precíz rendet tart a szobájában,
sétáltatja a kutyáját, szorgoskodik a konyhában, bevásárlás után
mindent a helyére pakol. Ugyanolyan embernek tartja magát, mint
akik látnak. Éppen ezért nem szereti, ha sajnálják. Š nézni
szokta a tévét, nem pedig hallgatni. Karórája "bemondja" az
aktuális időt. És gond nélkül küld SMS-t a mobiltelefonjáról.
Melinda egy beszélő program segítségével számítógépet is
használ. A helyi Lions Klubtól egyéves Internet-előfizetést és
modemet kapott ajándékba, úgyhogy a világháló sem ismeretlen
számára. Nemrég a fogyatékos gyermekek alapítványának pályázatán
egy laptopot nyert.
- Szeretnék-e látni? - ízlelgeti kérdésemet a diáklány. - Ha
volna rá lehetőség, talán megpróbálnám. De az az igazság, kicsit
félnék attól, hogy mindent újra kellene tanulnom. Amit soha nem
láttam, nem tudom, milyen színekről vannak fogalmaim. A piros a
vérhez hasonlít. A zöld olyan meleg érzés, mint amikor beütöm a
térdemet. A Hold? A csillagok? Azokról sejtelmem sincs.
- Milyen kép él benned az édesanyádról?
- Hangja alapján kedves embernek tartom. Körülbelül olyan magas,
mint én. S vajon milyen lehet a szeme, a haja színe? Különben
jól megvagyunk. Néha túlságosan aggódik értem. Időnként
mondogatom is neki: anya, te annyira jól nevelsz engem.
Az anyuka tényleg félti a lányát. Melinda megtanulta a
közlekedést, már haza tudna egyedül menni, mégis édesanyja
hozza-viszi az iskolába. De tisztában van vele: egyszer el kell,
hogy engedje.
Melinda a tudásáról mindig Braille-írással számol be, majd
felolvassa a tanárnak, aki rögtön dönt is az érdemjegyről.
Délután rajzszakkör következik. Bella Rózsa osztályfőnök,
művésztanár elérzékenyül, amikor tanítványáról beszélgetünk.
- Annak ellenére, hogy Melindát felmentették a készségtárgyból,
minden órán részt vesz - mondja a tanárn‹. - Számomra különleges
kihívás, hogy egy olyan diákkal foglalkozzam, aki nem lát.
Ellenkező esetben nem jelent problémát egy feladat elmagyarázása
és annak végrehajtása. Melindára külön gondot kell fordítani.
Amiről úgy gondolom, hogy meg tudja oldani, abba belekezdünk. A
mértani testekkel például sok mindent lehet kezdeni, de a
legbonyolultabb ábrázoló geometria kimarad az életünkből. Nekem
rendkívüli élmény, ha sikerül teljesíteni bizonyos dolgokat.
Gyönyörű könyvjelzőt hímezett és kipróbálta az akvarellfestést
is. Az osztályfőnöki és a társadalomismereti órákon pedig
figyelemre méltó véleménye van mindenről.
Bella Rózsa felidézi azokat az osztálykirándulásokat, ahol
emberségből jelesre vizsgáztak a diákjai. Fogták Melinda kezét,
mindent elmeséltek neki, soha nem hagyták magára. És visszatérve
a vak kislány írta a legélethűbb fogalmazásokat a túrákról. A
tanárnő bevallja, nagyon sokat tanul Melindától. Gesztusokat,
megnyilvánulásokat, kitartást, életszemléletet.
A gyerekek is gazdagodnak. Akiknek nincs baj a látásukkal,
figyelnek fogyatékos társukra. És így tesznek majd később is a
nagybetűs életben. Elfogadják a másságot. Melinda ezért döntött
jól, amikor arra kérte az édesanyját, vigye őt látó diáktársai
közé.

BORZÁK TIBOR

Vakok Világa 2002. szeptember