Vakok Világa 1941. január

Vakok Világa

4. évf. 1. szám

1941. január

A Vakok Szövetsége kiadványa.

Felelős szerkesztő: dr. Vitéz Kassay Béla

Budapest, 14. Hermina-út 7.

Telefon: 296-100

Postatakarékpénztár: 44744.

Pénztáros: Lefort Géza, Budapest 14. Francia-út 42. (szombaton este 5-7 a Társaskörben)

Telefon: 297-500

Kiadóhivatal: „Vakok Világa", Rákoshegy.

Szövetségünk elnöke, dr. Vitéz Kassay Béla január 7-én kezdte meg a Vakokat Gyámolító Országos Egyesületben működését, mint igazgató-helyettes. Azokat, akik ügyüket személyesen óhajtják eléje vinni, kedden és pénteken d.e. 9-11, szombaton este 4-6 fogadja a Társaskörben, Budapest, 14. Ida-u. 5. Ezentúl a leveleket is hivatali címére: Budapest, 14. Hermina-út 7. kell küldeni.

Tartalomjegyzék:

Új esztendő...

Gyógypedagógiai közgyűlés

A V.Sz közgyűlése

Hírek, hirdetések a hátsó borító-lapon.

Új esztendő...

Az évek jönnek, mennek, s mi, gyarló emberek, döbbenten eszmélünk rá, hogy az idő, ez a kérlelhetetlen úr, ismét felénk, suhintott, s egy új barázdát vésett arcunkra, vagy a lelkünkbe, fehérre festett egy szál hajat fejünkön, elvitt tőlünk valamit, vagy valakit, amit, akit szerettünk, megtagadta tőlünk, amire remegő szívvel vártunk. Lelkünk egyensúlya rég felborult volna, ha a mérleg másik serpenyőjében ott nem lebegne a hit s a remény, Isten e két gyönyörű ajándéka, és nem biztatna a jövővel, az új, szebb és boldogabb esztendővel. Most is megmutatja, mi minden van előttünk, s hogy megkaphatjuk mindazt, amit az évszázadok fukar keze megvont tőlünk, elérhetünk oda, ahová a legelső vak is vágyott, ahová tekintget századok óta valamennyiünk világtalan szeme, s ahol helyet készített nekünk is a teremtő bölcs akarata. Az ígéret földje megmutatkozik előttünk, de jaj nekünk, ha ezt a képet csalóka délibábnak nézzük, vagy ha másokban bízva ölbetett kézzel várjuk, hogy a galamb megsülve tér vissza! A jövőt nekünk magunknak kell, kart karban munkálnunk, nekünk kell érette szenvednünk, dolgoznunk, Istentől csak az áldást, s az áldást várhatjuk a kész eredményre, a jól végzett munkára. Ne csüggedjünk, testvérek, de ne is maradjunk tétlenek. Higyjünk, bízzunk, és dolgozzunk kiki a maga helyén úgy, hogy ez a munka becsületére váljék mindenkinek.

Boldog új évet...!

A Magyar Gyógypedagógiai Tanárok Orsz. Egyesületének közgyűlése.

Mult év november 16-án d.e. 10 órakor szép-számban gyűltek össze a gyógypedagógia tanárai a VGYOE dísztermében évi rendes közgyűlésükre. Schreiner Ferenc elnöki megnyitójában örömének adott kifejezést a keleti országrész visszatérte felett s kifejtette, hogy ennek megtörténtében mindannyiunk kötelességteljesítése, áldozatos munkája közrejátszott. Ez a munka, amellyel sorssujtotta embertestvéreket adnak vissza a társadalomnak, s munkás, dolgos polgárokat nevelnek a hazának, több tiszteletet érdemel. Kérte a magyar társadalmat, hogy legyen segítségükre ebben a nem mindennapi munkában. Utána Herodek Károly ny. ig. tartotta meg előadását, amelyet mellékletünk egész terjedelmében közöl. A beszámoló nem a megszokott elmefuttatás, nem lélek nélküli összefoglalása annak a szomorú századnak, amely annyi megaláztatást hozott a vakoknak. Meleg és együttérző felsorakoztatása a multnak, seregszemléje annak, ami volt. Tökéletesen és szívet melegítőn egészíti ki a jövő vázlatával Schnitzl Gusztáv igazgató hozzászólása, amely egyben széles és fényszórószerű programja is az ő átfogó munkásságának. Úgy hatnak ezek a bátor szavak, mintha harangok csendülnének meg a pusztaságban, s mi, vakok, boldogan halljuk: hát így is lehet beszélni, hát ezt is várhatjuk hivatalos vezetőinktől? Schnitzl igazgató hozzászólását is szó szerint adjuk:

„Herodek Károly volt elnökünk és igazgatónk előadásában különösen két szempont ragadta meg figyelmemet. Az egyik, hogy a régebbi időben a vakokkal való foglalkozásban a humanisztikus, sőt sok tekintetben a sajnálkozás alapján való segítés volt a domináló, míg a későbbi időben az üzemszerű beállítással való munkálkodtatás került előtérbe. Egyik épp oly kevéssé szolgálja a nem-látó egyén érdekeit, mint a másik. Az első megbénítja a vak önérzetének és önbizalmának kifejlődését, a másik egyoldalúan fejleszti képességeit, leköti és nem teszi lehetővé, hogy munkájáért vállalni merje a felelősséget jobb boldogulása érdekében.

Bármily szépen hangzik is, hogy a vakok nevelő-intézeteiben tudást, műveltséget, képesség-
fejlesztést adnak a vakoknak, a tény mégis az, hogy még az iskolázott vakok nagy százaléka is az első szélfuvallatnál, az első nehézségeknél azt mind félredobja és a kényelmesebb vagy több eredménnyel kecsektető kolduláshoz, vagy pedig inségellátáshoz fordul azért, mert felfogása szerint éppen a humanisztikus érzésből kifolyóan a társadalomnak kötelessége róla gondoskodni. Tisztelet a kevés kivételnek, sokszor akkor is, amikor rendes foglalkozásra volna lehetősége, azért, mert az esetleg valamivel kevesebbet jövedelmez. Támogatják ezt a lehetőséget napjainkban még a hatósági intézkedések is, amikor hatalmi szóval koldulás-tilalmi rendeletet adnak ki a nélkül, hogy egyidejűleg gondoskodás történnék a koldulástól eltérő alapon való rendes polgári megélhetésre, a nélkül, hogy foglalkoztató műhelyek, áruátvételi központok létesítésével és önálló munkálkodtatással biztosítanák, vagy kényszerítenék a dolgozni tudó vakokat, hogy módot találjanak megélhetésük polgári alapon való megszervezéséhez. A társadalom ma is ápolja a humánus érzést szóban és könyvben, de anyagilag elzárkózik; az illetékesek és hatóságok ma is a sajnálkozásnál és a megértés hangoztatásánál maradnak, sokszor a nélkül, hogy segítenek, vagy átütően munkaalkalmak megteremtésére nyujtanának segédkezet. Így fest a humánus gondoskodás és gondolkodás napjainkban, az a humanizmus, amelyről Herodek elnök úr oly szépen emlékezik meg előadásában, amely akkor oly páratlan eredmények kútforrása volt és amelyeket a mai kornak is úgy erkölcsi erő, mint a vakok koldulásának biztosítása szempontjából el kell ismernie. A másik szempont a vakok önszerű foglalkoztatásában tűnik ki. Az intézetek és internátusokban való összpontosítás szükségszerű következménye volt annak a humanisztikus segíteni akarásnak, amelyet az előadó úr kifejtett. De amennyire indokolták annak célkitűzései ezek létesítését és fenntartását, amennyire a célkitűzések meg valósítása ma is parancsoló szükség, annyira eltértek rendeltetési feladatuktól. Ezelőtt a kiképzést és az életre való előkészítést szolgálták, ma az ápolást és az eltakarást. Azelőtt azért voltak intézetek, hogy munkára felvértezzék és fejlesszék képességeiket, hogy önállóan tudjanak boldogulni, ma, sajnos, legtöbb esetben azért vannak, hogy a családok és a községek protekció útján megszabaduljanak a nekik terhet jelentő vaktól, bedugják őket az intézetekbe, ahol örök időkre az lenne kötelességük, hogy ápolják és eltakarják őket. Az intézetek ilyen terheléssel alig tudnak boldogulni, mert a száz másirányú akcióval túlterhelt társadalom az adományozást illetőleg begombolkozik, a vakok átütő, komoly segítséget jelentő foglalkoztatására nem lehet forgótőkéhez jutni, mert még igen rövid idővel ezelőtt is illetékes hatóságánál, pl. a kereskedelemügyi miniszteriumban azzal a megdöbbentő felfogással találkoztunk, hogy a vakok ne csináljanak konkurrenciát a látóknak. E mellett ápoló-intézetek hiányában a foglalkoztató intézetekben tartani kell a kiöregedett, munkaképtelen, beteg, sokszor elmebeteg vakokat éveken át és ezek miatt nem vehetők fel munkaképes és kiképzésre szoruló vakok.

Szakítani kell a helytelenül alkalmazott humanizmussal, amely csak a családoknak, közösségeknek vagy közületeknek jelent könnyebbséget a vakoknak az intézetbe való dugásával a nélkül, hogy az a vakok messzebb jövőjéről való gondoskodást jelentené. Gondoskodni kell humanisztikus érzéssel ápoló-intézetekről, ahol azok a vakok nyerhetnek elhelyezést, akik ápolásra szorulnak, de nem elég ideig-óráig életfeltételeket (lakást, élelmezést, eltartást) biztosítani olyanok részére, kik szervezetileg munkaképesek, meg kell nyitni a lehetőséget arra, hogy munkájuk után további életcélkitűzéseik is lehessenek. Az intézeteket és internátusokat eredeti rendeltetésük szolgálatába kell állítani, adjanak kiképzést, ipari foglalkozásuknak megfelelő tudást, alapos, minden részletmunkába való bevezetést, de ha ezt bevégezték, menjenek az életbe, és merjenek a maguk felelősségére dolgozni. Az intézetek mellett szervezzünk bejáró munkások részére műhelyeket, áruátvételi és áthelyezési központokat, hogy megkönnyíthessük a kint dolgozók életküzdelmét. Létesítsünk vidéki központokat, hogy a vakok ne csak Budapesten keressék a munkát vagy pártolást. Adjunk lehetőséget, hogy ennek megszervezésében arra alkalmas vakok is vegyenek részt, hogy a felelősségben is osztozzanak. Az intelligens és hozzáértő vakokat is kapcsoljuk bele megfelelő mértékben az irányításba, hogy meggyőződjenek arról, hogy melyek azok az erkölcsi és anyagi tényezők, amelyek a vakok megsegítésében szerepet játszanak, a
vakokat pedig győzzük meg arról, hogy nem-csak követelések vannak a társadalommal szemben, hanem kötelességek is, amelyekből felelősséggel ki kell venni részünket.

Igen helyesen mutatott rá illusztris előadónk, hogy a szociális kérdéseknek munka útján való megoldása a vakok szempontjából is Németországban és Olaszországban mutatja a legnagyobb előhaladást. Példát kell venni és vakügyi intézményeinket ebben az értelemben átállítani. Világért sem akarom azt mondani, hogy intézményeink eddig is ne tettek volna meg mindent, ami lehetséges. A nehéz idők és körülmények megbénították szárnyalásunkat, lenyomtak a földre anyagi tehetetlenségünkben és ma is közelebb állunk a régi humanizmussal kevert üzemszerű beállításhoz, mint a mai élet-tempó, amely a vakokat is felelősség mellett önálló munkateljesítmény által való boldogulásra szorítja. Nekünk, tanároknak erre kell őket előkészíteni, ebben őket támogatni, erre kell őket rászorítani. De amennyire kötelességünk ez nekünk, annyira kötelessége ez a társadalomnak, hatóságoknak és minden tényezőnek, amely új utakat keres, hogy a mai körülmények és viszonyok között el ne merüljön. Ne a sajnálkozásra való hivatkozással könyörögjünk segítséget azoktól, akiknek a segítés módjukban van, hanem a vakoknak az élethez való jussa
alapján. Ha ezt az élethez való jogot elismerik és a vak becsülettel rászolgál, akkor az ehhez való lehetőséget minden tényezőnek elő kell segíteni. E tekintetben két irányban való feladat megoldása vár ránk: a vakokat ebben az irányban kiképezni, intézeteinket úgy átszervezni, hogy a vakok ne 17-18 éves korukban, hiányos képzéssel, hanem mindent felölelő szakképzettséggel, 20-22 éves korukban kerüljenek az életbe és ne az internátus, hanem az élet legyen a kitűzött cél. Más irányban a társadalomnak, hatóságoknak és illetékeseknek meggyőzése, hogy a vakoknak munkával és munkaalkalommal való támogatása kötelesség.

Herodek igazgató úr nagyszerű előadása a maga egészében alkalmas arra, hogy a vakok jobb jövőjének szószólója és elősegítője legyen. Ezt a gondolatot terjeszteni kell, hogy azt e falakon túl is megismerjék. Éppen azért, amikor előadásáért - azt hiszem, valamennyiünk nevében, - szeretettel és elismeréssel üdvözlöm, indítványozom, hogy előadását teljes egészében jelentessük meg. Megfelelő számú külön lenyomat átvételét én is biztosítom."

Többek hozzászólása után Kassay Béla dr., a Vakok Szövetsége elnöke, ki mint meghívott vendég vett részt az ülésen, üdvözölte a magyar vakok nevében a közgyűlést, és köszönte meg a két előadónak szeretetteljes szavaikat s a közgyűlés minden tagjának a lélekmentő munkálkodást, amit a haza s a vakok érdekében végeznek.

A továbbiak folyamán érdekes bemutatóban vázolta Sulyomi igazgató a farkastorokban szenvedő gyermekek beszédoktatását, majd az évi költségvetés és más ügykezelési dolgok után a gyűlés lelkes hangulatban ért véget.

A Vakok Szövetsége rendkívüli közgyűlése

Mult év december 22-ikén a nagy hideg ellenére száznál több sorstársunk jelent meg a Katolikus Kör helyiségében, hogy a szövetség rendkívüli közgyűlésén részt-vegyen. Az előkészítő választmányi ülés után d.e. fél tizenegy órakor dr. Vitéz Kassay Béla elnök megállapította a határozatképességet, üdvözölte a nagy számban megjelent tagokat s megnyitotta a közgyűlést. A rendkívüli közgyűlés egyetlen tárgyát az elnök a következő beszédben ismertette:

Elnök beszéde.

Mélyen tisztelt közgyűlés, hölgyeim és uraim, k. sorstársak! A választmányi gyűlés megbízásából erre az órára rendkívüli közgyűlésre hívtam össze önöket. A megjelentek számából, s a hangulatból látom, hogy tisztában vannak a tárgy fontosságával, a felelősséggel, amely ezt a szokatlan tényt magyarázza. Úgy van, szövetségünk életében ez az első eset, amikor rendkívüli közgyűlésre volt szükség s ez az eset valóban megérdemli a „rendkívüli" jelzőt.

Most 22 éve, hogy néhány vak, kik az akkori idők szellemével a vakok ügyeinek, sorsának igazgatásával nem voltak megelégedve, elhatározták, hogy külön, független egyesületben tömörülnek, s maguk veszik kezükbe ügyeik, sorsuk irányítását. Kitűzött céljuk nemes, elgondolásuk helyes volt. Nekünk, vakoknak is meg kell és meg lehet adni a jogot, hogy magunkról magunk döntsünk. Nincs egyetlen embernek sem joga hozzá, hogy ezt a tényt elvitassa tőlünk! A 22 év előttiek tömörülésükhöz megszerezték a törvényes jóváhagyást, alapszabályok szerint működő egyesületté lettek, s ez az, amivel a ma élőket, bennünket hálára köteleztek. Ezt köszönöm s köszönjük valamennyien nekik.

Elindultak tehát, s az elindulás után céltalan évek következtek. Évek, amelyek nem hozták meg a várt eredményt, évek, amelyek jöttek s mentek a nélkül, hogy az egyesületnek fellendülést, a vakoknak a boldogulás reményét ajándékozták volna. Nem akarom kutatni az okokat, nem bírálni jöttem, hanem megállapítani. De meg kell állapítanom, hogy a meddő évek sok értékes pillanatot vesztegettek el, és sok áldatlan harcot eredményeztek. Nem akarok most a hivatalos vakgondozással való szembefordulásról beszélni, nem a szövetség vezetőinek s az orsz. gyámolító egyesületnek viszályát vázolni. Arra akarok csak rámutatni, hogy ebben a reménytelen küzdelemben, ebben az áldatlan harcban elsikkadt a cél, el a lehetőség, amelynek megvalósítása, valóra-váltása mindkét félnek kötelessége lett volna. A magyar vakok sorsának jobbra-fordítása.

Igen, t. közgyűlés, a magyar vakok helyzete ez évek alatt hajszálnyira sem javult. Nem javulhatott, mert azok, akiknek ezt munkálni kötelességük lett volna, mással voltak elfoglalva. A szövetség vezetői kénytelenek voltak a maguk kenyerét megkeresni, ez pedig nem volt könnyű munka sem 22 év előtt, sem ma, és nem hagyott szabad időt a másokért való munkára. A gyámolító egylet pedig túlontúl elfoglalta magát azzal, hogy a falain belül élőknek előteremtse a mindennapi kenyeret. Meg aztán harcban állván a falon kívül élőkkel, nem is nagyon érezte szükségét annak, hogy síkra szálljon érettük. Ha szerét ejthette, mindenik félnek kedvére volt, hogy egyet üssön a másikon. Hogy ez az állapot hová vezetett, nem kell magyaráznom, s hogy mennyire nem szolgálta sem ennek, sem annak a javát, nem kell bizonygatnom. A tény, hogy magyar vakok maradt koldus és nyomorgó, maradt változatlan tény...

Májusban múlt négy éve, hogy a közgyűlés engem szólított az elnöki székbe. Amikor az ajánló szavak elhangzottak, valaki, aki soha a nevemet sem hallotta, azt ajánlotta a tagoknak, hogy helyettem olyat válasszanak elnökké, akit ismernek, akiről tudják, mit ér. Új eszme, új utak után vágyott a magyar vak társadalom, s kísérletet tett velem, az új emberrel. Hogy beváltottam-e a hozzám fűzött reményeket, azt döntsék el önök, akik akkor, a 4 év előtti közgyűlésen, még nem voltak ott, de akik egytől-egyig tudják, hogy ez a 4 év mit jelentett önöknek, s mit hozott a magyar vakoknak. Nem az a célom, hogy ezek felemlegetésével az elismerés lángját csiholjam ki önökből, de meg kellett róluk emlékeznem, hogy a felsorolásból ne maradjon ki semmi. Mert azt meg kell állapítanunk, hogy attól a naptól kezdve új élet költözött a halottnak vélt Vakok Szövetségébe. Tagjainak száma az akkori 137-ről 650 fölé, vagyona 518 Pengőről több, mint hatezerre, erkölcsi súlya a nulláról komoly értékre emelkedett. Ahogyan mondani szokták, kezdték jegyezni a szövetséget, s ma már ott tart, hogy nem kell kötéllel fogni tagjait, hanem éppen ellenkezőleg: harc folyik a felvételért, s az van megbántódva, akit elutasítunk. A villamosjegyek, a félárú vasúti jegy, a gyári munka, az egyesek érdekében való lelkiismeretes eljárás megmutatták, hogy a Vakok Szövetsége komolyan veszi hivatását.

Sokszor kérdezik tőlem, hogy mi ad nekem erőt ahhoz, hogy teljesen önzetlenül, - hiszen a szövetség egyetlen fillérrel sem díjazta munkámat, - dolgozom valóban pénzt nem adott, de adott mégis valamit, amiből erőt meríthettem, ami meg tudta adni a lendületet a felfelé törő akaratnak: a feltétlen bizalmat. Amióta én a szövetség élén állok, egyszer sem esett meg, hogy csak egy hang is ellene szólt volna javaslatomnak. Valahányszor ideálltam önök elé, mindig tüntetően hangoztatták, hogy gondolkodás nélkül követnek, fenntartás nélkül bíznak bennem.

Ez a bizalom, ez a hit adott erőt ahhoz, hogy megtegyem azt, amire önök maguk sem tartottak képesnek, s amit talán remélni sem mertek. A másik, ragadott magával, az a tudat volt, hogy a magyar vakok ezrei segítség nélkül, árván és gyámoltalanul várják a segítséget, a kibontakozást, sorsuk és jövőjük megalapozását. S lehet, hogy ebben nagyra-láttam. Azt hittem, hogy tőlem, rajtam keresztül várják. Ez volt az, t. közgyűlés, ami erőt adott, ha fáradt voltam, ez, ami kiűzött szobámból, amikor nem akartam menni. És ezért állok most is itt önök előtt.

A magyar vakügy fordulóponthoz ért. Hatalmas mérföldkő mered mellettünk, s nekünk döntenünk kell, hogy megállunk-e mellette, vagy bátran, nem törődve a veszéllyel, nekivágunk-e az új útnak, mint ezelőtt három évvel.

Az a munka, ami mögöttem van, s amelyről csak én tudom, mit emésztett fel időben és erőben, világosan megmutatta, hogy olyan nehézségekkel jár, ami egy ember erejét meghaladja. Elindítottuk a lavinát, az gurul most, s csak tőlünk függ, hogy mi legyen belőle: görgeteg, mely utat tör előttünk, vagy görgeteg, mely bennünket gázol el... A multak legnagyobb akadálya az az áldatlan viszály volt, mely a szövetség s a Vakokat Gyámolító Orsz. Egyesület között dúlt. Első perc óta az a szándékom, hogy ezt kiküszöböljem, s ez által az erőket egy cél szolgálatába állítva megteremtsem azt az erőművet, amely érettünk, nekünk vakoknak dolgozik. Fáradozásaimnak csak most lehetett sikere, amikor az egyesület új vezetője ugyanazokra az utakra óhajtva lépni, amelyiken mi kerestük a boldogulást, hajlandó volt kezet nyújtani a közös munkára. Hónapokig tartó tárgyalások alatt igyekeztünk tisztázni az eszméket, s olyan megállapodásra jutni, mely egyaránt megfelel úgy a Vakok Szövetsége, mint a VGYOE érdekeinek. A megállapodás íme elkészült, s önök elé terjesztem, hogy megismerjék, s jóváhagyják. Ezáltal megadják nekem a lehetőséget arra, hogy az eddiginél hatásosabban, nagyobb súllyal és sikerrel képviseljem az önök s szövetségünk érdekeit. Kérem, hallgassák meg figyelemmel, s csak a nagy egészet nézzék, amelyért harcba indultunk, s amely harc vezérévé engem választottak. A vélemény-alkotást egyelőre függesszük fel, amíg ki nem fejtettem önök előtt a tényeket s az én elgondolásomat.

A megegyezés-tervezet:

A Vakok Szövetsége és a Vakokat Gyámolító Országos Egyesület áthatva attól a gondolattól, hogy a vakok ügyeit és érdekeit közös elhatározással, vállvetett együttműködéssel eredményesebben tudja szolgálni, a jövőre vonatkozóan a következőkben egyezett meg:

1. A Vakok Szövetsége elnöke, dr. Vitéz Kassay Béla, belép a VGYO Egyesület vezetőségébe, mint igazgató-helyettes.

2. A VGYO Egyesület dr. Vitéz Kassay Bélának, a Vakok Szövetsége elnökének, az egyesület vezetőségébe való eme belépését, mint igazgató-helyettes, tudomásul veszi, és működési körét vele egyetértőleg választmányának jóváhagyásával állapítja meg.

3. A VSZ alapszabályainak c. d. és e. pontjaiban körvonalazott munkásságát a VGYOE-ben működő elnökére, dr. Vitéz Kassay Bélára bízza, és általa a VGYOE vezetőségének támogatásával óhajtja megvalósítani. Az együttműködés ideje alatt a VSZ az említett pontokban foglalt célok elérésére semmit sem kezdeményez.

4. A VGYOE e három pontban körülírt munkálkodást tudomásul veszi, s minden rendelkezésére álló eszközzel elősegíti.

5. A VSZ érdekeit a VGYOE elnöki tanácsában elnöke, választmányában két tagja, közgyűlésében pedig, a választmányi tagokon kívül hat tagja képviseli.

6. A VGYOE kebelében működő Társaskör a VSZ alapszabályainak a. és b. pontjaiban foglalt célkitűzéseket magáévá teszi, és ezek támogatására a VSZ-be kapcsolódik bele úgy, hogy a megegyezés ideje alatt külön munkásságot nem fejt ki.

7. A VGYOE és a VSZ áthatva attól a gondolattól, hogy a vakok érdekeit minél erőteljesebben szolgálhassák, minden erkölcsi és anyagi erejét, valamint eddig elért eredményeit ennek a célnak közös szolgálatába állítja.

8. A fenti megegyezést ideiglenesnek kell tekinteni. Véglegesítésére két évi határidőt szabunk meg, amely idő alatt meggyőződést szerezhetünk arról, hogy az együttműködés beváltotta-e a hozzáfűzött reményeket.

9. Esetleges félreértések későbbi elkerülése végett mindkét egyesület értékállagát az egyesülés időpontjában meg kell állapítani, és jegyzőkönyvbe venni. Szétválás esetén az értékek felszámolásánál a felvett jegyzőkönyvek az irányadók.

A megállapodás akkor lép érvénybe, ha azt a VSZ-nek a közgyűlése és a VGYOE választmánya elfogadta.

Amint hallották, t. közgyűlés, megállapodásról van szó, olyan megállapodásról, amit két teljesen egyenrangú fél köt. Nem beolvadásról, nem megszűnésről van szó, hanem szerződésről, amit a két fél a közös cél elérésére, önállóságának és függetlenségének teljes tudatában és fenntartásával köt, s amelyet akkor bont fel, amikor ennek kényszere felmerül, de két év múlva mindenesetre ismét megvitat. Mindössze ez a két év tehát az az idő, amely szóban forog, s amelynek meg kell mutatnia, hogy az az út, amelyre az önök figyelmét felhívtam, amelyre szövetségünk s a magyar vakok lépteit irányítani akarom, csakugyan célhoz vezet-e. Önök tudják a legjobban, hogy az én lelkiismeretem van olyan éber, mint az itt jelenlévők akármelyikéé, s ha mégis azt mondom, hogy ez az út az, amelyre a mai felelősségteljes órában lépnünk kell, akkor mindenki meg lehet győződve róla, hogy tudatában lévén a nehézségeknek, amelyek előttem állanak, tehát a felelősségnek, amely reám háramlik, alaposan meggondoltam, hogy helyes-e, amit javasolni bátorkodom. Mert ne feledjék el, t. közgyűlés, hogy önök határoznak, s ezzel a határozattal az egész munkát és felelősséget az én vállamra teszik át. Ha a megállapodást jóváhagyják, úgy ezzel megnyitják az útját annak a munkának, mely arra irányul, hogy sorra vegye és megoldja azokat a kérdéseket, amelyek megoldására a VSZ egymagában gyenge és kicsiny. Valljuk be magunk között, hogy a mi 650 tagunk csak 5%-a a magyar vakok összességének, s hogy szavamat, bárha még-olyan nyíltan s hangosan is mondom ki, a hivatalos körök csak ilyen 5%-osan értékelik. A gyámolító egylet azonban maga is hivatalos hatóság, szava vakügyi kérdésekben, ha nem is döntő, de mértékadó. Ezért van nekünk szükségünk a vele való jóindulatú együttműködésre, hogy segítségével megoldjuk azokat a kérdéseket, amik századok óta várják a megoldást. Nem lesz ez sem könnyű, sem gyors munka, de ha az önök akarata odaállít arra a helyre, ahol e megoldásokra egyedül van mód és lehetőség, megoldjuk, ha az Isten is úgy akarja.

Szavaimból láthatják, t. közgyűlés, hogy abban, amit önöknek tanácsolok, nemcsak hogy semmi veszedelem nincs, mert a megállapodás nem érinti szövetségünk független szabadságát sem erkölcsi, sem anyagi téren, veszíteni valónk tehát nincs. Nyerni pedig mindent nyerhetünk. Megnyerhetjük azt a lehetőséget, hogy a VSZ elnöke, mint a VGYOE igazgató-helyettese, ott lehessen az egyesület elnöki tanácsában, s ott az egyének érdekeit lelke szerint képviselje. Megnyerhetünk minden támogatást, amit ugyanez a személy az egyeseknek a gyámolító egész hivatalos súlyával a háta mögött megad, és ami a legfőbb, megnyerhetjük a nagy kérdés megoldását a maga egészében. Ennek mérlegelése során ne feledjük el, hogy e megoldás elkészül akkor is, ha önök most a régi sebek sajgó fájdalmának hatása alatt úgy döntenek, hogy elutasítják a kinyujtott kezet, ha régi csalódásokra gondolva nem hisznek a felajánlott jóakaratban. Igen, a megoldás akkor is elkészül, rólunk, de nélkülünk. Ha aztán ez nem fog tetszeni, ha más lesz, mint amit mi akartunk, még csak vádat sem emelhetünk, mert mirajtunk múlt, hogy közreműködjön-e benne megbizottunk. Igen, tisztelt közgyűlés, önök ma a vakok történelmének ítélőszéke előtt állanak. Döntenek s e döntés van hivatva megadni az irányt a következő évtizedek munkájának. Döntésükkel igazolhatják a mögöttem lévő négy esztendőt, de meg is tagadhatják azt, s vele engem is. Megvallom, én a jövő útját az előadott megállapodásban látom, s annak elvetése nagyon mélyen érintene. Ennél többet nem is kell mondanom, önöké most a szó, de kérem, hogy azt ne a szenvedélyek, ne a multnak hiábavaló ismétlése vezesse, hanem a jövő világos meglátása, és a tárgyi mérlegelés.

Az elnök után Jármer Lajos, az állami intézet zenetanára emelkedett szólásra. Hosszabb beszédben fejtette ki, hogy ebben a percben, mely döntő lehet nemcsak a ma élő nemzedék jelenére és jövőjére, hanem kihatással lehet egy egész század fejlődésére, nem szabad engednünk, hogy a nagy cél csak egy pillanatra is eltűnjék szemeink elől. Egyszer már azon hiúsult meg a nagyszerű terv, hogy az utólsó pillanatban azok, akik odáig kitartóan harcoltak, egymás között meghasonlottak. Ennek nem szabad megismétlődni! Javasolta, hogy 1. mutassa ki a közgyűlés határtalan bizalmát az elnök iránt azzal, hogy a tervezett megegyezéshez vita nélkül hozzájárul, 2. adjon időt neki, hogy a kitűzött célok elérésére nyugodtan fel is készülhessen; e célból mondja ki a közgyűlés, hogy a megegyezés tartama alatt, tehát 1941-42 években tisztújítást nem tart, csupán a megüresedő helyeket tölti be.

Holley Béla ugyancsak hosszan méltatta a megegyezés történelmi jelentőségét és úgy nyilatkozott, hogy a baráti jobbot meg kell ragadnunk s a jövő alakítását bizalommal az elnök kezébe kell letennünk, aki már bebizonyította, hogy soha más érdek nem vezette, mint a vakoké. Elfogadásra ajánlja Jármer indítványait, s javasolja, hogy a választmányt minden páros hónapban hívják össze. Mittrovátz, Pám, Deézsi, Lonert, Szabó és mások felszólalása után a közgyűlés valamennyi javaslatot, tehát a VGYO-e-val való együttműködésről intézkedő megállapodást is, egyhangú lelkesedéssel elfogadta.

az elnök zárószavai után a közgyűlés lelkesen tüntetett Schnitzl Gusztáv igazgató és dr. Vitéz Kassay Béla, a megállapodás létrehozói mellett, s igen lelkes hangulatban oszlott szét.

Hírek, hirdetések

A VSZ tagdíja évi két pengő, lapunk előfizetése tagnak egy évre 1,20 P, nem-tagnak 3,70 P

- Házasság: Imrey Mariska sorstársnőnk Esztergomban december 1-én tartotta esküvőjét Salamon Ferenc kefekötő sorstárssal.

- Hirdetések: Használt Klein szekrényt venne: Cmorek István, Budapest, 9. Auguszta-telep, Olt-barakk 8.

- Sorstársnőivel levelezne: Kálmánchey Anna, Újfehértó, Kisrét-old. 1162..

- Látók közt élő sorstársnőkkel levelezne Dombi Zsófia, Hajdunánás, Baross-u. 5.

- Főzést s más házi teendőket végző sorstársnőimet kérem, írják le munkáikat saját tapasztalataik szerint s küldjék el hozzám: Kispapp Kató, Vasas, Baranya-megye.

- Hibátlanul leírt vagy nyomtatott pontírású kottákat venne, részletes leírást és árajánlatot kér: Solt János, Budapest, 10. Endre-u. 7.

- Múzeumi célra szükség van a Belhoro régibb nyomtatványaira: Sciiigoj, közlések, naptárak, stb.. Akinek van ilyen, küldje el dr. Bánó Miklós címére: Budapest, 3. Végvár-u. 2.. Itt kérheti díjtalanul az 1941. évi eszperantó-naptárt is.

- A Keresztyén Eszperantó Líga Budapest, 5. Pozsonyi-út 58. kívánságra díjtalanul küldi síkírású vallásos füzeteit.

- Gyászhír. G. Valiani olasz sorstársunk, aki értékes cikkeket írt lapunknak is; gyakran időzött hazánkban s sokan személyesen ismerték, - múlt év végén elhúnyt. Kegyelet emlékének!