Vasárnapi Újság 1854. (IV. rész)

Régi világunk lapjai

Vasárnapi Újság 1854. (IV. rész)
A vakokról - Dienes Lajostól (folytatás)

Ugy hiszem eléggé meggyőzhette az olvasót az imént bemutatott három rövid életrajz azon hasznokról, mellyek czélszerü vaknövelésből mind az államra, mind a vakra magára, mind az érdeklett szülőkre háramlanak.
Avagy nem kézzel fogható-e mind a háromnak ugy szellemi, mint anyagi nyeresége, ha a nyomorult kéregető Pétert az ügyes, életrevaló Károly, és a müvelt, kellemes társalgásu Béla mellé állitjuk. - Mig amaz koldul, ezek hasznos dolgokkal foglalkoznak, - mig Péter kis öcscse, vak bátyjának nyomora mellett elkorhelyedik, csavargó lesz, azalatt Károly és Béla kisebb testvéreiket hasznos tudományokban oktatják és jó példájokkal serkentik. Mig Péter még a kórházi nyomorékoknak is kigunyolt játékszere, emezek a helyzetökhöz illő társaságokban szivesen fogadott kedves vendégek.
Azon hitetlen Tamás természetü olvasók iránti különös figyelemből, kik mindenben hajlandók kétkedni, s netalán a világtalan Károly és Béla tehetségét is kétségbe vonják, feljegyzek itt nehány adatot, szemmel látott tapasztalataimból.
1841. december első napjaiban a bécsi „Vakok-gyámintézetében" legelső volt a mellybe beléptem az asztalos műhely, s az ajtóhoz legközelebb eső asztalnál egy felnőtt vak asztalostól, ki valamit ujjai között bibirkált, ezen kérdésemre: mit csinál ön? ezt a meglepő választ kaptam: Kissé megigazitom ezt az órát (Ich thue ein Bisschen diese Uhr repariren)" A váratlan s mondhatom meglepő válaszra jól körülnézvén, csakugyan ugy találtam, hogy az asztalon ollyan kakukkos fajta fakerekü fali óra volt szétszedve; később elég alkalmam volt öt hónap folytán meggyőződni arról, hogy a szóban levő vak asztalos, az uj- és ó lerchenfeldi fa-órák rendes orvosa volt, a mihez olly jól értett, hogy nemcsak szétszedte, kitisztogatta, és ismét össze rakta, hanem kisebb korhadt részek, oszlopocskák, s más eféle helyet ujat faragott és ugy helyére illesztette, hogy senkinek sem volt ellene panasza. A kosárfonóknak, esztergályosoknak, vargáknak, különkülön műhelyeik vannak ugyanezen intézetben.
Boroszlóban 1842-ik év nyarán láttam ollyan vak leányt, ki mindegyik kezével külön szálat eresztett, rokkája ugy lévén készitve, hogy egy kerékkel két orsót forgatott a lába, s másfélannyit font, mint különben jó gyors fonó egyorsós rokkán szokott fonni. Ugyanezen intézetben gyakorolják a kosárfonást is. Midőn én ott jártam legtöbb haszonnal üzték ollyan nádkéregből készitett karszék-ülések fonását, minőket vendéglőkben, kávéházakban, s magán butorok között is mindennap láthatunk.
Drezdában ugyanez évben kiváltképen a kosárfonást és kötélgyártást gyakorolták szorgalmasan. Midőn én ott jártam épen akkor küldött az igazgató gyönyörü dolgozóasztali kosárkákat a lipcsei iparm-kiállitásra.
Londonban hol egyedül találtam egyforma számmal a fiukat és leánykákat (70 fiut és 70 leányt) a férfiak három műhelyre voltak felosztva, egyikben 30 kosárfonó, másikban 10 varga volt, a harmadikban pedig 30an kokuszdiófa-kéreg szálkáiból, melly serte-forma élességü, ollyan lábtörlőket készitettek, minőket minden küszöbön láthatsz Angolhonban. A vargákról azt állitják az intézet előljárói, hogy a jól betanultak két nap alatt elkészitnek pár ollyan durva bakkancsot, a minőt az angol városi köznép visel.
Nem szándokom itt elősorolni mindent mit láttam, nincs is reá hely, valamint azt sem szeretném, ha valaki a bécsi órajavitóról azt a következtetést hozná, hogy a vakokat jó lenne órásmesterségre is tanitani; csak annak bizonyitására emlitettem fel az elősorolt egy két való adatot, hogy ha netalán Károly vagy Béla, kiket az előbbi számokban mintaul álliték az olvasó elé, nem tudta is épen azokat a miket reá ruháztam, de mindenesetre tudhatnák czélszerü józan nevelés mellett, sőt szükségkép tudniok kellene.
* * *
Következik a másik kitüzött kérdés: Mint áll jelenleg a vakok ügye, mit mivelnek a fenálló intézetekben, czélszerü-e az eddigi eljárás, avagy szükségesek némi módositások? Tartok tőle, hogy eddigelé is nagyon igénybe vettem a t. olvasó béketürését, s ha a fönkitüzött kérdés mélyebb fejtegetésébe bocsátkoznám, egészen koczkára tenném türelmét; azért minél rövidebben szoritom össze válaszomat.
Hogy mint áll jelenleg a vakok ügye, erre örömmel válaszolhatjuk azt, hogy sokkal jobban áll az most, mint hosszu évszázadok során állott, mert kivéve a 13-dik századot, mellyben Sz. Lajos franczia király egy nagy ápoló intézetet alapitott Párisban szegény ügyefogyott vakok számára, egész a mult század végéig semmi sem történt ezen szánandó felebarátaink közérdekében, azóta pedig már 70 év folytán mintegy 70 városban találkozunk vakok intézeteivel, az egész mivelt Europában.
De más részről épen mert csak mintegy 70 intézet keletkezett egész Europában 70 év alatt; el kell ismerni, hogy a vaknevelés ügye még alig hagyta el a bölcsőt, s jó emberek kezére felkarolt árva kisdedként tekinthető mindaddig, mig azt természetes édes anyja, az összes nemzet mindenütt kebelére nem öleli, s nem részesiti egész osztályrészében melly őt megilleti, egyesek kegyes adománya helyett.
Sem egész Európa összes vakjainak pontos összeirása, sem az eddig keletkezett vakokintézetei teljes leirása, és szervezete nincs birtokomban, sőt az utóbbi években legjobb akaratom mellett sem engedé helyzetem, hogy bárcsak levelezés utján is szerezzek az e téren történt haladásról kimeritő tudomást; mégis hozzávetőleg bátran merem állitani: hogy egész Europában aligha részesül mindössze 3500 vak évenként növelésben; holott az összes vakok száma egész Europában kerekszámmal szinte 210.000-re mehet!
Ebből azt az egyszerü következtetést lehet kivonni, hogy még egész Európában alig részesül okszerü nevelésben annyi világtalan, a mennyinek csupán Magyarországon szüksége lenne neveltetésre.
Azon intézeteknek, mellyek eddigelé keletkeztek, legnagyobb része nevelő - itt-ott találkoznak gyámintézetek is. - A vaknövelő intézetekben a felfogadott világtalan gyermekeket mindennel ellátják, s oktatják 6-8 év folytán alsóbb rendü iskolai tanulmányokban, kézmüvekben és zenében, különböző arányban. A gyámintézetekbe, minő például Bécsben van, a már kitanult vakok, kiknek nincs tulajdon háztüzök, fogadtatnak fel, s éltök végeig elláttatnak. Mind a kettőről igen sokat lehetne szólani p. o. nevelői gyülekezetben, vagy tudományos vitatkozásra szánt folyóiratban. Én itt csak az utóbbiakról, a gyámintézetekről azt jegyzem meg, hogy nem tartom czélszerünek ollyakat alapitani nagy városokban, következő okoknál fogva:
1. A vaknövelés egyik lényeges feladata a vak gyermekből ollyan embert nevelni, ki minél kevesebb terhére legyen akár szülőinek, akár a községnek mellyhez tartozik, vagy magának az államnak: az által pedig, ha a vakokat kolostorszerü nagy épületbe szállitják át a nevelő-intézetből, hol élte végéig ellátják élelemmel, szállással és ruházattal, épen nem csökkent a vakok fentartási kiadása, sőt szörnyü aránytalanul emésztik fel kevesen a jótékony adakozások gyümölcsét, mig a legnagyobb rész koldulva keresi kenyerét.
Tegyük fel például, hogy Pesten lenne valakinek szándéka illyen gyámintézetet épiteni 50 emberre, már csak a telek és épület bizonyára belekerülne legalább 50,000 pftba, és a puszta falakon kivül még egy gondnok, cselédség, butorzat, fűtés hasonlókép szükséges, s merem állitani, hogy legszigorúbb számitással sem fogna egy-egy gyámolt vak évi kitartása 120 pftnál kevesebbre kiütni, holott a mostani szük időben is akárhány család van falu helyen, melly ennyi jövedelemből kénytelen megélni.
Gondoljuk csak el, ha lenne annyi vaknövelő intézetünk a mennyi szükséges, s ezek évenkint csak 500 kitanult tanitványt szállitanának a gyámintézetekbe: mekkora tőkét kellene ezek ellátására alapitani?
2. Czélszerűtlennek tartom a vak-gyámoldát azért, mert ott a vakban lassankint eltompul minden szorgalmi ösztön, elfonyad az életkedv, mert jól tudván a vak, hogy éhen nem hagyják veszni, se rongyosan járni, ágya, meleg szobája szintén megvan a többi között akár iparkodik akár nem; ellenben minden szorgalma mellett sem használhatná szabad tetszése szerint szorgalma gyümölcsét: hiányzik megelégedéséből az a boldog érzet, hogy egyedül józan esze és polgári s vallásos kötelességei parancsolnak vele; szóval megvan a vakban is épen ugy mint minden emberben az a kiolthatlan vágy, a melly szerint kiki törekszik, ha maga ura nem lehet, legalább maga szegénye lenni.
(Vége következik)

1854. september 10-kén (28. szám.)

Vakok Világa 2015. december