Vasárnapi Újság 1854. (V. befejező rész)

Régi világunk lapjai

Vasárnapi Újság 1854. (V. befejező rész)
A vakokról - Dienes Lajostól (vége következik)

Azokután, miket eddig irtam, mintegy magától jó ezen kérdés: Hogy kellene tehát a vakok ügyében sáfárkodni? S ha kimeritő, tökéletesen kielégitő választ nem vagyok is talán képes adni; mindenesetre erkölcsi kötelességemnek tartom szerény véleményemet kinyilatkoztatni, melly itt következik: Mindenek felett szükséges évenként egy, minél pontosabb országos vakok-összeirását szerkeszteni, mellyben kivétel nélkül minden vakról pontosan, lelkiismeretesen fel legyen jegyezve annak életkora, szülőinek vagyonbeli és polgári állapota, hány éves korában vakult meg, s micsoda betegségben, részesült-e orvosi gyógyitásban, avagy csak amolyan néném-asszonyféle burogatásokban, megvakulása óta hogyan s mivel foglalkozik stb. Ezen összeirást legkönnyebben, s minden költség nélkül ugy tartanám kivihetőnek, ha a püspöki megyei schematismusokhoz megkivántató adatok hivatalos beküldése alkalmával ezen ügynek külön rovatot szánnának a tiszt. plebános urak. Hogy ollyan helységekben, hol több felekezetü lakosok vannak, minden lelkész legszentebb felebaráti kötelességének tartaná hűségesen segédkezet nyujtani, az kétségen kivül esik.
Egyuttal a siketnémák is részesülhetnének ugyan e figyelemben.
Ezen összeirási hiteles és lelkiismeretesen pontos adatokból egy országos vakok-anyakönyvét kellene szerkeszteni, valamelly felsőbb helyen megrendelt hivatalos osztályban.
Az orsz. v. anyakönyvéből tisztán kitünvén a vakok minemüsége, véleményem szerint három főosztályba esnének azok u. m. gyógyithatók, oskolázhatók, és ügyefogyott gyámolitandók főosztályaiba.
A gyógyithatókra nézve, nagyon egyszerü és természetes, hogy leghasznosabb volna különféle vidékeken nem pompás, hanem minél szerényebb, de czélszerü szemész-kórházakat épiteni, hova az anyakönyv szerint gyógyithatóknak mutatkozó vakok egymás után berendeltetnének, s az intézetből semmi ürügy alatt nem bocsátatnának el, mielőtt a gyógyulás egészen be nem fejeztetett avatott orvosi felügyelet alatt. Azt hiszem ollyan intézkedés által mind a szemészeti műtételek tökéletesbülnének, mind a lehető gyógyulás kellőleg biztosittatnék, a mire nagy szükség van, mert tagadhatlan, hogy sok gyógyuló lesz áldozata az idétlen gyengédségből származott engedékenységnek, valamint másrészről hanyag gondatlanságnak, vagy ügyetlen beavatkozásnak.
Illyen intézet tudtomra Lipcsében van.
Az oskolázható vakok számára természetesen tanintézetek szükségesek, hasonlóképen az ország több részeiben. Hogy hány, és melly vidékeken legszükségesebbek, azt is az anyakönyv utmutatása szerint lehetne legbiztosabban meghatározni.
A tanintézetekre nézve igen sok a megfontolni és mondani való, itt röviden csak annyit érintek, hogy nézetem szerint ezen intézetekben a kézimunkának fő, tudományoknak és zenének csak mások helyet lehetne és kellene czélszerüen engedni. Egyedül a pesti középponti-mintaintézet lenne az, mellyet ugy kellene rendezni, hogy ott minden meglegyen mi a felsőbb és alsóbb vaknöveléshez megkivántatik.
Ez állitásom támogatására sok okot tudnék elősorolni, de csak a legegyszerűbbek közől emlitem meg azt, hogy az ország több részén lennének vaknöveldék, a világtalan gyermekek szülői közelebb érvén azok valamelyikét, könnyebben megismerkednének annak rendeltetésével, s jobban iparkodnának gyermeköket a szükséges nevelésben helyekorán részesiteni, s a vidék lelkesebb papjai, néptanitói közől bizonyára számosan felkeresnék az illy intézeteket, s megismerkedvén a vakokkali bánásmóddal, a körükben találkozó vakok szüléinek okos utasitásokat adhatnának, sőt hiszem olly tanitó is nem egy találkoznék, ki a vakgyermeket feljáratná oskolájába, hogy addig is tanuljon valamit, mig az intézetbe bejuthat, melly részvevő nemes cselekvést nem lehet eléggé ohajtani s ajánlani a néptanitó urak buzgó pártfogásába.
Ne tartsanak attól, hogy sok bajukra lenne a szegény vak gyermek, de arra igenis számot tarthatnak, hogy egy kis szorgalom után meglepő sükert fogna nemes fáradozásuk aratni.
Pénzbeli oldalát tekintve az ügynek, szintén nem megvetendő két ok nyilatkozik a vidéki intézetek mellett; egyik az, hogy vidéken mindenesetre hasonlithatlanul kevesebbe kerülne mind a telek és épület, mind a mindennapi élelmi kiadások; másrészről ha több helyütt lenne szemmel látható az ügy eredménye és szükséges volta, hihetőleg gyakoribb adakozásokat is remélhetne az összes vaknövelési vállalat.
Végül azt is illő figyelemben kell tartaniok a vaknöveléssel foglalkozó uraknak, hogy minden vidéknek megvannak táj-szükségei, és iparágai, s csak ugy lesz okosan intézve a világtalan kézmüves ügye, ha olly munkákra tanitják, mellyek az ő vidékén legbiztosabb kelendőséggel járnak, s legközönségesebb gyakorlati ágai a mindennapi közéletnek. - Avagy nem megforditott világ lenne-e az, ha például az Árva- vagy Liptó megyei vak fiut gyékényfonásra, a Szeged vidékit ellenben abroncs faragásra, vagy turósbödön készitésre tanitanám?
Az ügyefogyott gyámolitandók osztálya, csaknem összes seregét magába foglalja világtalan atyánkfiainak mindaddig, mig az orsz. szemész-korházak és czélszerü vaknöveldék által ugyanazon arányban kezdend fogyatkozni, mellyben amazok gyarapodnának.
Föltéve amazok lételét, kétféle vakok igényelnék a jótékonyság gyámolitását: u. m. elaggott öregek, kik később éveikben vesztették el szemök világát, és sem vagyonuk, sem rokonuk, s egyedül a felebaráti szeretetre utasitvák életök fentartására nézve, s ezek a közönséges koldusok sorába tartozván, nagyon természetes, hogy életök fentartásáról gondoskodni az illető községek erkölcsi kötelessége.
A másik osztályba azon vakok tartoznak, kik valamelly vaknöveldéből léptek ki, a hol szorgalmasan tanultak, s tudnak is valami kézmüvet, mellyel azonban nem képesek egész élelmöket megkeresni, a mi mindenkor a ritkább esetek közé fog tartozni, s jó ha minden 10-15-ik viszi annyira, hogy egész élelmét megtudja szorgalmával szerezni.
Az illyen kilépett növendékek, ha nem mehetnek ollyan szülőkhöz vagy rokonokhoz, kiknek házuknál megélhetnének idegenek adakozás anélkül, előbb utóbb veszik azt a flótát, hegedűt, gitárt, szóval azon zeneszert, mellyet az intézetben megtanultak, s mennek kéregetni, mert nem is tehetnek elhagyatott helyzetökben egyebet,
és az intézeti nevelésnek az végeredménye: hogy nem imádkozva, mint a tanulatlan vak szokott, hanem muzsikálva koldul növendéke, s nem egy darab kenyér reményében, hanem mint aféle müvész ember, a ki a general bassust is a skálákat is esmeri, azt tartja, hogy joggal igényelhet egy két hatost vagy tizest mindenütt a hova beállit. Szóval kapott az állam mezitlábas, pőregatyás koldusok helyett kaputrokkos koldusokat, a kiknek szaporodásától mentsen meg az Isten minden jóra termett nemzetet.
Nincs az az általánosság, melly ellenében kivételeket ne lehetne felhozni, s itt örömmel emlitem két növendékét a pesti vaknöveldének illyen kivételül, egyik Duranics Kalocsán, mint egyházi jeles zenész ismeretes, a másik Papp, most ugyanazon intézetben, mellynek növendéke volt, zenetanitó. De egyes kivételek nem szüntetik meg az általános állitást, s ha az áll a mit imént mondék, és elismerjük hogy baj: arról kell gondoskodnunk, hogy mikép vegyük elejét a bajnak. Hogy a felserdült s megemberedett vakokat, ollyan nagy tőkepénzből épitett, nagy költséggel fentartott, zárdaszerü nagy épületekbe a növeldéből átszálitani, s egész életök folytán tartani nem helyes, azt már kimondtam, s ujból ismétlem, és merem állitani, hogy illy uton aligha jutnának valaha bármilly gazdag nemzetnek minden világtalan polgárai illő s állandó gyámolitásához, mert ahoz roppant holt tőkepénz kivántatnék.
Sokkal czélirányosabb s egyszerübb, és a vakoknak mindenesetre kedvesebb segélynek tartanám én, ha egy nagy gyámegylet létesülne, mellynek középpontja Pesten, ágai mindenütt az országban, tényezői pedig kiváltképen és kivétel nélkül a lelkészek tanitók s községi előljárók lennének.
Ezen vakok-gyámegyletének feladata volna minél egyszerübb s minél kevésbé terhelő utakon lehető legtöbb gyümölcsöző tőkét össze szerezni, mellynek kamatjából a vaknövelde kilépett növendékei annyi gyámolitásban részesülnének, a mennyivel tulajdon szorgalmuk mellett takarékosan megélhetnének.
Fő és változhatlan alapszabályul azt tüzné ki ez egylet: hogy csupán olly növendékeket gyámolit, kik valami hasznos kézimunkát jól megtanultak az intézetben, feltételezvén, hogy a ki dolgozni nem tanult, az nem is szorult a dologgal keresett kenyérre, s még kevésbé mások gyámolitására. Az illyen növendék részesülhetne az egylet tehetségéhez képest 20-25 pftnyi gyámolitásban évenként, ott a hol letelepednék, szigoruan megtartván e három feltételt: hogy józan és tisztességes életet él, mesterségét szorgalmasan gyakorolja, és nem koldul.
És én szentül hiszem, hogy illyen eljárás mellett a legtöbb világtalan tisztességesen megélne faluhelyen övéi között, s néhány év mulva látható lenne kézi munkájábani haladása is, főkép ha bizonyos fokozatu érdemdijak lennének kitüzve azok számára, kik minden tekintetben legkitünőbbek.
Az előbbi számban hozzávetőleg azt irtam, hogy 50 vak számára rendezett gyámintézetnek csak telke és felépitése Pesten bele kerülhetne 50,000 ftba, a hivatalnokok s cselédség fizetését és a gyámoltak élelmét ruházatát nem számitva, csupán szállása kerülne 50 vaknak 5000 pftba, a beépitett tőke 5% kamatját tekintvén szállásbérül, holott az általam véleményezett eljárás szerint 200 vak részesülhetne abból 25 ftnyi segélyben és serkentetnék szorgalmas munkás életre. Sőt többet mondok. Ha ollyan vakoknak, kik gyenge tehetségüek, s kézimunkájoktól alig várhatni évente néhány morzsalékot, megkétszerezve rendelné az egylet a segélyt, s adna nekik 50 pftot évenkint, a miért falun egyszer- élelemmel akárhány szerény család vállalkoznék egy-egy vak kitartására; még ez esetben is kétannyiról gondoskodnék az egylet egészen, a gyámoldának csupán szállásbéréből.
Igen, de ehez uj tőkét kellene összeszerezni, s nincs pénz; nagyon szük idők járnak stb., mondja bizonyára nem egy olvasó.
És én elfogadom a helyes ellenvetéseket, s azt bátorkodom szerényen válaszolni: hogy a hol nincs pénz ott ne is keressünk, szük időben szükebben járuljunk ollyan ügynek előmozditásához, mellynek megállapitása s virágzó állapotra emelése nem egy év munkája. De buzgólkodni kell minél több embernek olly ügy mellett, mellynek helyességét elismerte a közvélemény és annak előbbutóbb életbe kell lépnie. Csak serkenteni kell a jóra, s nem engedni hogy elszunnyadjon a jó ügy állapota, mert a mi elszunyad, az könnyen mély álomba szenderül s végkép elalszik.
Tegyük fel például, hogy széles e hazánkban 1000 lelkész szivére veszi ez ügyet, járulván hozzá, kiki egy pfttal, hogy a jó példát hivesi testi szemeikkel is láthassák, és három év folytán minden keresztelő alkalmával felszólitja a nász- és keresztségi népet, hogy megemlékeznének a szegény vakokról, minden bő aratáskor és szüretkor buzditaná hiveit, hogy a ki filléreit nem akarja kiadni, járuljon ez ügy előmozditásához egykét marék gabonával, s egy két pohár ujborral, a mit kétségen kivüli jellemü emberre lehetne bizni mig pénzzé fordittatik, s én megvagyok győződve, hogy az iczék közé vékák és akók is vegyülnének; mert a nép kiváltképen abban hasonlit az Isten képére és hasonlatosságára, hogy szeret jót cselekedni. És ha azon tisztelendő urak mindegyike feltenné magában, hogy nem tágit addig, mig kerekszám 100 ftot össze nem szerez, három négy év folytán már lenne a gyámegyletnek 100,000 ft. kamatozó tőkéje, a melly tőkét legméltóbban ugyanazon községben kellene biztos helyeken forgatni, a hol összeadták, s ugyanazon község vagy vidék világtalan fiát részesiteni annak kamatjában, és gyakran megtörténnék, hogy több község segéd tőkéjéből egy-egy vidéken található szegény vak tisztességesen megélhetne. S milly nemes, milly lélekemelő önérzettel mondhatnák illyen vidék lakói: „Nekünk nincs vak koldusunk."
Az iménti sorok nagyon természetesen csak a szegényebb rendü földmives, s hozzá hasonló állapotu honpolgárokról szólanak, s remélem senki se kétli a siker valószinüségét, lehetségét. Sokkal több és nagyobb eredmény lehetne az, mit a magas clerus, s dúsgazdag uri és kereskedő rendtől lehet ez ügyben méltán várni, hahogy annak helyességéről alaposan meggyőződött. Az áldozatkészség nemes példájául lehetlen fel nem emliteni Kapy Ede ur ő nsgát, ki illyetén czélra több száz ftokra menő évi illetékéről lemondott, s ha szép példája, mit nem kétlek, követőkre talál, rövid időn váratlan eredménnyel lehetnének megvigasztalva világtalan testvéreink.
Nem engedik e lap korlátolt hasábai mindazon eszközöket és módokat elősorolnom mellyekkel ez ügyet előmozditani lehetne: de ha elgondoljuk, milly lelkesen szokta nemzetünk a jó ügyet felkarolni, mint keletkeznek tánczvigalmak, műkedvelő társulatok, lotterria játékok, aláirási ivek, önkéntes adakozások minden nemesirányu és jótékony vállalat előmozditására: nem tartózkodom kimondani, hogy erős hitet táplálok szivem legforróbb melegében, miszerint egy évtized alatt olly tetemes összeget hord össze a felebaráti szeretet világtalan testvéreink oltárára, mellynek gyümölcsével minden szükölködő vak hazánkfia éhségét csillapithatnók, a mire véleményem szerint 1,000,000 pftnál alig kivántatnék nagyobb tőke.
És milly dicső dolog lenne az ha mi lehetnénk a müveltségökkel büszkélkedő nemzetek között elsők, kik nemes önérzettel s joggal mondhatnók: „Nekünk nincs vak koldusunk."
Hogy illyen egylet keletkezéséhez, mihelyest annak helyessége komoly megvitatás után elismertetik, legmagasabb helyről előljárna a gyámolitó pártolás, azt teljes hittel remélhetik világtalan testvéreink. Hisz országszerte tudva levő dolog, milly buzgó pártfogója volt kezdettől fogva végórájáig dicsőült nádorunk a pesti vakok intézetének, s jelenleg is ő cs. kir. Fensége Albrecht Főherczeg magas pártolásának örvend.
És van-e keresztény, van-e istenhivő ember, ki egy perczig is kétkednék abban, hogy a Mindenható illy nemes czélra veteményezett magvat bő aratással ne jutalmazna! . .

1854. september 17-kén (29. szám.)

Vakok Világa 2016. január