A döntés

A döntés

Vak vagyok. Már nem is tudom hány éve, már nem számolom, de valahogy az ezredforduló táján kezdődött. Nem olyan igazi vak, mint aki vakon született, de azért elég igazi, mert semmit sem látok! ez idő alatt elfogyasztottam három vakvezető kutyát. No nem egyszerre, hanem majd harminc év alatt kis falatokban, és persze nem a szó legszorosabb értelmében, csak hát a kutyák sokkal kevesebb ideig élnek, mint mi emberek.
Nem könnyű, hiszen a kedves állatok a szívünkhöz nőnek, de ha eltudjuk fogadni ezt a tényt, akkor túl lehet élni a Segítőtárs elvesztését, ezzel együtt pedig már könnyebben megy egy új barát befogadása.
Amikor beköszöntött a részleges, majd a teljes sötétség, kétségbe estem. Megriasztott az a sok új helyzet, amivel szembesülnöm kellett, ezért észszerűnek tűnt a környezetemben élő, tapasztaltabb sorstársak véleményére támaszkodnom. Azt mondták a kutya nem csak a közlekedésben segít, de a barátkozást is megkönnyíti. Könnyebben beszélgetnek az emberek a kutya gazdájával, mint a fehér bot tulajdonosával. Nem volt okom megkérdőjelezni a jószándékú tanácsot, elfogadtam az első, majd a második kutyámat. Sőt! Tulajdonképpen azt hallottam meg, amit meg akartam hallani! Mióta az eszemet tudom kutyára vágytam. Igaz nem egészen így gondoltam, de ne legyek válogatós! Erre a szüleim sem mondhatták az addig jól bevált kifogást, hogy kutya lakásba nem való. Megkaptam a magamét, extra kiváltsággal, hiszen együtt lehettünk éjjel-nappal, otthon, munkahelyen és még a szabadidőnkben is.
Vakvezető kutyával élni életforma. Nem lehet a szögre akasztani munka után. ebből kifolyólag mindent kutyával csináltam, kutyával kerestem munkát, barátokat, társat.
Ma már vagyok olyan bátor, hogy be merjen vallani, legalább magamnak, hogy a fehér botra gondolni sem mertem. Főleg a kezdetek kezdetén, amikor még minden olyan idegen, és túlérzékenyek vagyunk, mert a saját lelkünk szenved és tiltakozik a megváltoztathatatlan tény miatt. Aki átélte, az tudja, aki nem, az pedig jobb, ha soha nem tudja meg!
Bármilyen anyagi teherrel, nehézségekkel, elutasítással is jár egy nagytestű kutya tartása, Bőszen kitartottam amellett, hogy kutyával közlekedni könnyebb! Kutyával az élet már csak azért is jobb, mert nem csak segítőtárs, hanem barát, játszótárs is egyben.
Közben pedig azért végig ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy meg kellene tanulni botorkálni, már csak a célszerűség miatt is. Hiszen az nem betegszik meg, nem hullajt őrült mennyiségű szőrt, nincs érzelmi kötődés, és ha alkalmatlankodik, akkor összecsukva be lehet rakni a gardróbszekrénybe, ami egy kutya esetében nem opció.
Így esett meg, hogy amikor jelenlegi kutyám számára is eljött a nyugdíjazás ideje, úgy döntöttem, nem kérek azonnal egy következő négylábút, hanem megbarátkozom a fehérbottal
Amennyiben kapcsolatunk nem lesz felhőtlen, még mindig dönthetek máskép. Egy próbát feltétlen megér a dolog.
Egyet?
Na jó, a történethez hozzátartozik, hogy jó néhány évvel ezelőtt már tettem egy próbát. Az akkor olyan volt, mint egy rossz házasság egy hatalmas pofára eséssel a végén, amitől inamba szállt a bátorságom. A botot megfelelő mennyiségű szitokszó kíséretében kidobtam, és megigényeltem a következő szőrös segítőtársat. De azt mondja a pszichológia, hogy egy esetből ne vonjunk le mély következtetéseket, ne legyünk előítéletesekés a legfontosabb, hogy a saját hibánkból tanulva adjunk új esélyt magunknak.
Az új kalandba új bottal léptem be, már csak a rend kedvéért, meg a régi egyébként is tönkrement. Felvérteztem a lelkemet is, és hatalmas lendülettel vágtam bele a gyakorlatozásba.
Olyan sok embernek sikerül, az nem lehet, hogy csak én vagyok ennyire béna!- gondoltam.

Már az első héten, valami jó érzés kerített hatalmába. Éreztem, hogy ez most valahogy más. Nem igazán tudtam megmagyarázni még magamnak sem, hogy miből fakad. Talán a fiam tudta ezt jól megfogalmazni, szerinte olyan ez, mint amikor a kis emberke, a Szuper Mario, megy a videojáték akadálypályáján és egyesével győzi le a nehézségeket, oldja meg a problémákat és a sok-sok apró siker okozza ezt a jó érzést. Még a játék sokat hallott dallama is előkúszott a tudatomból. Csak ki ne írják a végén, hogy game over...
Amikor néhány évvel ezelőtt szemléletformáló rendezvényen voltunk, ahol a diákok kipróbálhatták milyen vakvezető kutyával És fehérbottal közlekedni, természetesen mindenki a kutya mellett tette le a voksát. Lehet, már csak a kutya cukisága miatt is! Egyetlenegy fiatalember volt, aki azt mondta, neki a bot sokkal biztonságosabbnak tűnik, mert jobban bízik önmagában, mint a kutyában. Odatolta az arcomba a mondatot, de akkor még nem hallottam meg! Nem gondolkodtam el rajta. Most, hogy már néhányszor átéltem azt a jó érzést, hogy milyen klassz dolog önmagamban bízni, rábízni magamat saját magamra, most megértettem.
Amikor szerencsésen megérkezek, az az én sikerélményem!
Szinte minden nap megállít valaki: hol van a kutya? Nem lehet másikat kérni?
De igen, lehetne. De most ezt választottam. Élvezem! Döbbent csönd.
Hogy lehet ezt élvezni?
Bárcsak elmondhatnám mindenkinek, hogy a szabad választás lehetőségét élvezem, Az önbizalmat, amellyel végre ki merek lépni az utcára.
Egy ismerős meg is kérdezte, biztosan le akarok mondani a szabadságról, amit a kutyás közlekedés nyújt számomra? Ki tudja? Talán igen. De pontosabb úgy fogalmazni, hogy inkább lecserélem egy másfajta szabadságra! egy újonnan felfedezett értékre, kincsre, az önmagamban felfedezett bizalom szabadságára! Igen, azt lehet élvezni, hogy lehullottak rólam a félelem bilincsei, és szabadon eldönthetem, milyen módon közlekedek. Már nem a félelmem határozza meg, hogy jutok el A-ból B-be. Választhatok, hogy szükségem van -e kísérőre, még ha négylábú is, vagy egyedül indulok útnak!
Arra a kérdésre ennyi idő és tapasztalat után sem mernék válaszolni, hogy valóban könnyebb-e kutyával barátkozni. Kezdetben nekem úgy is nehéz volt, most meg már bottal sem okoz gondot. Azt hiszem ez sokkal inkább függ attól, hogy mennyire vagyunk megbékélve a világgal, a helyzetünkkel és önmagunkkal!