A hangyás és a prücsök

Szegzárdi Nagy Vendel

A HANGYÁS ÉS A PRÜCSÖK

Élt valamely faluvégen, réges régen, két cigánycsalád, majdnem szemközt, kicsit srégen.
Putrijukban sokan laktak, sok a rajkó, Isten adta, dolgozgattak mint a hangya, szorgalmasan, napról napra.
Hangyás Tóni volt az apjuk, szorgalmas volt, mint egy hangya, a nevét is onnan kapta.
Gyűjtögetett mindenünnen, fát, meg vasat, rezet, árokpartról rossz fazekat, mindent amit enni lehet, szilvát, csigát, ürgét, varjat, patakokból a halakat.
A Nappal kelt, Holddal feküdt, éjjel, nappal gondjával küzd.
Folyton folyvást arra gondol, hogyan etessen sok rajkót, őszes fején már haj sem volt.
Télire üstházat foltozott bádogból, fűzfából teknőket vájt, húzta a vonyót, és a kaparót,meg az igát, eladogatta a vessző seprőket, valahogy megéltek belőle.

Bezzeg szemközt, nem volt sok gond, mindenki csak folyton dalolt. Prücsök Franci csak hegedült, énekeltek a gyerekek, örömükben hányták a kártyát, és a cigánykereket, lábukkal szaporázták, járták a rókák táncát.
Néha ettek egy két almát, az már nagyon szegény falu, vallják, aki nem tud eltartani egy cigány famíliát, a falu végén, ahol nem füstöl a kémény, és a falu bolondját.
Mert hát kissé félnótás volt ez a Prücsök, csak danolta, bele a nagy éjszakába, hogy jobbra dűl, meg balra dűl, két picike nyuszifül, Prücsök koma hegedül.
Csak nagynéha húztak bele egy bankót a kocsmában a vonóba, akkor aztán szólt a nóta, hogy aszongya, Bár csak megsem születhettem vóna.

Mindkettőjük végezte a maga dolgát, hangya módra hordták a sok fát, télire, hogy el ne veszejtse őket a tél hidege, mert nagy fagy lesz ám, mondják Prücsökék, mivel látják, a szomszéd gyűjti a sok ágfát.

Majd csak megsegít az Isten, gondolja a hegedős, eltüzeljük a repedt tekenőt.

Bizony ezen a keskeny utcán, kevéske ember mászkál, de egy szép napon mit ad Isten, arra jár egy vándorcirkusz, elől megy egy elefánt, húzza a kocsiját, ketrecben egy tigris áll, vicsorítja a fogát, és mellette egy bohóc veri a dobját.
Hátul jön a táncos lány, kötéltánc a mutatvány, mellette egy majom ugrál.
Hallják a nagy csinnadrattát, és végére kerül egy nagy bumm, mindenki kiszalad, amerre a cirkusz vonul, bizony ez már skandallum.

Kifut Prücsök úr is, kezében a hegedűvel, másikban a vonója jár, megmutatja, valamit ő is tud tán.

Int a bohóc, hogy kövesse, estére már fellép vele, este játszik sátorában, holnap elmegy a karavánnal, messzire a nagyvilágba.
Hol majd sok új kaland várja, urak fényes szalonjába.
Másnapra már hűlt a helye, a sok gyerek integetve várja vissza télidőre.

Eljött az ősz, és akár a szorgos hangyák, telehordták a kamarát, és fával rakják meg a katlant, főzik a pacalt, meg a kappant.
Reggel szalonna a früstök, estére a desszert sült tök.
Sparheltnek platnián sütik a vakarót, falnak támasztják éjszakára a vonyogót.
Punya sül a renben, szegények eledele.
Meleg is van, jól is laktak, most már ők is dalolhatnak, ha rávinné őket a lélek, de még mindig csendben élnek.

Egyszer csak egy ostor pattan, hintó libben, zárja kattan, cifra bakon ül egy kocsis, látszik rajta, úri szolga.
Kocsiból szál, cifra bundás, lakkos cipős pörge bajszos haja már ősz, megismerik, a hegedőst.
Elefántcsont botján forgatja kalapját, titkon körbenéz, nagy változást nem lát.
Arcán mosoly, lekicsinylős, búcsúzni jött, messze indul, kezéért nyúl sok koszos ingujj.

Merre jártál, hová indulsz? kérdi a kíváncsi szomszéd, ki csodálkozva, értetlen néz.
Tizenhetedszer megyek most hamarvást Párizsba, néha már kezdem unni, de van mihez nyúlni, ismét ott koncertezek, csak még egyszer visszajöttem, hogy veled foghassak kezet, s vártak is a gyerekek.

Mondja Tóni, biztosan sokfele jártál, és sokmindent láttál, néha hírességeket is láthatsz, bizonyára sokat tudhatsz. Én már ha a szomszéd faluig mentem, akkor is széjjel néztem hogy erre még nem is jártam, de Párizsban meg nem is leszek, ezeket el hiheted.
A pénzem, és a szavam is elgurul, beszélnek e még itt Magyarul?

Azért csak megkérlek, ha van időd, és járkálsz híres emberek sírjai között, akik bölcsei voltak a világnak, királyok, zeneszerzők, meg írók, költők, meghódolsz előttük, adták a nagy bölcseletet, amit sokan elhihettek, hogyha tán egy ismerőst látsz, kit sokat emlegetek, mint mesélőt, az igazság bajnokát, megkérlek, hogy alkalomadtán, taposd meg helyettem alaposan a La Fontaine sírját.

Én pedig ad akta, bedobom a mesekönyvét a sarokba.
Bolondítsa azokat, akiket szokta.