Dr. Szentgáli Tóth Boldizsár: A közlekedési lámpa – avagy fény az éjszakában

 

FELOLVASSA: Selmeczi Tibor

A fene egye meg ezt az oszlopot! - gondolom magamban, miközben óvatosan megkerülök egy póznát, amely a kőkerítés mellé simulva utamat állta. Poroszkálok tovább, de érzem, hogy ez így már nem tarthat sokáig, valaminek hamarosan történnie kell. Hol is vagyok tulajdonképpen? Lehet, hogy már réges-régen túl haladtam a Thököly úton és valahol az Ajtósi Dürer sor környékén járok az éjszakában.

Eszembe jut a kellemes este, amit néhány barátommal együtt töltöttünk egy belvárosi műintézményben, három-négy sör mellett megvitatva az élet nagy és kevésbé meghatározó, mégis mindennapjainkban fontosnak látszó témáit.
De félreteszem inkább ezeket a gondolatokat és koncentrálok helyettük az előttem álló útra, különösen mivel elkezdem érezni, hogy meglehetősen hideg van... December végén, hajnali kettő óra körül nem feltétlenül a legjobb húzás az utcán mászkálni, különösen, ha az embernek fogalma sincs arról, vagy legfeljebb csak elég tág határon belül van, hol is tartózkodik és merre is halad valójában. Ebben a pillanatban mélyen átérzem ezen cselekedetem súlyát, de ez legfeljebb csak annyit segít rajtam, hogy addig sem a szabad ég alatt töltött téli éjszaka nem éppen kecsegtető perspektívája foglalkoztatja gondolataimat.
Továbbra sem érzek különösen nagy kedvet szembenézni a valósággal, így miközben átkelek egy néptelen kis utcán, amely merőleges a Hungária körútra, már ismét a söröző népes, és ami még sokkal fontosabb kellemes meleget árasztó légkörébe repülök a szelek szárnyán, ahol éppen azt fejtegetjük, hogyan is töltjük majd a szilvesztert, melyikünknél gyűlünk majd össze és milyen társasjátékok mellett evezünk majd át az újesztendőbe. Egyelőre azonban a szilveszter még igen messze van, legalábbis az a három nap, ami elválaszt bennünket tőle végtelen hosszúságúnak tűnik, ha pedig így folytatom, legalábbis kérdéses ott leszek-e egyáltalán a társasjátékozó asztal körül...
Elmélázásomból megint visszarángat egy a járda közepén érthetetlen okokból tátongó mélyebbnek tűnő gödör, amit szerencsére fehér botom időben jelez, így végül némi manőverezés árán, ami lehet, hogy az tárgyilagos külső szemlélő számára inkább botorkálásnak látszana, elkerülöm ezt az útakadályt is.
Vesszük a kabátjainkat, elindulunk a sörözőből, megérkezünk a buszmegállóba, ahol még hajnali félkettő magasságában is meglepően nagy számban várakoznak, de hát végül is a szombat este december 28-án is szombat este és nekem, aki szintén itt állok az éjszaka közepén igazán nincs semmi okom azt firtatni, hogy bárki más miért tesz hasonlóan. Megérkezik egy 973-as buszjárat és valahol emlékeimben kutatva úgy érzem, hogy ennek meg kell állnia Zugló vasútállomásnál, könnyű szívvel fellépek rá. Elhangzanak egymást követően a szokásos megállók nevei, minden rendben is zajlik egészen a Keleti pályaudvarig, ami után azonban a Reiner Frigyes park helyett az Aréna Plázát konferálja fel a hangosbeszélő. Ekkor már kezdem sejteni, hogy az év egyik utolsó napján elkövettem talán az esztendő egyik legnagyobb hülyeségét, éjszaka ugyanis bármilyen hibát sokkal nehezebb korrigálni, mint nappal, hiszen sokkal kevesebben járnak ilyenkor már az utcákon. Végül a Puskás Ferenc Stadionnál szállok le a buszról némi kérdezősködést követően, abban a reményben, hogy onnan haza fogok találni, mert ha nem is jártam még végig azt a szakaszt, legalább a követendő iránnyal úgy véltem tisztában vagyok.
Egyszerre egy madár rémült kiáltása hangzik fel a hideg éjszakában és ekkor minden eddiginél tisztábban eszmélek rá, hogy pozícióm korántsem nevezhető nyerőnek, ha rövid időn belül nem találom meg a hazavezető utat, vagy legalább egy járókelőt, aki irányba tudna állítani, a közepesnél valamivel szuboptimálisabbá válhat a helyzetem. De még mindig reménykedem, hogy valahogyan majd csak rendeződik minden, főleg, hogy a távolban a Hungária körút túloldaláról egy szórakozó hely zajai jutnak el hozzám. Ezen kívül csak a gyér, de a Hungárián még éjszaka is mérhető autóforgalom üt zajt, illetve az említett madár vészkiáltása hangzik még fülemben, egyébként csendesnek tűnik minden.
A Puskás Stadionnál bemértem a Hungária körutat és azt követve a jobboldali járdán elindulok a Thököly út irányába. Átkeltem néhány kisebb-nagyobb merőleges utcán, kivédtem számos apróbb útakadályt és most itt vagyok, valahol legalábbis reményeim szerint a Hungária körúton bandukolok hazafelé. De mivel itt gyalog még sosem jártam, csak reménykedni tudok abban, hogy nem számoltam el magam sehol és valóban itt járok, az alternatív forgatókönyveket és lehetséges helyszíneket mentális egészségem megőrzése érdekében próbálom távol tartani magamtól.
Végül azonban kénytelen vagyok magamnak azt a javaslatot tenni, hogy a következő saroknál megálljak, és amennyire csak lehet, hideg fejjel végiggondoljam az előttem álló lehetőségeket illetve, hogy hogyan kerülhetnék ki a legkisebb presztízsveszteséggel ebből a szituációból, amelybe óvatlanul belekormányoztam magamat.
Miután jobbik énem elfogadta ezt a javaslatot, némileg később, mint feltételeztem, de csak utamba kerül a következő utcasarok, amelynél meg is állok, egy pillanatig csak üres fejjel várok, képtelen vagyok rá, hogy bármivel érdemben foglalkozzam. Lassan felmérem a terepet: tőlem balra, a Hungária körút túloldalán továbbra is a szórakozóhelyen mulató emberek vidám zsivaját hallom, megfordul a fejemben, hogy esetleg oda átmegyek, és ott megpróbálok találni valakit, aki a szombat este e pontján képes és hajlandó engem útba igazítani. Egyelőre elvetem azonban ezt a tervet, azt sem tudom, hol van átkelő a Hungária körúton itt a közelben és azért egy ekkora több sávos úttesten még a hajnali forgalomviszonyok mellett sem érzem tanácsosnak máshol, mint zebrán áthaladni. Felhívjam esetleg a barátaimat? Ők azonban feltehetően már hazaértek, talán éppen a zuhany alatt frissülnek fel, vagy esetleg néhányan közülük már alszanak is... A legtöbb, amit elérhetnék, hogy felverem őket az éjszaka közepén, ráadásul segíteni sem tudnának, hiszen azt sem magyarázhatnám el nekik, hol is vagyok pontosan.
Megcsörgessem a szüleimet? Ezzel sem lennék semmivel sem beljebb, hiszen ők vidéken vannak, nyilvánvalóan az igazak álmát alusszák az éjszaka e szakaszában és tőlük is csak azt kérhetném legfeljebb, hogy pattanjanak kocsiba és próbáljanak megtalálni valahol Zugló közepén. Szóval azon felül, hogy nagy riadalmat keltenék bennük, illetve nekik is tönkretenném a pihenésüket, kevés kézzelfogható előnyöm származna egy ilyen lépésből.
Forduljak a rendőrséghez? Talán ez az eddigieknél valamivel jobb ötlet, tárcsázhatnám akár a 107-et, akár a 112-t, a rendfenntartók úgy is szolgálatban vannak, legfeljebb egy kis többletfeladatot adnék az éjszakai műszakban dolgozó kollégáknak. Tőlük is csak azt remélhetném, hogy hajtóvadászatot indítanak a környéken a felkutatásomra, hiszen csak a feltételezett tartózkodási helyemet hozhatnám a tudomásukra, amiről persze nem biztos, hogy köszönőviszonyban van a valósággal. A rendőrség feltehetően rám bukkanna, már persze ha nem egészen rosszul mértem be lokációmat, úgyhogy végül is a legfontosabb célomat elérném: nem kellene fedél nélkül maradnom reggelig, amikor már biztosan számíthatok majd az útbaigazításra. Arról nem is beszélve, hogy utólag nagyszerű történetté nemesülne a rendőri közreműködés, fel is ötlik bennem, ahogy másnap böngészem valamely könnyedebb hírportált és egy ehhez hasonló címre találok: „Saját maga felkutatására hívta ki a rendőrséget egy látássérült fiatal férfi."
Már-már kezdek is hajlani az utolsó elképzelés megvalósítására, bár továbbra sem érzem nyugodtnak magam, ekkor azonban...
Hirtelen új hang üti meg a fülemet! Kissé távolabb előttem valahol élesen sípol valami, elsőre nem is tudom megállapítani, mi lehet az. De nem sokáig tart ez az állapot, egy-két másodperc múlva már egész testemben előre lendülök és amennyire csak biztonságosan tehetem az ismeretlen terepen szinte futva indulok a hang forrása felé.
Régóta élek Zuglóban, kisgyerekkorom óta és tudom, hogy a kevés hangjelzős kereszteződés egyike a Thököly és a Hungária körút sarka. A jelzőlámpa nappali csúcsforgalomban alig hallható zaját észleltem az éjszaka viszonylagos csendjében és ez a támpont segített aztán hogy végül könnyedén hazataláljak. Miután eljutottam az említett sarokig, már mindenféle további izgalom nélkül haza találtam ismerős szobámba, a legteljesebb tanácstalanság közepén mintegy az égből jött a segítség.
Bizonyára csak egy szerencsés véletlenről beszélünk, amihez az kellett, hogy az én terveim sem voltak eredendően rosszak és az említett közlekedési lámpa is sípolt még éjszaka is néhány percenként. De akkor és ott úgy éreztem és azóta sem érzem másként, hogy ez a kis történet is jól példázza: nincs elveszett helyzet, egyetlen fehérbottal a kezemben, mindenféle külső segítség nélkül is megtaláltam azt a kiutat, amit kitartóan kerestem.