A nem piskóta piskóta

Gorzó János
A nem piskóta piskóta!

- Pincér! Ez lesz mától az új nóta? Ehetetlen ez a piskóta! - A nívós budai cukrászda előkelő közönsége rögtön visszamondott néhány adagot, amint a fiatal dáma elkezdte a panaszáradatot. - Olyan száraz a belseje, az ember foga szinte törik bele. A lekvár is fanyarabb, mint kellene, és vastagabb töltelék se ártott volna bele.
Fel is pattant erre egy fiatal pár, pontosan a szomszéd asztalnál. Szó nélkül hagyták el a helyszínt, kanaluk még csak nem is érintette a kávén úszkáló tejszínt. Elégedetten, sőt, helyeslően nézett utánuk a dáma, mint aki tőlük pontosan ezt várta.
Botrányt szimatolva diszkréten az asztalához lépett a pincér, kinek ijedt arcáról lerítt, hős helyett inkább gyámoltalan egy cincér.
- Elnézését kérjük. Ha nem elégedett, esetleg felajánlhatok egy másik szeletet. Azt hiszem, az ön habitusához inkább passzolna egy nagy szelet citromtorta.
E szavak nyomán nem maradhat kétség, előre ítélni szörnyen rút egy vétség. A hölgy arca megvonaglott, mintha már a szájában is lett volna az a bizonyos említett citromtorta.
- Fiatalember, ön felettébb szemtelen, de meg kell hagyni, a stílusát kedvelem. Hívja csak elém a gazdáját, hogy szemébe méltathassam munkáját.
- Értse meg, kérem, tőle kapom a bérem. Meg kell kóstolnom, hogy tudjam, valóban régóta száradt-e a piskóta. Míg nem biztos a dolog, ez csak egy vendég cécója! - azzal előhúzott a zsebéből egy makulátlan villát, amivel ostromolni kezdte a tekercs másik oldalát. Amint a falatot a szájába tette, kezét máris eléje emelte. Kevéssé nagy vállalás megtippelni, mit jelentett a szemében tükröződő iszony, az nem lehetett más, csak az ízhez fűződő kétes viszony. - Hogy mit gondolok most, az orrára nem kötöm, inkább hívom a főnököm - jelentette ki végül szinte öklendezve, és elbotorkált kétrét görnyedezve.
Több se kellett a sarokban ücsörgő lánynak, intésére gavallérjával együtt felálltak. A döbbenettől elbambult legény az asztallap mellé szórt némi aprót, ami csilingelve ostromolta a kövezett padlót. Ettől hirtelen a figyelem középpontjába kerültek, szégyenükben hanyatt-homlok menekültek.
Kisvártatva feltárult a konyha ajtaja, s kilépett rajta a cukrászda ura. Határozott léptei nyomán behúzott nyakkal poroszkált a lábadozó számlahozó. Tippelni már nem is merek, mire várhattak az emberek, érdeklődve figyelték a felvonulást, mint felcsigázott nézők a kezdődő előadást. A panaszos hölgy felvont szemöldökkel mérte végig új ellenfelét, kinek kis híján a plafon verdeste a fejét. Székét nagy nyikorogva hátrább tolta, hogy a köztük lévő távolságot némileg megtoldja.
- Egy cukrászatnak nem jó cégér, ha a cukrászmester ilyen cingár - állapította meg hangosan, és újra végignézett rajta, jó alaposan.
- Mondja ezt egy olyan hölgy, ki alatt az imént sírt fel a tölgy - felelte a cukrász nem kis éllel, és arcába tóduló vérrel.
- Na, de kérem! Üzletének igazi ünnep, ha betér ide egy efféle ülep. Mondjuk csak ki, ön abból él, hogy bennem eltűnik megannyi sütemény. Illetve csak élne, ha portékája nem volna jó ízlésem problémája.
- Mi a gondja, kérem, mondja el most szépen! Ez csak egy sütemény, nem egy Ady költemény - tárta szét a karját, hogy visszafogja magát.
- Nem várok költeményt, csak ehető süteményt. Ez viszont itt ehetetlen, vagy én volnék telhetetlen? - sértődötten a tekercsre mutatott, közben a pincér rémültnek tetsző tekintetében kutatott.
- Olykor hiú remény a mennyei sütemény, de nem nálunk, mi csak jót kínálunk. Ha megengedi, magam is megkóstolnám, rögvest kiderül, pimasz e a panasza. - A választ meg sem várva feltűrte az ingujját, és maga elé húzta a hölgy tányérját.
- Csak tessék! Ha ez kell, hogy mással ne etessék...
A közönség lélegzetvisszafojtva kémlelte, lemegy e a falat, vagy kínjában inkább kaparni kezdi a falat. Lett is ám meglepetés, mikor az arcára kiült a diadal, hamar végződik hát a viadal? Gyilkos volt az a szemrehányó tekintet, amivel a pincérre tekintett.
- Jöjjön csak közelebb, fiam! Ugyan mi volt ez a gyilkos iram? Azt mondta nekem, jöjjek azonnal, mert baj van az egyik fazonnal. A süteménynek semmi baja, akkor mitől állt égnek a vendég haja? Megkóstolt egyáltalán egy falatot, mielőtt engem az ügybe avatott?
- De még mennyire, hogy megkóstolta - kacagott fel a dáma -, villájára vett egy adagot, amitől majdnem a fűbe harapott.
- Képtelen egy beszéd, hát lelje meg az eszét! - csattant fel a cukrász. - Ilyen hazug ügyletet, rontják itt az üzletet.
Egy öreg pár is megelégelte a jelenetet, diszkréten lopózva elhagyták a területet. Rajtuk kívül csupán egy magányos fickó akadt, aki a végkifejletig maradt.
- Márpedig a süteménynek semmi baja, ennek a kettőnek flúgos az agya! - lépett oda hozzá a tulaj, ki alatt ingoványossá vált a talaj. - Adhatok egy falatot? Ilyen jót még nem kapott!
A fickó érthetően húzódozott a felkínált lehetőségtől, amivel csak olajat öntött a tűzre, a cukrászt ezzel hozta végképp tűzbe. Már lilult a feje, szinte teljesen elment az esze.
- Kóstolja meg azon nyomban, vagy talán a szájába nyomjam? - azzal üldözni kezdte a menekülőt, mire az fordulásból úgy becsületesen képen törülte őt.
- Mi ez itt!? Kocsmai verekedés? - lépett be az ajtón a cukrászné, Márika, ki egyébiránt hivatásos hárpia.
- Nem, drágám, ez egy összeesküvés! - kiáltotta a férj lüktető arcát tapogatva.
Közben az asszony mellett kislisszant az ajtón a pofonosztó is.
- Az összeesküvés már délelőtt megtörtént - mutatta fel mosolyogva gyűrűsujját a fiatal dáma, miközben feltápászkodott a székről. - Jöjjön Tóbiás, itt végeztünk mára, üzletünk reggel már a vendégeket várja - tartotta a karját a volt pincérnek, kit nevezzünk mostantól újdonsült férjnek.
Így sétáltak át srégen az utca másik oldalára, cukrász és neje csak nézett utánuk szájtátva. Egy nyitásra váró cukrászdába mentek be, a nagy esemény másnapra lett hirdetve.
- Az orra előtt történt, és észre sem vette? - kérdezett a hárpia, s a férj megrettent.
- Miért? Talán evidencia, hogy orvul támad a konkurencia? Történt, ami történt, a helyükben nem lennék, hisz holnap majd maga lesz náluk az első vendég!