A távirányítós kisautó

Jelige: A távirányítós kisautó
A távirányítós kisautó

Hétfő van, 14 óra, rekkenő hőség. A média azt harsogja, hogy ne menjen az utcára senki, ha nem muszáj. Tulajdonképpen megvárhatnám a munkahelyemen az este jótékony hűvösét, de nagyon éhes vagyok, így fogom a botomat, és elindulok. Az épület melletti járdaszakaszon nagy árnyas fák borulnak a járda fölé, így azt gondolom, hogy ez egyáltalán nem is vészes. Az első átkelés után viszont rám hullanak a nap perzselő sugarai. Szívem szerint szaporáznék a lépteimen, de a kapkodásból eddig még mindig baj lett, így maradok az addigi nem túl gyors egyenletes ritmusnál. Nem csak az aszfaltról, de a házak faláról is ömlik rám a meleg. Közeledek az újabb zebrához. Nincs árnyék, olvad a járda és olvadok én is. Az első autó megáll. Hálás vagyok, amiért mehetek, talán megúszom, és nem lesz belőlem grill csirke. Átérek, jobbra fordulok. Tudom, hogy keskeny a járda, amit balról egy ház fala, jobbról parkoló szegélyez. Széles pásztával keresem a járható utat. Ekkor a hátam mögül, messziről odasiet egy kiáltás:
- Balra tessék menni, mert ott még parkoló van! Még balra közelebb a falhoz, mert kibicsaklik a bokája. - utasít a hang, de úgy hallom, nem közeledik.
Sok gondolat cikázik a fejemben, nem vagyok még elég rutinos az ilyen helyzetek kezelésében. Balra lépek, a botom megtalálja a falat. Jó helyen vagyok, bátrabban indulok tovább. Közben visszakiáltok egy köszönömöt.
Két érzés vitatkozik bennem.
- Mi vagyok én, távirányítós kisautó?! - mordul fel az egyik.
- Milyen jó, hogy figyelmesek az emberek, vigyáznak rám, segítenek. - csitítja a másik.
- Na, de milyen formában? - háborog még mindig az első.
Ekkor újabb instrukciók érkeznek még mindig attól a női hangtól, de már sokkal messzebbről. Már veszem a levegőt és szólnék amikor meghallom a Bicikli jellegzetes fémes hangját. Á, szóval egy kerékpáros, akkor azért nem jött ide, ezért van a távirányítás. Már nem kiáltok vissza, csak magamban zsörtölődök.
Igen, tudom, hogy rossz a járda szegélye, ha mellé lépek fájni fog, ezért csápolok a botommal olyan lelkesen. A járda keskeny, sajnos elég egy pillanatnyi üzemzavar, máris kész a baj. Közben bevillan, hogy meggy piros ruha van rajtam. Hihihi, távirányítós, piros kisautó vagyok. Muszáj nevetnem. Hirtelen hűvös levegő ér az arcomhoz. Hoppá, ilyen gyorsan ideértem? Egy bal forduló, még egy átjáró, és a célegyenesben vagyok. Ha van valami, ami a hőségtől is melegebb, akkor ez az. Balról tűz a nap az iskola falára, a járdára és természetesen rám is. Elindulnak a kis cseppek lefelé a gerincemen. Kitartás, már nem sok van hátra!
Az utolsó átkelésnél keresem a kiugró kerítést a botommal. Koppan a botvég, szuper, ez is megvan! Teljes test szélességben emelkedik előttem a beton lábazatú kerítés, ezt balról kerülve folytatódik a járda. És ekkor újra bevillan valami. Kívülről látom magam, ahogy majdnem nekimegyek a kerítésnek. Persze szól a botom és kikerülöm, de az úton kerekező, vagy mögöttem lépdelő emberek feltehetően így látják. Bizonyára sokak gondolják azt, hogy ha el mer indulni, akkor biztosan megoldja. Mások esetleg lefagynak, és nagyot sóhajtanak, amikor azt látják, hogy nem lesz véres vagy tragikus címlap sztori az esetből. És van akikből, a váratlan helyzet miatt kiszakad egy nem éppen megfontolt kiáltás.
Vajon mi hogyan reagálnánk fordított esetben?