A varjak

Németh Árpád

A varjak

Nyár volt amikor Öcsit az utcában lakó fiatal srácot, kovácshoz küldték. Nagyapja szólt, hogy vigye el a fejszét a mesterhez, mert kicsorbult az éle.
A kovács, akinek a vezetékneve is Kovács volt, a hosszú utca közepén túl lakott. A műhelye, amely a járda és a kövesút felé nyílt, közelebb helyezkedett el vágóhídhoz, mint a városhoz.
Sándort, a kovácsot és feleségét Julcsát, Öcsi jól ismerte. Többször is járt náluk a finom házi túró miatt, melyet Julcsa sikerített.
Amikor a műhely bejáratához ért, Sándor épp egy csődört patkolt. A paripa tulajdonosa a középkorú lány, vagy talán fiatalasszony, a ló pofaszíját bal kezével szorosan tartotta.
A nő szőke dús csapzott haja a piros kockás ingének a vállára tapadt. A lány, vagy asszony öltözéke és arcbőre ápoltnak látszott. Viszont a kovács kinézete ennek az ellenkezője volt.
Rövid göndör haja rálógott a portól és füsttől izzadt piszkos homlokára. Bő ingét és nadrágját vastag bőrkötény fedte, amely nehezítette a mozgását, de viszont védte a parázstól. Kezei, inge és köténye olajosak és piszkosak voltak.
Öcsi egy ideig ott állt a ló a gazdája, és a kovács között.
- Menj be Julihoz! Ma reggel csöpögött le a friss túró. - szólt hozzá a kovács.
Öcsi bólintott majd bement. Az udvar nagy részét akácfákkal kerítették be. Julcsát hátulját lehetett megpillantani, mert tekintete valahová az udvar végére irányult. Sötétszürke klott ruhája a bokájáig ért.
A tornác tartógerendájára felkötött fehér pelenkaanyag göngyölegből lassan csöpögött a savó.
- Gazdasszony, hallom lesz friss túró. - szólalt meg Öcsi
- Igen... de, nézd, mit csinál az a szerencsétlen ember! - szólt és az egyik magas akáca fa felé mutatott. A fa legmagasabb ágán egy ember himbálózott. Varju károgás közepette a fészekben matatott.
- Az... az nem a Lajos? - érdeklődött Öcsi.
- De igen.
A fiú önkéntelenül néhány apró lépéssel hátraállt. Juli a tornácon lévő ablakalatti deszkapad felé irányította. Ott mindketten lepihentek.
- Megígértem, hogy a zsákmányát elkészítem - szólalt meg a gazdasszony.
- Nem fél tőle?
- Nem. Nincs miért. Az apósom jól ismerte a szüleit. Amióta visszajött Argentínából, többször járt nálunk.
- Lajos ott született? - kérdezte megdöbbenve.
- Dehogy, még a háború előtt mindhárman, Lajos apja, anyja és ő kivándoroltak Dél-Amerikába. Lajos apja a Vasárnapi Újság-ban olvashatta, hogy Argentínában az Andok lankás oldalán nagy bortermelő vidékek húzódnak.
Lajos fején a fekete kopott kalap árnyékolta arcát. Korát a külleme alapján nem lehetett pontosan megsaccolni. Jobb kezében a három élettelen fióka nyakát szorongatta. Úgy tett mintha a verandán csak Juli tartózkodna, ezért mindjárt felé fordult.
- Julcsa... elkészítenéd...?
- Ha megkopasztod, kibelezed...
Az asszony bement a konyhába. Lajos az udvaron lévő fúrott kút mellett, pillanatok alatt eltávolította a varjú fiókák tollait és belső szerveit. Mire Juli megérkezett a zománcos vájdlinggal a madarak készen is álltak a főzésre.
- Levest, vagy sülve? - kérdezte Juli.
- Levest... Levest Julcsa. Megint nagyon fáj a fejem.
- Megfőzöm a levest, ha megígéred, hogy megfejted az éjjeli álmomat.
- De, tudod Juli - próbálta Lajos elhárítani a kérést - mondtam már, hogy az nem bizonyít semmit.
- Jó, jó, csak ülj le oda Öcsi mellé és beszélgessetek. Evés közben megtárgyaljuk...
Lajos engedelmeskedett és leült a lócára. Egy ideig némán üldögéltek egymás mellett, az egyik a levesére a másik a baltájára várt.
- Julitól hallom, hogy Argentínába voltál. - szólt Öcsi csendesen majd folytatta - Mért jöttél vissza Argentínából?
- Mert ott Dél-Amerikában nincsenek varjak.
- Varjak... ?
- Igen. Az öregemmel, ketten jöttünk vissza. Akkoriban őt már a halál környékezte. Remélte, hogy a varjak majd meggyógyítják.
Ezek a mondatok után egy gondolatnyi időre lehajtotta fejét majd elkezdett mesélni. Igaznak bizonyult, amit Juli az előbb elmondott.
- Furcsa, hogy apádat öregemnek nevezed.
- Csak amiatt, mert nem ő volt az édesapám. Az igazi apámat soha sem ismertem meg. - majd folytatta a történetet:
- Igaz, vannak ott szőlőültetvények, de nem olyan termékenyek, mint Európában. A köd, amely a magas hegylánc oldalán lesiklik, sokat késlelteti a termés beérést. Ezért az Öregem más kereseti lehetőség után kutatott.
Nem mesze lakhelyünktől egy romba dőlt bánya bejárata tátongott. Az Öregnek az az ötlete támadt, hogy feltárja a bányát. Bár a helybeliek óvatosságra intették, mert a hosszú és szerteágazó tárna több helyen is bedőlt.
- Jól emlékszem, - folytatta Lajos - a többszöri próbálkozás sem hozott eredményt. Anya is ott dolgozott vele. Az egyik nap különleges tetszetős kőre bukkant. Az ököl nagyságú, lencse alakú, fehér kő felszínén, szalagszerű barna, zöld és kék sávokkal, tarkítva jellegzetes szépségű volt. Az Öreg meg akarta tekinteni a színét és küllemét a napfény alatt ezért a kijárathoz ment.
Ahogy kiért a tárna bejáratához, hatalmas morajlást halott a háta mögött.
Megtörtént a baj. A tárna bedőlt. Hiába sietett eltakarítani a földhalmot, mire a testéhez ért, anyám meghalt.
Ezek után Az Öreg egyre gyengébb és fáradtabb lett. Az ottani mágusasszony szemügyre vette de, meggyógyítani nem tudta. De, elmondta, hogy messzi földön ahol melegebb az éghajlat, él egy fekete madár. Ö maga az öreganyjától hallotta, hogy az a károgó madár valamikor varázsló-álomfejtőnek született. Egy rosszul sikerült álomfejtés miatt a mágus, fekete károgó madárrá varázsolta.
- Az Öregem rögtön tudta, hogy melyik madárról van szó. - mesélte tovább Lajos. - A varjak miatt indultunk vissza. Itt ahol születtem a Szontai út végén, rendszerint a diófák gyümölcsét dézsmálták.
Visszautazás alkalmával a hajóskapitány különleges sugárzást észlelt. Kutatni kezdtek a forrás után. Amikor hozzám és az Öreg közelébe értek a kutatókészülék mintha megbolondult volna.
Elővettük a követ. Az achát felszínén vagy belsejében radioaktív szennyeződés volt. A követ rögtön elvették tőlünk.
A drágakövet visszaköveteltük, de hiába. Az Öreg azt állította, hogy a bányában az Inkák szellemei megigézték.
Amikor végre hazaértünk, az Öreg nemsokára ágyba esett - folytatta Lajos - Én naponta hoztam a kék tojást a varjú fészkekből. Azokat nyersen itta. A fiókákat pedig felnyársaltuk. Elejében nem ettem a fekete madárból. Inkább élelem fejében napszámosodtam.
Az Öreg, két hónap után meghalt. Egyedül hantoltam el a szomszédságban lévő temetőbe.
Egy alkalommal fájó fejjel és korgó gyomorral arra gondoltam, hogy talán a varjak nekem is segíthetnének. Talán enyhítik az éhségemet.
- Ott a varjak a temető másik végén lévő kiserdőben fészkeltek. - szólt közbe Öcsi.
- Igen. Míg az Öreg élt odajártam fészkeket rabolni. Egy napon, a röpködő varjak sokasága között egy nem odavaló szürke madarat észleltem. Lassú erőteljes szárnycsapkodással, szokatlanul egyenes vonalban repült ide-oda és nem hagyta el az erdősávot mindaddig, míg meg nem jelentem. Akkor hirtelen az Öregem sírját vette célba. Mire odaértem ő már leereszkedett a kerítéslécekből készült keresztre. A jellegzetes szürke-fekete színezetével a dolmányos varjúra hasonlított. Szétterítettem zsebkendőmet és vágtam a vekniből. A holló egy rövid károgó hangot eresztett ki magából. Úgy tűnt, hogy a varjú hozzám szól majd erős vaskos csőrével csipdesni, szaggatni kezdte a kenyeret.
Öcsi kérdezni akart még valamit, de Julcsa kijött a konyhából és félbeszakította.
- A leves kész... Jöhetsz a konyhába.
A konyha nem épült tágasra, de tisztának tűnt. Lajos rögtön leült az asztalhoz. Julis ült le szembe vele. Öcsi egy zsámolyt talált magának.
Lajos merített magának Juli pedig elkezdte mesélni az álmát:
- Vendégszereplésre indultunk egy kisebb mikrobusszal. Hatan, azaz három táncospárként utaztunk. Az én párom Sándor volt, de álmomban még nem jártunk együtt. Ő vezette a kisbuszt.
Hosszan tartott az út. Tűzött a nap. Mindannyian leizzadtunk, mire a hegyek közelébe értünk. Ott már sokkal kellemesebb volt az éghajlat. A poros nyári út a hegylánc felé vezetett. - mesélte Julcsa.
Lajos már a harmadik tányér levest kanalazta. Öcsi szótlanul, figyelmesen hallgatta a mesét. Kicsit közelebb vitte a zsámolyát és középre az asztal mellé ült.
- Amikor elértük a fennsíkot, végtelen virágos rét fogadott bennünket. Megálltunk, mert a virágot akartunk szedni. Csak akkor amikor besétáltunk a virágok közé, akkor ismertük fel, hogy álmodozó virágtengerről van szó. A mák virágjáról. Sándor veszélyt sejtett.
Az utunk egy csatorna töltése mellett vezetett.
A töltés tetején megjelent egy szőke csapzott hajú lány. A haja kockás ingének a vállára tapadt. A lány, vagy asszony öltözéke és arcbőre ápoltnak látszott...
- És... és... - avatkozott be Öcsi - és ki volt az a lány?
- Nem tudom. Kínomban felébredtem. - fejezte be Juli.
- Varjak nem voltak? - kérdezte Lajos csipkelődő hangon.
- Nem. Varjak nem voltak. - válaszolta kis idő múlva Juli. - Mit jelenthet az ilyen álom: veszélyt - talán csak nem valami rosszat?
- Veszélyt. - Válaszolt Lajos - Ez azt jelenti, hogy megjelenik egy lány, vagy fiatalasszony lóháton...