A zebrák is ehetnek túróstáskát

Czeglédi Eszter Dóra
A zebrák is ehetnek túrós táskát

Léna vagyok. Negyven éve nevelek gyereket, két lány, három fiú és négy és fél unoka a mérleg. Négy hónapon belül pedig már öt unokával büszkélkedhetek.
A négy évtized alatt sokat adtam és kaptam a gyereknevelés által. Rengeteg pelenkát cseréltem, sebet láttam el, orrocskát töröltem, voltam rögtönzött segédtanár, lélekbúvár és stylist. Minden pillanatát élveztem, és épp csak egy kicsit fáradtam bele. Ez így rendjén is van, hiszen az unokák nevelése a szüleik felelőssége, a nagyi nyugodtan lehet egy hangyányival lazább, mint az ősök.
Egy alkalom mégis volt, amikor úgy éreztem, túlnő rajtam a szülőség. Kézben tartottam a helyzetet, de annak a napnak mégis az volt a legjobb pillanata, amikor vége lett.
Akkoriban két kislányom volt, Anna és Bíborka, a fiúk még a jövő meglepetései voltak. Barbarával, akivel nagyon szoros barátságban vagyunk a mai napig, egy nagy informatikai cég ügyviteli osztályán dolgoztunk. Mindketten szerettük a nyüzsgő irodát, ami önmagában is nagy ajándék volt. Sok poén tárgya volt, hogy a tíz fős irodában három év alatt 8 gyerek született. A főnökasszony gyakran mondogatta, hogy igazán összehangolhatnánk a terveinket, mert lassan becsukhatja az irodát, ha mindenki egyszerre megy babázni. Barbarával rendesen kivettük a részünket a szabadságolásból, mert a 8 gyerkőc fele a mi számlánkra volt írható. Mindkettőnknek két gyereke született, az én Annám és Bíborkám, és Barbara két lánykája, Barbara junior és Alexa. Mondhatni, egymás szomszédai voltunk, így a két család is sokszor lógott együtt. Nyaralni mentünk, vagy hétvégeken a túrázástól kezdve a strandoláson át a szánkózásig műveltünk mindenfélét. A kislányok nagyon jól megértették egymást. Fogócskáztak, vadgesztenyét gyűjtöttek, homokvárat építettek, gyöngyöt fűztek, egyetértésben húzkodták apuka szakállát, versenyeztek, kinek nő gyorsabban a haja, egyszóval mindent, amit az óvoda és az iskola határán jó művelni. Ha az egyik szülőpárosnak el kellett utaznia, akkor sokszor vendégeskedtek egymásnál, egy négygyerekes család látszatát keltve. Utólag persze ez nekem jó próbamenet volt. Szerettem az ilyen csajos napokat, büszkén vonultam a négy kis ördögfiókával. A sok kíváncsi kérdésnél, miszerint mindannyian az én csemetéim-e, eleinte még megpróbáltam szétválogatni őket, de egy idő után csak rábólintottam. Ez Barbarának se volt ellenére, ő is hasonló tapasztalatokat gyűjtött, és jót mulattunk a szájtáti közönségen. Számolgassanak csak, hogy hogy jött össze ilyen rövid idő alatt ennyi gyerek.

Barbara és a férje azon a bizonyos héten üzleti útra mentek egy hosszú hétvége erejéig, és erre az időre megint négygyerekes anyuka lettem. A négy lány közül már csak Bíborka volt óvodás. Pénteken Anna elhozta a húgát az oviból, ami tíz perc sétára volt a munkahelyemtől, és ketten eljöttek elém. Ebben már rutinjuk volt. Együtt elmentünk Barbara juniorért és Alexáért az ő iskolájukhoz.
Alexát, lévén az első szava valami olyasmi volt, hogy miiiniii, és lévén a kisebb testvér, Mininek neveztük. Már hétévesen látszott, hogy magas lesz, de annyi baj legyen, az ellenséget valahogy meg kell téveszteni. Minnie egér okán Mini kifejezetten szerette is a becenevét. Bíborkát pedig Bibinek szólította mindenki. Nem törtük azon a fejünket, hogy ez harmincévesen, vagy akár később hogy fog hozzá illeni. Az is állandó derültség tárgyát képezte, hogy ha messzebbről kiabáltak a lányoknak, egyből ketten is felfigyeltek, ha túl sok volt benne az i betű.
Egy szó, mint száz, összegyűlt a csapat, nagy volt az öröm. Kitört a hétvége, a hétfő az átlagosan alig hétéves fejekben még elérhetetlenül távolinak tűnt. Hazafelé menet be kellett terelnem őket egy boltba, mert viszonylag későre járt, és tudtam, hogy mire hazaérünk, a környékünkön már nem lesz nyitva semmi. Megígértem nekik, hogy ha sikerül különösebb rendbontás nélkül bevásárolni, akkor hazafelé útba ejthetjük a kedvenc játszóterüket. Alexa a tóvárosi játszótérre szeretett volna menni, amit Bibi hevesen igyekezett megvétózni, mondván, a Szellő utcainál, ahol három csúszda is van, biztosan nincs jobb. Barbara junior a húga ötletét támogatta, Anna pedig az ő szelíd természetéhez méltóan csak csendben várta a ribillió végét. Ismertem Bibit, hogy milyen makacs tud lenni, ezért úgy döntöttem, átveszem a döntnök szerepét, és egyben kis cselhez folyamodok.
- Bibi - kezdtem - te is tudod, hogy hetente legalább kétszer elmegyünk kipróbálni a csúszdáidat. Ma biztosan szupi lesz a tóvárosban is, ott is tök jó játékok vannak. Sőt, azt hallottam, van ott egy túrós táska-bokor.
Finoman oldalba böktem Barbara juniort, aki fojtottan elkezdett kuncogni. Bibi mélyen elgondolkozott:
- De mama, a túrós táska nem is bokrokon terem!
- Lénának igaza van, Bibi - kontrázott Mini is.
Kihasználtam a kedvező alkalmat, és amíg latolgattak, végig tereltem őket a bolton, és gyorsan összekapkodtam a szükséges dolgokat. Mikor végeztünk, megbeszéltük, hogy a túrós táskák nem csak úgy szabadon teremnek, és Bibi legyen jó kislány, és adjon egy esélyt a többség által óhajtott játszótérnek. Ebben meg is egyeztünk, pláne, hogy megígértem, bemutatom, hogy is készül a finomság valójában.
A boltból kilépve kellemetlen meglepetés várt minket. Amíg vásároltunk, meglepte a várost egy késő nyári eső. Az a fajta, ami a semmiből jön, de annál kiadósabb.
- Lányok - jelentettem be - sajnos, változott a terv. Egyenesen a buszhoz kell mennünk. Gondolom, ebben az esőben ti sem akartok játszóterezni.
Nagy volt az általános csalódás, de abban mindenki egyetértett, hogy jobb fedett helyre vonulni. Az esernyőm persze nem volt nálam, de nem is lett volna szabad kezem, hogy tartsam. Jobb vállamon a bevásárlás, jobb kezemben Mini, a balban Bibi. Mivel több kezem nem volt, Barbara juniornak és Annának szigorúan meghagytam, hogy fogják valamelyik szabadon maradó kezet. Pár perc, és ott vagyunk a megállóban, biztattam magam gondolatban. Ha vizesek leszünk, mondd már, majd ruhát cserélünk. El is értük a megállót. Hatalmas tömeg gyűlt össze, és az a hír járt körbe, hogy már két busz is kimaradt. Az eső ráerősített. Megálltunk egy szép nagy fa alatt, ami többé-kevésbé védelmet adott.
Ez egy ideig működött, de a fa lombja hamar átázott, és az eső lemosta róla ránk az összes port, ami csinos zebracsíkokat produkált a ruháinkon.
Ráadásul újabb kis idő múlva már nem csak az eső esett, hanem elkezdett dörögni is. Először csak dorombolt, de ez hamar átcsapott félelmetes villámlásba és csattogásba. Most már mind a négy lány belém kapaszkodott, mert nem meglepő módon féltek. Közben eszembe villant, hogy a fa alatt nem ideális a villámok miatt, de bíztam a védangyalunkban. Biztattam őket, hogy észre se veszik, és már otthon is leszünk, és nagyon jó lesz a hétvége. Közben azon lamentáltam, vajon akkor is belém kapaszkodnának-e, ha tudnák, hogy igazság szerint én is be vagyok rezelve. Felül a csattogó villámok, rajtunk a zebracsíkos ruhákon kívül a közepes pánik, alattunk pedig lassan, de biztosan alakultak a pocsolyák. Busz persze sehol. A tömeg egy része szét is oszlott. Érzésre vagy két napig vártunk, a sár már gyakorlatilag beborított minket. És én nemrég még amiatt aggódtam, hogy vizesek leszünk!
Végre-valahára befutott a menekülést jelentő busz. Felszálltunk, és legalább már nem áztunk-fáztunk tovább. Igen ám, de a bevásárlótáskámból csöpögött valami. Jaj, ne, a tej! Nincs más hátra, feltűnés nélkül egy sarokba lógatom, ott csöpöghet. Ha eddig túléltük ezt a kalandot, ez se fog ki rajtunk. Mindenki egy kupacban volt, és pillanatnyilag senki sem hüppögött, megnyugtatta őket az átmeneti védettség egy fedett helyen. Lehetne ez rosszabb is, gondoltam. Lecsuktam a szemem, és fél percig arra a jövendő boldog pillanatra koncentráltam, amikor már ruhát cseréltünk, megfürödtünk, és a megmaradt tejből készítem annak az ominózus túrós táskának a tésztáját. Felettébb zilált testi-lelki állapotban ugyan, de végül hazaértünk, és az elképzelt boldog pillanat be is köszöntött. A hétvége maradékában kegyes volt hozzánk az időjárás, így egy emelkedett hangulatú társaság várta Barbaráékat vasárnap. Ők pedig egy szép vaskos szerződéssel jöttek vissza az üzleti útról, szóval volt mit ünnepelni. Egymás szavába vágva és egymást túlhahotázva meséltük el nekik ezt a délutánt, amit később csak zebra akcióként emlegettünk. A túrós táskát pedig azóta is zebraeledelnek hívjuk.