Aki nem lép egyszerre

Jelige: Aki nem lép egyszerre...
Aki nem lép egyszerre

A történet 1968 nyarán játszódott, a magyar néphadsereg katonája voltam. Akkor még volt néphadsereg meg Varsói Szerződés, a NATO pedig ellenség volt. Egyetem után kaptam behívót 5 hónapos katonai szolgálatra. A katonaorvosi vizsgálat alkalmasnak talált ejtőernyősnek, így ejtőernyős lettem. Ez a tudat rém büszkeséggel töltött el. Nem ám akármilyen katona, hanem EJ-TŐ-ER-NYŐS!! Igaz, anyámnak nem mertem elmondani, mert túlságosan féltett, egyetlen gyermeke voltam. Az idők távlatából visszatekintve azt mondhatom, hogy operettkatona voltam. Az első hónap az alapkiképzéssel telt és keményebbnek mondható, ugyanis az időben nem volt szabad mozgásunk. Csak az eskütétel után kaptunk szabad eltávozást, de azt követően minden hétvégén! Emellett továbbra is kaptam az állami vállalatnál megállapított fizetésemet, valamint a havi ellátmányt - zsoldot.
Úgynevezett kiképző századba osztottak be, mindannyian felsőfokú végzettségűek voltunk. Kivételes bánásmódban volt részünk: a legénységtől eltérően a tiszti étkezdében volt az étkezésünk, emellett az ejtőernyősök számára járó ún. ugró állomány kiemelt ellátmányt kaptuk. Ez azt jelentette, hogy aki vállalta az ejtőernyős ugrást és egészséges volt, az jobb élelmezésben részesült, mint aki pl. betegség miatt nem ugorhatott. Hozzáteszem: az ugrás nem volt kötelező. Volt is köztünk egy fiú, akin a hasernyő nyitást követően úrrá lett a félelem és nem vállalta a további ugrásokat. Az történt ugyanis, hogy az élő Tisza felett dobtak ki minket, mert figyelembe vették a szél irányát és tudták, hogy onnan a repülőtéren fogunk földet érni. Viszont a fiú nem tudott úszni és bár volt rajtunk mentőmellény is, mégis megijedt.
Nem volt rossz dolgunk. Volt néhány továbbszolgáló tiszthelyettes, akik tanfolyamra jártak, ugyanis a rendfokozat megszerzéséhez szükséges volt a középiskolai végzettség. Természetesen segítettünk nekik a tanulásban, ők pedig igyekeztek ezt meghálálni a maguk módján.
Miután letettük az esküt, hazaengedtek, ám augusztus 20-án éjfélig vissza kellett érni. Időben elindultam Pestről vonattal, nem késtem. Néhányan azonban csak jóval éjfél után értek vissza és arról számoltak be, hogy katonai menetoszlopok vonulása miatt lezárták az utakat, emiatt késtek. Kora hajnalban riadó volt. Néhányunkat kiemelték és oldalkocsis motorkerékpárral elvittek minket egy-egy útkereszteződéshez és ott egyesével leraktak, irányító zászlót nyomtak a kezünkbe. Mondták, hogy biztosítani kell a vonulás útvonalát, ezért zárjuk le a kereszteződést. Még sötét volt, de már hajnalodott. Odajött egy parasztember, a kerékpár vázra rá volt kötve ásó és gereblye. Illendően köszönt, majd előhúzott egy laposüveget és azt mondta:
- Vitéz úr, húzza meg! Ez még hazai, ki tudja, mikor ihat ilyet? Ha egyáltalán...
Mi vaan?! Mi az, hogy egyáltalán?! Egyrészt zavarba jöttem, másrészt megijedtem, mert már hallottam a távolból közeledő menetoszlop zaját és semmi kedvem sem volt, hogy ivászaton kapjanak, még a végén a fogdába kerülnék. Ezért gyorsan eltessékeltem az öreget, de a mondandója szöget ütött a fejembe. Amint ott álltam, arra jött egy anyóka, a kerékpár kormányon kosarat vitt. Hozzám jött és így szólt:
- Szép magyar fiúk, ne hagyjatok itt minket.
- Nem hát, miért hagynánk el?
Nem értettem a szituációt. Akkor az anyóka elővett a kosarából egy pogácsát és odaadta, mondván:
- Ez még hazai. Friss, most sütöttem. HAZAI! Érti? HAZAI! Ott biztos nem ehet ilyet.
Ezt már végképp nem értettem, de elfogadtam, ebből tán baj nem lehet. Végül kedvesen megsimogatott és útra kelt. Egyre furcsábban éreztem magam. Sehogyan sem értettem, hogy miért halmoznak el ilyen szeretettel. Ezek szerint ők már tudtak valamit, amit én nem.
Megérkezett a katonai konvoj, az utolsó nyitott kocsi platójára engem is felvettek, így vonultunk tovább. A Tisza egyik hídján kellett áthaladni, de forgalmi dugó miatt megrekedtünk a hídon. Velünk ellentétes oldalon is álltak kocsik a hídon karnyújtásnyi közelségben és látták, hogy fegyveresen megyünk valahová. Átszóltak, azt kérdezték: titeket is visznek? Nem értettük a kérdést: persze, hogy visznek! Láthatjátok!
Ezek is tudhattak valamit, amit mi nem. Lezajlott a hadgyakorlat és visszamentünk a laktanyába. Ott a politikai helyettes állománygyűlést tartott a legénységi étkezdében és elmondta, hogy Csehszlovákia (akkor még volt olyan ország is) katonai segítséget kért tőlünk, mert nyugati felforgató elemek ellenforradalmi tevékenységet folytattak, mi pedig elvtársi segítséget nyújtunk szövetségeseinknek. Tehát a Varsói Szerződés fegyveres erői - köztük mi is - bevonultak a baráti Csehszlovákiába. Így azonnal érthetővé vált a hajnali epizód, amikor szeretettel búcsút vettek tőlünk az emberek.