Állásinterjú

Dr. Simon Gergely

Állásinterjú

A gyár dohogó, csattogó lüktetését már messziről hallani lehetett. De még ott is, ahol nem gondoltak rá, titkon érezték: morajlik a föld a talpuk alatt, aprócska, düledező házaik fala meg-meg remeg; ez sem volt más, mint a gyár.
Egy törékeny, gyenge, reszketeg, de mégis légies, fiatal nő ballagott a földúton; a szomszéd falucskából jött, ahol a nyomor, a kilátástalanság úgy burjánzott, mint romlott ételen a penész...
Először csak a morajt vette észre. Nem is hallotta, csak szíve táján és a talpában érzett valami fojtogató remegést. Szédült, imbolyogva járt, mellkasa kissé elnehezült. Szűz-tiszta testét kívül-belül karistolta a gyár metsző légszennye, mely a lehető legkülönfélébb módon kínozta az embereket még a nyomorvirágú falvacskákban is.
Vonszolta magát. Hiába hordott szép körömcipőt, melynek orrával kecsesen törte az utat az út feletti poros légben, tűsarka a sárban nem koppant, sőt: minden lépésére belesüppedt. Nagy erőfeszítés volt így haladni. Hol a kecses, nőies cipőkopogás! Hol a légies lépés, amikor minden mozdulatával a sárral kellett közelharcot vívnia?! Senki sem találta, senki sem kereste, senki sem tudta.
Ahogy ment a girbegurba keskeny földúton, egyre jobban érezte a morajt, mely lassan robajjá vadult. Először csak a szíve táján érzett reszkető, tompa ütéseket, aztán úgy érezte, mintha a fejét akarnák letépni.
Jöttek a gépmadárszörny dalának magasabb regiszterei is: a fém döngése, kolompolása, csikorgása, sikolya. Mire a gyár nagy, rozsdás, nehéz kapujához ért, hallotta a gépszörnyek sziszegő, átkozódó sistergését, szemét csípte a füst, de ő csak ment tovább.
A marcona kapuőr zihálva, fájdalmasan vett levegőt, hogy dörgedelmei előbugyborékoljanak fogatlan szájából.
- Maga meg mit keres itt?!
- Az állásinterjúra jöttem. - Rebegte félénken a törékeny kis hölgy alig hallhatóan. -
- Na gyüjjön, átadom a főcsoport-főnöknek, majd az az igazgatótanács elé kíséri. -
Úgy is történt. A portás felemelte az ócska telefont, melyről már a számok is lekoptak, és úgy tűnt, találomra nyomkodja a gombokat. De a nagy, kérges, cigarettafüsttől megsárgult kezébe fagyott reflex nem engedte, hogy tévedjen. Kezében reszketett a kagyló, a zsinór pedig egy pillanatra beleakadt egy kiivott pálinkáspohárba. Átemelte rajta, miközben a főcsoport-főnökkel beszélt.
- Na itt van ez a jányka, akit vártak, gyüjjön érte, he!
- Menek mán, csak az a fránya ... - szitkozódott a főcsoport-főnök. -
- Na akkó« menjünk! - Tépte fel a főcsoport-főnök a portásfülke belső ajtaját.
- Igen, Uram! - Rebegte halkan a törékeny hölgy.
Volt ideje cipőcskéjéről letörölni a sarat, így cipője orra újra fényesen csillant, koppanása pedig szokatlan volt a gépszörnyek zajában.
- Várjon itt egy kicsit, velünk jön a művezető úr is. - Mondta a főcsoport-főnök, azzal egy apró iroda ajtaját találomra feltépte. - Janikám, gyere, megérkezett! -
Azzal immár hárman mentek tovább zegzugos, homályos, kanyargó folyosókon át tartályok, emelők, csövek, szivattyúk, mindenféle kiálló vasak között. A törékeny kis hölgy csendesen ballagott, arcán lappangó szomorúsággal. Illata szokatlan volt az izzadt emberek, olaj, cigarettafüst és kiöntött pálinka szagzajához képest.
Az igazgatótanács egy szűk irodában ült. Középen az elnök, egy sovány, magas, szakállas, villámló tekintetű, szigorú ember. Jobbján egy tespedt, kövér, folyton izzadó férfi, akinek félig hunyt pillái épp úgy ereszkedőben voltak, mint az újság a térdén, ahogy félig lecsúszva, lapjaira hullva igyekezett az olajos, koszos padló felé.
A harmadik egy kis termetű, sovány, sápadt, álmatag ember bal szélen. Olyan, mint aki nem is él. Mozdulatlanságát, csendességét csak szeme járása és tollhegyének percegése törte meg. Nagy iratcsomók voltak előtte, és mindig írt valamit. Se egy laptop, se egy okostelefon, mintha ötven éve megállt volna az idő.
Amint a kövér félálmában horkantott egyet, recsegve-ropogva nyílt az ajtó.
- Helyükre! - Utasította őket az elnök. A művezető és a főcsoport-főnök két kis vasszékre ült. - És maga is! ;- Ripakodott rá a törékeny hölgyre. -
- Elnézést, hová? - Kérdezte halk, szellős, friss gyümölcs illatú hangon. -
- Ennyire nem lehet ostoba! Az egyetlen üres székre!
- Rendben, köszönöm.
- Mondja! Maga az, aki egy üres lapot adott be önéletrajzként és elfelejtette csatolni a motivációs levelét?
- Igen, elnök úr.
- Gondolja, hogy felvesszük?
- Biztos vagyok benne.
- Megfelelő iratok nélkül ... - Kezdett volna bele nyafogva a jelentéktelen kis ember, de a kövér zihálva, sípolva vett levegőt és reccsenve ordított fel: -
- Majd én kikérdezem. Mondja csak, mit képzel magáról, hogy ebbe a gyárba, felfogja, ebbe a gyárba jelentkezett munkára, ahol kizárólag férfiak dolgoznak?
- Nem volt ilyen előírás. - Felelte rebegve, mégis jól hallhatóan a törékeny hölgy.
- Még hogy nem volt előírás? Hát nem tájékozódott a cég története felől?! - Ordított a kövér. -
- De igen.
- Akkor hogy gondolta, mégis, hogy gondolta?! Majd maga fog a mérgező gázok és gőzök között dolgozni? Tán maga képes lesz nehéz tartályokat, gépeket mozgatni? - Kérdezte a kövér, és kiemelte a kis hölgyet a székéből. Lóbálta a levegőben, miközben tovább ordított. - Ezek a karok, gépek és tartályok üresen is nehezebbek, mint maga jóllakottan! Megértette? Mondja, mit keres itt, mit, mit, mit?!
- Talán mégsem kellene így bánnia vele. - Szólt a jelentéktelen kis ember, de nem együttérzésből, hanem gyávaságból; ha mégis valami kellemetlen találna történni, őt is felelősségre vonják. -
- Maga kegyetlen, - pillantott az elnök a kövérre -, maga pedig gyáva! - Állapította meg lesújtóan, a kis ember felé rúgva egyet. - Majd én kikérdezem! -
A kis hölgy felsóhajtott, megkönnyebbülni látszott, hogy végre emberszámba veszik.
- Miért jelentkezett erre a munkahelyre? - Kérdezte az elnök, visszafogva agresszivitását. -
- Hogy az embereknek jó kedvet, erőt, lelkesedést adjak.
- Akkor, azt hiszem, rossz helyre jelentkezett. A kultúrcsoportunkban nincs új álláshely.
- Én nem is oda jelentkeztem.
- Hanem?
- A gyártósorra.
- De értse meg, hogy fizikailag Ön teljességgel alkalmatlan!
- Tudom.
- Akkor mégis ,miért jelentkezett?
- Mert alkalmasnak tartom magam.
- Mégis, milyen munkakörre?! - Csattant fel az elnök. -
- Felügyelőnek.
- Annak éppen jó lehet. De nem gondolja, hogy ki fogják kezdeni, hogy semmi tekintélye, hogy semmi tapasztalata?
- Nekem? - Kérdezte meglepetten. - Nekem ne lenne? Én régebb óta élek, mint Önök hárman együttvéve. Nekem ne lenne tekintélyem és tapasztalatom?!
- Amilyen fiatal: nem hinném.
- Én mindig fiatal vagyok. - Mondta szerényen, mert tudta, ez nem erénye, hanem adottsága. -
- És milyen elképzelések szerint próbálja hatékonyabb munkára rávenni a dolgozóinkat?
- Nekem erre minden eszköztáram megvan. Több is, mint gondolnák.
- Hogy is hívják magát? - Szólt közbe a kövér. -
- Én vagyok: a Remény!